Tavasz Amerikában 2.
New York után Washington furán földszintesnek tűnik, de látnivaló itt is akad bőven. Vargha Márk kollégánk a New Yorkban elfogyasztott italát egy washingtoni bélszínnel koronázta meg…
Az Egyesült Államok fővárosa egy hatalmas négyzet Maryland és Virginia államok közé ékelve. Körülbelül a közepén a Potomac folyó partján álló Jefferson-emlékműtől a Union állomásig egyenesen haladó Mallt láthatjuk a térképen. Vagyis azt a zöld tengelyt, ami köré az ország legfontosabb szövetségi középületei és páratlan múzeumai rendeződnek. De innen több kilométerre távolabb is érdemes nagy sétákat tennünk, hiszen DC-ben nincsenek felhőkarcolók, a város emberléptéke például New York után egyenesen zavarba ejtő.
Mit nézzünk meg?
A Dupont Circle-nél például nem hagyható ki az impresszionista gyűjtemény, a Philips, de annak szomszédságában a magyar kulturális intézetbe, a Kossuth House-ba is bátran bekopogtathatunk. Fantasztikus a vasárnap délelőtti istentisztelet a Nemzeti Presbiteriánus Templomban, ami után a lelkész és a gyülekezet tagjai meghatottan köszönik meg részvételünket. Georgetown hangulatától, szebbnél szebb villáktól pompázó utcáitól pedig alig lehet szabadulni. Most mégsem ezekről írok, hanem egy örök élményt jelentő kisvendéglői vacsoráról a Cleveland Parknál.
A steak-frites nem fogás, hanem rituálé
Ennek kapcsán nem kerülhetem meg az észak-franciaországi Lille városában működő Café de Paris – Chez Boubier 1930 steak-frites-jének felemlegetését. Tavaly novemberben volt szerencsém kóstolni ezt a mennyei ételt. Ide minden vendég szinte csak ezért jár. Miután megrendeljük, kapunk egy adag salátát – ez benne van az árban –, utána pedig elképesztően jó desszerteket választhatunk – ez nincs benne. A lényeg: semmi bűvészkedés: a marhahús egy tálcán, vajszószban rotyogva érkezik az asztalra, hozzá pedig sült krumplit kapunk a tányérunkra. A történet Genfből ered, ahol az 1930-as években a legendás Café de Paris étterem egyetlen főételre épített birodalmat. A komponensek: entrecôte, hasábburgonya, titkos vajszósz. Ez utóbbi több tucat összetevőből állhat: vaj, mustár, tárkony, kapribogyó, Worcestershire, curry, szardella, fehérbor, gyógynövények. Ezt a koncepciót aztán másolni kezdték, így mára a steak-frites nem fogás, hanem rituálé. Mi a titok? Egyrészt a minőség: a hús fantasztikus ízű, nem túl vastag és csodásan puha. Ezt emeli magasabb szintre a só, a vaj, a pörzsanyag és… az újratöltés! Azaz figyelmes pincéreinktől újabb adag burgonyát kapunk, ha elfogyott.
Washington DC: Medium Rare
Mindennek a washingtoni interpretációját kaphatjuk 32 dollárért a Medium Rare nevű helyen, ahová mindenképp időben foglalni kell. Itt először frissen sült kenyeret kínálnak, vajjal. Aztán jön a saláta, és végül a steak-frites titkos – nem vajalapú – szósszal. (Ez a fő különbség a franciához képest.) Majd amikor ez elfogy, jön az újabb adag – de nemcsak krumpliból, hanem húsból és mártásból is! A kritikusok és a vendégek ugyanazt emelik ki újra és újra – és ezt én is megerősíthetem: a szósz függőséget okoz, az élmény szándékosan repetitív, a minőség elképesztően jó, de a hely nem fine dining, hanem „komforthedonista” – puritán, gyors és hangos. És töretlenül népszerű: túlél minden fastfood-hullámot. Négyszer jártam eddig Amerikában, messze itt ettem a legjobbat.
(folytatjuk)
