A másik énem
Nem a megszokott sorok következnek. Ez az írás nincs tele lendülettel, nincs tele pozitív energiákkal. De én se mindig vagyok, most éppen nem. Kicsit melankolikusak lesznek a soraim – így készülj, ha tovább olvasod.
A dolgok mélyére ásunk
Nagyon szeretek beszélgetni Szabó Edittel, nem tudom pontosan megmagyarázni, miért. Hiszek a kapcsolódásokban, és vele szinte az első perctől kezdve valahogy minden olyan könnyen és őszintén ment. Mint az első interjúnk. A mai napig a kedvencem. Sajnos ritkán futunk össze, de most sikerült egy kicsit leülni személyesen is. Két dolgot hoztam el magammal a legutóbbi találkozásunkról. Az egyik, hogy kicsit beszélhetnék többet a jövőről, ne csak az elmúlt eseményeket lássátok. Igyekszem erre figyelni, úgyhogy majd lesznek ilyen elrejtett üzenetek. A másik, hogy néha azt érzem, a lelkembe lát. Sokszor kapom a kérdést másoktól is: hogy vagyok, hogy bírom. És igazából nagyon sokszor az a válaszom, hogy minden szuper. De neki nem sikerült őszintén ezt válaszolnom. Nyilván mindenkinek vannak nehéz időszakai. Az enyém most az. Ilyenkor kell valami, ami ebből kiránt, hogy ismét meglegyen a lendület. Íme hát a Kata-féle „találj vissza önmagadhoz”-rutin.
Olvass!
Nagyon szeretek olvasni, de sokszor nem hagyok rá időt. Most ebben az idézetben találtam békét. Szabó T. Anna: „Nyugalomban élni, mást nem is akartam. Üldögélni a kertben, nézni a cseresznyefa lombját, a fényszalagos felhőket és a szélben kavargó bambuszokat. Eggyé válni a világgal, természetes része lenni, mint egy macska, egy kő, egy bazsarózsa.”
Hallgass!
Szinte állandóan szól a zene mellettem. Az gondolom, nincs olyan probléma, amire ne lenne egy dallam. Nem mellesleg jó ezeket énekelni is, kimondatlan dolgokat a zenével előrántani. Nekem most ez a dallamom: Johann Sebastian Bach: c-moll prelúdium BWV 999
Kapcsolódj!
Valahogy az van, hogy ha sok minden van az életemben, úgy érzem, ki kell mennem. Ki a természetbe: erdőbe, vízpartra, bárhova. Szoktam emlegetni, hogy az egyik ilyen rekreációs pontom a Betsek. Most is itt fekszem a fűben, a nagy diófa alatt, gyűjtöm az energiát, kapcsolódok, elmélkedem. Mindig megdöbbent, milyen pici része vagyunk a világunknak, mégis mekkora jelentőséget tulajdonítunk az életünknek. Természetesnek vesszük a természetet, és közben elfeledkezünk arról, hogy itt mi behatolók vagyunk. A világ működik nélkülünk, viszont mi nem működünk nélküle. Minden mindennel kapcsolatban van, és mindenkinek megvan a feladata: a röfögve repkedő hollókon át a szorgosan menetelő hangyákon keresztül az árnyékot adó idős fákig egységet alkotnak. Mi vagyunk azok, akik ezt megzavarják. De hiszek abban, hogy tudunk együttműködni. Akár mint most én itt: részese tudok lenni ennek a kapcsolatnak. Bízom benne, hogy a természet érzi, ha valaki jó szándékkal közelít, és megjutalmazza: befogadja. Hiszem azt, hogy beleférünk ebbe a tökéletesen működő rendszerbe úgy is, hogy nem akarjuk mindenáron megváltoztatni. Mert így jó, ahogy van. Ez az otthonom, így szeretem, és hálás vagyok, hogy a része lehetek.
Hálás vagyok, hogy megtehettem ezeket a lépéseket. Mintha minden összeszövetkezett volna annak érdekében, hogy lendületet kapjak. Esett az eső, a srácok közül sokan szabin voltak, a vendégházban csak ismerősök laktak. Most viszont kell majd a megszerzett energia, mert megint sűrű napok következnek. A hétvégén Zsendülünk a szőlőben, közben megérkeznek az új címkéink, varrótábor lesz a vendégházban, szóval lesz mit tenni. Viszlát!
