Vissza
Nincs B-terv. Megyünk!
2016.01.31. | Szabó Edit
Beszélgetés Bicsár Attilával
Bicsár Attila, az Alabárdos séfje tizenöt év után megválik az étteremtől, sőt elhagyja az országot is...
Bicsár Attila, az Alabárdos séfje tizenöt év után megválik az étteremtől, sőt elhagyja az országot is...
Bicsár Attila, az Alabárdos séfje tizenöt év után megválik az étteremtől, sőt elhagyja az országot is. Február elsején felszáll egy repülőre, és meg sem áll Londonig. Nem hívta és nem várja senki, sehol a jó állás, a fényes karrier, a nagy jövő ígérete, mégis úgy érzi, mennie kell. Az okokról, a miértekről és a szabadságról beszélgettünk vele egyik utolsó munkanapján, még az Alabárdosban.
Egy év telt el a legutóbbi beszélgetésünk óta. Akkor még úgy tűnt, hogy elégedett vagy az életeddel, az elért eredményeiddel. Most pedig nagy útra készülsz. Mi történt?
Én már akkor is tudtam, hogy hamarosan váltani fogok, amikor tavaly beszélgettünk, csak még nem mondtam senkinek. Lehet, hogy az ember beérik, ha elér egy bizonyos kort, nem tudom. Negyvennégy éves vagyok, és az utóbbi tizenöt évemet az Alabárdos étteremben töltöttem. Szeretem ezt a helyet, szinte az otthonommá vált, de itt már mindent elértem, amit lehetett. Szükségem van új kihívásokra. És van egy másik ok is.
Mi az?
Az általam példaképnek tartott magyar séfek közül egy sincs, aki az aktív évei után nyugodtan el tudott menni nyugdíjba, akinek a karrierje úgy ért véget, hogy mind szakmai, mind anyagi szempontból megbecsülés övezi. Csak olyat látok, aki belebetegedett a szakmába, és hiába dolgozta végig keményen az életét, nem vár rá tisztes öregkor. Nem akarom megvárni, hogy velem is ez történjen. Látom, mi zajlik körülöttem, tudom, hogy ez a szakma nagyon felgyorsult, és aki nem fejlődik folyamatosan, az lemarad. Bő tíz év múlva, 55 évesen már nem fogom tudni felvenni a versenyt a nálam 20-30 évvel fiatalabb srácokkal, hiába tartom magamat jó kondícióban. Én csak főzni tudok, máshoz nem értek; szeretnék megmaradni ezen a területen, de látom, hogy ez csak akkor lehetséges, ha folyamatosan fejlesztem magam.
Hogyan szeretnéd ezt megvalósítani?
Több lehetőséget is látok. Az egyik az, hogy elmegyek egy nemzetközi szállodalánchoz dolgozni. Olyan helyre, ahol van előrelépési lehetőség, és sokat lehet utazni. Olyan sok mindent nem ismerek még a világból, pedig tele van soha nem látott alapanyagokkal, nem ismert technológiákkal. Úgy alakult az életem, hogy fiatalabb koromban nagyon kevés lehetőségem adódott utazni. Mi tapostuk ki az utat azoknak a fiataloknak, akik ma már otthon vannak a világban, akik nyelveket beszélnek, és akik simán le fognak lépni bennünket pár éven belül, ha nem figyelünk oda.
Azért nyelveket tanulni régebben is lehetett…
Persze, hogy lehetett, csak nem vettük komolyan. Ha fiatalon rendesen megtanulok oroszul, ma király lehetnék. Moszkvában elképzelhetetlenül gazdag a gasztronómiai élet. A némettanulást is nyűgként éltem meg. Az én korosztályomban a séfek 80%-a nem beszél tisztességesen egyetlen idegen nyelvet sem. A vendégekkel persze el tudunk beszélgetni, az nem okoz problémát, de magasabb szinten már nem megy a kommunikáció, jobb, ha az ételeink beszélnek helyettünk. Elhatároztam, hogy addig nem halok meg, amíg meg nem tanulok tökéletesen angolul. Én a lányomnak is, a mellettem felnőtt fiatal szakácsoknak is mindig azt tanácsoltam, hogy menjenek külföldre, tanuljanak, lássanak világot. Aztán hirtelen eszembe jutott: miért csak másoknak mondom ezt? Mehetnék talán én is, nem?
Egyedül indulsz útnak?
Nem, együtt megyünk Viviennel, a nagylányommal. Ő végzett cukrász, most van arra szüksége, hogy karriert építsen. Remélem, sikerül valami komoly helyen munkát vállalnia. Én pedig mindent a nulláról kezdek. Tiszta lappal. Ott senkit nem érdekel, hogy ki voltam itthon. Valahol biztosan sikerül szakácsként elhelyezkednem, és bízom magamban annyira, hogy merjek nagyobbat álmodni.
Miért éppen Londonba indulsz?
Angol nyelvterületet kerestem. A végső cél Amerika, már intéződik a munkavállalói vízumom, csak minden nagyon nehezen halad. Én viszont nem akarok tovább várni. Kiss János, az egyik legnagyobb amerikai szállodalánc nyugalmazott alelnöke már korábban is sokat segített nekem, őt tekintem mesteremnek. Most is ő készíti elő az utamat az Egyesült Államok felé. Ha viszont nem sikerül, akkor sem esünk kétségbe. Ha nem balra indulunk, majd elindulunk jobbra, ha nem Amerika, akkor Ausztrália. Ott is jó lesz, biztos vagyok benne. Nagyon irigylem azokat az embereket, akik otthon érzik magukat a világban – én is szeretnék közéjük tartozni.
Nagyon ragaszkodsz a családodhoz, most egy időre mégis elszakadtok egymástól. A feleséged, a lányaid mit szóltak a döntésedhez?
Ez közös döntés volt, sokáig érlelődött bennünk. A feleségem támogatott mindenben. Egyelőre csak Viviennel vágunk neki, de ha alkalmasak lesznek a körülmények, a feleségem is jön a kisebb lányunkkal. Reméljük, nem kell sokáig külön élnünk.
Mi az, amit biztosan tudsz?
Azt, hogy hétfőn felszállunk egy repülőre, és tudom a címet, ahol az első időszakban lakni fogunk Londonban. Munkahely még nincs. Nem baj, majd lesz. Mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális. Nem hiszem. Szerintem ez így rendben van. Egyébként azonnal munkával kezdek, mert Sárközi Ákos kijön főzni, és már megbeszéltük, hogy néhány napot ott fogok dolgozni mellette. Ez egy szerencsés véletlennek köszönhető, de nagyon örülök a lehetőségnek, jól indul a londoni életem.
Várod már?
Nagyon. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tele leszek várakozással. Az is lehet, hogy még meg sem melegszem Londonban, és máris megérkezik a hívás Amerikából, hogy csomagoljunk.
Teljesen felszámolod az itthoni életedet?
Nem gondolkodom ezen. Egyelőre minden kapu nyitva van; Andrusch Péter, az Alabárdos tulajdonosa felajánlotta azt is, hogy menjek el egy pár hónap fizetés nélküli szabadságra.
Az nem lett volna jó?
Az nem lett volna ugyanaz. Ha kimegyek valahová fél évre, egy évre, annak tudom, hogy mikor van vége. Bátran kellett lépnem.
Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondtad, nem igazán regényes az életed…
Eddig nem volt. Most az lesz.
Akkor most te leszel a mesebeli szegény legény, aki elindul szerencsét próbálni?
Valahogy úgy. És bízom benne, hogy meg is találom a szerencsémet. Azért egyvalamit tudni kell. Számomra most a szakma másodlagos. Amire vágyom, az a szabadság. Egész eddigi életemben megállás nélkül dolgoztam. Szeretnék most egy kicsit kiállni ebből a mókuskerékből, szívni egy kis friss levegőt. Egy kicsit kívülről nézni az életemet, és szabadon eldönteni, hogy hogyan akarom folytatni. A munkától nem félek, imádok dolgozni. De lehet, hogy nem egy konyhán állok majd naphosszat, hanem kifejlesztem Amerikában a töltöttpaprika-konzervet, amivel sok pénzt keresek, és végre szabadok lesznek a hétvégéim.
Ez egy szállodában nem fog menni…
Ott bizony nem, tisztában vagyok vele. De ha az az utam, azt is vállalom. Előbb-utóbb el kell jutnom arra a szintre, hogy megteremtsem magamnak és a családomnak azt a nyugodt, biztonságos életet, amiben mindannyian jól érezzük magunkat. A szakmai sikerek megvoltak, nem vágyom egyéb babérokra. Arra viszont igen, hogy olyan helyen éljek, ahol olyan jó idő van, hogy egy szál rövidgatyában sétálhatok egész évben. A feleségem azt mondta, ő akkor is boldog lenne, ha a tengerparton gyümölcsturmixokat gyártana, én meg halakat forgatnék nyárson, de az abból jövő bevétel elég lenne egy nyugodt élet megteremtéséhez.
És mi lenne, ha épp most kapná meg az Alabárdos a csillagot?
Az lenne a legjobb. Tudnám, hogy én kaptam, a terhét viszont már nem nekem kellene viselnem. Emiatt se jönnék vissza.
És mi lesz a kicsi lányoddal? Minden reggel te viszed iskolába…
Ez a legnehezebb kérdés. Nagyon szoros a kapcsolatunk. Nem lesz könnyű egymás nélkül, de vigasztal, hogy érte is teszem.
London csak két óra...
Pontosan. Nem félek a távolságtól. Remélem, hamar együtt leszünk. Nincs B-terv. Megyünk. Ennyi.
