Vissza
Tortaálmok
2017.02.12. | Szabó Edit, Szabó Ágnes
Egy reménybeli cukrász, Szabó Ági tortákat álmodik. Fejtsük (süssük, kóstoljuk) meg együtt az álmait. A jövő héttől vasárnaponként.
Véletlenek pedig vannak. Egy borús (vagy derűs?) őszi napon a Facebookon (igen, szoktunk arra járni) érdekes posztra bukkantunk. Egy fiatal nő tudatta a világgal, hogy cukrászvizsgára készül, és „anyagáron” szívesen továbbadná azt a töménytelen tortát, amit otthon gyakorlásképp elkészít. Na, ez érdekes, gondoltuk! Eddig sosem jutott eszünkbe, mi lesz a sok-sok édességgel, amit a tanonc kénytelen szakmányban megsütni, mint ahogyan az sem, hogy miből finanszírozza az édes felkészülést…
Akkor fölmerült bennünk, mennyi nyűg és baj, mennyi öröm, mennyi elrontott piskótalap, odakozmált cukormáz, túlköpült hab – hány munkaóra, mennyi verejték – árán juthat el valaki akár a legalapvetőbb tudás kapujába is. „Mi volna, ha ez egyszer nem a nagy mesterek mutatnák be a tudásukat, hanem egy lelkes kezdő osztaná meg velünk a tapasztalatait? Sőt: mi volna, ha vele együtt tanulnánk meg tortát sütni?” – morfondíroztunk. Megkerestük hát ezt a fiatal cukrászaspiránst, Szabó Ágit, és egy jóízű beszélgetés után úgy döntöttünk, meghívjuk vendégségbe a Borsmentához. Mutassa be, hogyan küzd egy szárnyaló fantáziájú, áradón álmodozó, a kötöttségeket – saját bevallása szerint – nehezen viselő, de ambiciózus tanuló a cukrászpálya induló „kötelező gyakorlataival”, azaz a legismertebb tortákkal. Miközben – amint ezt elárulta – leginkább az apróságok, az egyfalatos desszertek vonzzák.
A vizsgát azóta sikerrel letette. A jövő még nyitott, de egyezségünk értelmében a következő néhány hétben a Szabó Ági egyéni hangú konyhabeszámolóival körített szabályos receptek segítségével együtt tanulunk egy kicsit „tortául”. Előbb azonban ismerjük meg őt.
Amikor Szabó Ági a tortaálmokról beszélt…
Sokáig a tányért csak az asztalról ismertem, a konyhát pedig úgy gondoltam el, mint egy messzi szigetet, ahová nagy valószínűséggel a kötelességnek nevezett kikötőből indulnak csak hajók. Annyira nem is siettem oda. Be-bejártam pohárért, meg a kenyeret is ott tartottam szendvicshez. Abban az időben számomra a lakásnak ez a része nem volt több, mint az a hely, ahol nem kell fűteni, és az alma jól eláll. Aztán rácsos ajtómon becsengetett a nagy szerelem. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy vacsorát tegyek az asztalra. Ünneplőbe öltöztettem az ízlelőbimbóimat, és kiválasztottam a legszimpatikusabb fej fokhagymákat. Levest készítettem, és néztem, ahogy elfogy. Megértettem, hogy a konyha különös szentély, ahol az ember teremt, a teremtés képessége pedig fentről jövő áldás, ami felett nem lehet szemet hunyni.
S bár egészen más elképzeléseim voltak a jövőről, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már hetek óta lábas van előttem, és az újabbnál újabb alapanyagok sorban állnak a munkalapon. Innen már nem kellett hozzá sok, hogy a fakanalat habverőre cseréljem, és belemerüljek az édes krémek buja világába.
Az éveken át ki sem nyílt konyhaajtó mögött rejlő ismeretlen univerzum beszippantott. Kalandra hívott, újra ki kellett találnom magamat. Hiszen ami eddig a spájzba vonzott, abból nem lehetett habot verni. Bátor lépés – vagy inkább merész ugrás – az első jól sikerült keksz után egyből a cukrásziskola padjába ülni. Ha egyszer végre elhívást érez az ember, ne bújjon a fa mögé, mert a gyávaság villámja könnyen belecsap, és elégeti az időt.
Az osztályteremben nem a legfiatalabb, viszont a legtapasztalatlanabb voltam. Mindenki más tudott minimum pogácsát sütni, főzött már sárgakrémet. Szóval, minden napra kaptam egy nagy zsákkal abból a tudásból és tapasztalatból, ami a padsorok között foglalt helyet. A leírt recept és a kimondott szó mind arra várt, hogy életre hívja a nyújtófa meg a sütő melege. Ráléptem egy liszttel megszórt jeges útra, és magamra öltöttem a cukrásztanulók édes-verejtékes marcipánkabátját. Most azt hordom. Bizony, sokszor fázom is benne.
Átáztatja a fáradtság, és van olyan is, hogy a tortatöltelék, ha nem akar összeállni, kétségbeesett szelet csap az ember szívében. Ilyenkor az ablakot csak a türelem képes becsukni. S bizony az üzemben sokszor huzat van, még akkor is, ha a falon nincsenek ablakok…
…és amikor az életéről kérdeztük…
Orgoványon nőttem fel, Kecskeméttől harminc kilométerre. Nem jártam óvodába, nincs testvérem, magányos kisgyerek voltam – egészen a fantáziámra kellett hagyatkoznom. Volt egy hatalmas kertünk, állt benne egy nem használt pótkocsi, azt berendeztem kisháznak, és néha ott is aludtam.
Sokat jártam ki a vasútra, mert anyukám forgalmista volt – néha én is mutogathattam a palacsintasütőt, bár nem volt hozzá engedélyem. A szüleim nagyon sokat dolgoztak, volt egy tizenöt hektáros szőlőültetvényünk is, ezért sok időt töltöttem a nagymamámmal, aki temetkezési vállalkozó volt. Apukám hentes, istenien főz, a mai napig ő készíti az ételeket a nagy családi ünnepekre. A csevapcsicsa a kedvencem, jól főzi a pörkölteket, meg a húsos bablevest is. Mindent, ami húsból készül. Imádjuk ezeket az ételeket, nem is nagyon eszünk madarakat, csak négylábút.
Színésznek készültem, sokat jártam versmondó versenyre, de aztán letettem róla, mert azt mondták, ha nem én vagyok a legjobb, akkor úgysem tudok érvényesülni. Festőművész is szerettem volna lenni, de anyu azt mondta, menjek inkább gimibe, mert onnan könnyebb továbblépni. Így kerültem Szegedre, a Gábor Dénes Gimnáziumba, ahová anyu is járt, de ő nagyon jó tanuló volt, én meg inkább kalandvágyó típus vagyok. A nagy szabadságban mindennel foglalkoztam, csak azzal nem, amivel kellett volna. Nehezen viselem, ha megmondják, merre kell menni, de közben rá is szorulok, mert annyira szerteágazó vagyok, hogy valakinek néha oda kell csapni.
Nagyon érdekelt a filozófia, ezért filozófia szakra mentem, az egyetemen mégse tudtam teljesíteni. Sajnos nagyon rossz a természetem. Ha valamiről nem látom, hogy a jövőben gyümölcsözni fog, nem fektetek bele energiát. Le tudtam volna diplomázni, de nem vagyok az a bölcsészlány, aki egész életét egy könyvtárban tölti. Úgyhogy elindultam másfelé.
A munka nem volt számomra ismeretlen, egyetem közben is mindig dolgoztam. Voltam animátor, dolgoztam repülőtéren, de kaszinóban is. Az animátori munkát szerettem legjobban, mert ott az ember legyőzhette önmagát. Egy erdei akadálypályán kellett átvinni a gyerekeket, de úgy, hogy előtte nekünk is végig kellett csinálni. Rettenetesen féltem, mert tériszonyom volt, de sikerült legyőznöm, ott hagytam szépen a fán. Amikor a gyerekek jöttek a kifogásaikkal, hogy miért nem akarnak felmenni a fára, mondtam nekik, hogy ezt ismerem, mert végigéltem. De itt az óriási lehetőség arra, hogy amikor kimész, több légy, mint ahogyan bejöttél az ajtón.
Krónikus édességfüggő vagyok, szerintem a desszert az étkezés koronája, a cukrászkodás pedig szép és romantikus. Süteményt enni nem étkezés, hanem kikapcsolódás, és én szeretek boldogságot, örömöt hozni az embereknek.
Egyszer majd szeretnék nyitni egy saját helyet, egy olyat, ahol melegek a fények. Ennyit tudok róla. És jó lenne, ha egyszer körbejárhatnám a világot, hogy mindenhol kóstoljak és tanuljak, mert szerintem egy országot az ételeken keresztül lehet igazán megismerni. Ez nagyon szép kommunikáció.
Fotó:
Mármarosi Gábor
