Vissza
Ha önkéntes vagy, reggelizz rendesen!
2017.06.30. | Upor László
Egy tál tisztességes étel a rászorulónak egy csöpp emberi méltóságot is ad. A Heti betevő önkéntesei ezt pontosan tudják. Józanul, szerényen beszélnek – ahogyan a dolgukat is teszik. Riportunk Budapest hetedik kerületében készült, egy júniusi vasárnapon.
"Én már negyedik éve jövök, nagyon jó ételeket adnak nagy szeretettel. Heten vagyunk. Van egy unokám is, azzal már nyolcan."
Vékony, szőke asszony, Boros Károlyné ül le egy pillanatra férjével és két kislányával. Nem szeretném hosszan föltartani őket (bár a diktafon nagyon érdekli az egyik kicsit), mert szatyrukban már ott a nyolc adag gondosan becsomagolt meleg étel a hozzá tartozó foszlós kenyérrel – és persze a gyümölcs meg a sütemény is.
Először hat adagot kaptunk, mert engem nem számoltak bele – illetve én nem számoltam bele magam –, utána megbeszéltük, hogy több kellene. Minden vasárnap jövünk, és mi is sorba állunk, mint mindenki, csak mi elöl, mert sokan vagyunk. Van egy epilepsziás gyerekem is, őt sokszor nem hozom, meg van egy nyomorék gyerekem is. Nagyon jókat adnak, és türelmesek. Olyan rendesek, hogy ezt a sok embert kiszolgálják – pedig sokan nem is érdemlik meg, nem tudnak viselkedni.
„Magánterületen” zajlik az ételosztás, nyugodtan, békésen. A sor nem hosszú, kisebb csoportokban kísérik ide a rászorulókat. Az önkéntesek türelmesen, kedvesen adogatják a csomagokat, századszor is fölteszik a kérdést: „Cseresznyét vagy banánt? És melyik süteményből adjak?” Sokakat néven szólítanak és viszont.
Nagy Emese, a Heti betevő egyik alapító tagja civilben újságíró. Vele együtt csodáltam meg azt a tálca süteményt, amit az imént egy néni behozott a Kisüzembe, a Heti betevő „bázisára”.
Sokan hoznak. Olyan sütik vannak itt, hogy csorog a nyálunk. Az már szabály az önkéntesek között, hogy ne éhesen gyere, mert nálunk nincsen beleevés, nem eszünk az adománysütiből, azt nem neked csinálták.
„Ha önkéntes vagy, reggelizz rendesen!”
Mert itt eszméletlen az étel. A lényeg: minden legyen jó minőségű. Hogy méltósággal lehessen elfogyasztani. Ezeknek az embereknek az életében úgy telnek el napok, hetek, évek, hogy keresztülnéznek rajtuk, semmibe veszik, megalázzák őket. Itt emberré válhatnak attól, hogy egyenesen, tisztességesen kommunikálunk velük, jó minőségű ételt adunk. Ez egy család.
Azzal kezdtük az egészet, hogy ez nem szegénykonyha. Nem krumplihéjat főzünk a levesbe, jó alapanyagokkal dolgozunk. A kétszáznyolcvan-háromszáz adag ételhez harminc-harmincöt kiló húst használunk föl hetente. Az nem kevés. Hagyma tíz kiló. A múlt héten bulgur volt a köret, abból húsz kilót gőzöltünk fel.
Ki főz?
Minden héten más. Itt a hetedik kerületi csoportban hat-hét étterem forog. A háromszáz adagot jelenleg a Kőleves, a Kisüzem, a Ricsi, a Kiosk, a Pozsonyi kisvendéglő, a Nokedli kifőzde és a budai Corner 35 főzi meg. Kifizetjük az alapanyagok árát, ők pedig elkészítik mindenféle pluszköltség nélkül.
Honnan jönnek pénzadományok?
Egyesület vagyunk, lehet utalni a számlánkra, a makói sejtnek, a székesfehérvárinak, a pécsinek is van külön címkézhető pénze. És itt, Pesten különböző pultokon körülbelül nyolcvan persely áll. Ezekben gyűlnek az apró forintocskák. Volt, hogy valamelyik vendéglátóhely vezetője szólt: figyelj, itt működünk a romkocsmanegyedben, hogyhogy nálunk még nincs persely? Van, ahol nagyon sok pénz gyűlik össze. A Lumennél például egy-két hónap alatt negyven-ötvenezer forint is.
Mire elég ez?
Ellátja a hetedik kerületet, vagyis ezt a főzőhelyünket, plusz a nyolcadik kerületi kisebb, de nagyon fontos csoportot, ami a Gólyában működik. Ők a helyi családsegítő szolgálattal működnek együtt, a listáról lemaradt sokgyermekes családoknak főznek.
A legutóbbi időkig a Klauzál térre települtetek ki.
Három és fél éven keresztül télen-nyáron minden vasárnap, hóban-fagyban-napsütésben. Sosem áztunk el, mindig megúsztuk. Nagyon szép, áldott kis helyszín volt. De miután területhasználati engedély hiányában betiltották az ételosztást…
Miért nem volt engedély?
Hát, mert nem adták meg, aztán meg kérdezték, hogy miért nincs… Szóval új helyet kellett keresnünk. Egyelőre egy ismerős magánterületén tudjuk átadni a dobozolt ételt. A vendégeink most is a Klauzál téren gyűlnek össze délelőtt, ha már ott szokták meg. Kapnak karszalagot, sorszámot, az alapján húszasával kísérjük át őket. Elég szomorú látvány, ahogy a kis cuccaikat húzzák maguk után.
Miután átveszik az ételt, arra kérjük őket, hogy lehetőleg vigyék magukkal. Ne az utcákon ülve fogyasszák el. Mi mindenesetre pár órával később is itt vagyunk még, a környék utcáit járva szedjük össze az esetleges szemetet.
Mire való a karszalag és a sorszám?
Ez nagyon érdekesen alakult. Az első hetekben úgy nézett ki a Klauzál tér, mint Banglades. Tél volt, január, emlékszem, és majdhogy bele nem löktek a fazékba. Szegények éhesek voltak, tolakodtak. Aztán a rászorulóktól jött a kívánság: ők mondták, hogy másutt, ahol élelmet osztanak, ez nem így szokás. Sorba kell állni, és sorszámokat kapnak.
Olyan nincs, hogy megmarad az ételből?
Nincs, olyankor a hatodik repetát is becsomagolják.
Mit fogadtok el, illetve vártok az önkéntesektől?
Tőlük jön a házi süti. Minden mennyiségben. Gyümölcs. Most például lekvárok is érkeztek. Palacsinta. Muffinok. És vannak fix támogatóink. A Lipóti pékség egyik boltja ad vagy harminc kiló kenyeret. A Marmorstein, az ország egyik legjobb pékje – Miklós Misi – az első pillanattól kezdve hat kiló osztályon felüli kenyérrel támogat minket. Az óbudai Rétespont harminc-negyven kiló rétesvéget ad. De olyanokat, hogy nem hiszed el. Először azt mondtuk, milyen megalázó, hogy kapjuk ezeket a maradékokat, de nem igaz. Imádják! Tömény anyag van benne…
Hát persze! Ki nem imádja a rétesvéget? Az a legjobb!
És olyan is előfordul néha…
… hogy a két vége között ott marad a közepe?
Igen, néha egész réteseket is beleraknak. A Briós kávézótól kapunk minden héten tizenöt kiló gyümölcsöt. A Szimpla világhíres romkocsmája pedig szerencsére vasárnap tartja az őstermelői piacát, ilyenkor civil szervezetek főznek egy felkért szakáccsal. Ez a vásárlók, látogatók ebédje, cserébe adományt kérnek. Ha itt marad a fazékban valami, azt átadják nekünk. Sőt, az utóbbi hetekben indult be náluk a hétvégi „all you can eat” reggeliztetés, ebből olyan osztályon felüli ételeket kapunk, mint a füstölt lazac, különféle olívabogyók, házi sajtkülönlegességek, szalámik, sültek, mangó meg ananász. Aztán úgy adjuk át – a nyugalom fenntartása érdekében rezzenéstelen arccal –, hogy „hideg élelem”.
Mindenki önkéntes?
Mindenki. Illetve múlt hét óta van két biztonsági ember, akit fizetünk.
Az ideiglenes pult mögött álló önkéntesek kötényét a perselyekről is visszaköszönő tátott szájú vidám figura, a Heti betevő logója díszíti. A melegen csillogó tekintetek azt üzenik: segíteni jó. Az ételosztást két „MC” irányítja. Egyikük, Gál Hajnalka (civilben egy japán számítástechnikai cég magas beosztású munkatársa) három éve önkéntes. Épp egy nagy zsák gyönyörű kenyeret vesz át.
Most érkezett. A vendégeink minőségi kenyeret kapnak, és amikor nagyon sok jön, akkor vihetnek annyit, hogy a hét közbenre is jusson, sőt más szervezeteknek is tudunk juttatni. Vasárnapi ebédet osztunk, de látjuk, hogy sokan másnapra is próbálnak félretenni, és hogy tényleg számít ez az ebéd.
Legalább egyszer a héten együnk egy igazit, egy rendeset.
Igen. Volt, aki azt mondta, neki ez a rendszeresség is segített kicsit előbbre lépni. Hogy vasárnap ide kell jönnie, erre számíthat, itt ebédet kap, jó szót, beszélgetnek vele. Hogy őt ez mozdította ki a nehéz helyzetéből – amit még meg is nehezített magának egy kis alkohollal és egyebekkel. Van, aki attól boldog, hogy házi süteményt ehet.
Mi van, ha véletlenül túl sok önkéntes túl sok süteményt hoz?
Olyan gondunk még soha nem volt! (nagyon nevet) Hogy túl sok önkéntes túl sok süteményt hozna, na, az kizárt. Bármilyen mennyiséget ki tudunk osztani. Ha máshogy nem, repetaként. Most, hogy el kellett jönnünk a Klauzál térről, ez is nehezebb – megkapják az ételt, és szétszélednek. Azelőtt ott maradtak. Az nagyon jól működött. Egyrészt közel volt a bázis, másrészt le lehetett ülni, ami nagyon fontos. Alapelvünk, hogy minőségi vasárnapi ebédet biztosítsunk, márpedig úgy az igazi, ha azt leülve, beszélgetve tudják elfogyasztani.
Nagyon nehéz olyan helyet találni, ami elég nagy, ahol van nyilvános vécé, víz – és olyan a környezet, ahol elfogadják a lakók is. Ide nagyon sok rendes, becsületes ember jön ebédelni, csak éppen most az élethelyzetük nehezebb, mint másoké.
Korábban milyen volt a környékbeliek viselkedése?
Változó. Mindig vannak, akik támogatják ezt az ügyet, és akad egy-két hangadó, akinek nem tetszik, hogy hosszan ott vannak a téren, a padokon ezek az emberek. Akik egyébként itt élnek velünk, ebben a városban.
Mi a legnehezebb ebben a munkában? A szervezés, a fizikai vagy a lelki része?
Elég régóta csinálom, most már talán a szervezés része a nehezebb. Az is csak azért, mert új helyzet előtt állunk, nagy mennyiségű élelmiszert kell mozgatni, amit zömében csak páran csinálunk. Az viszont jó, hogy a városban sok helyen segítenek nekünk.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban például volt egy rendezvény, amely az evés-ivás körül forgott. Főztek nekünk, és mellette íróktól kértek recepteket, hogy elárverezzék a mi javunkra. Ott voltunk az MC-társammal, Sonnevend Kingával. Gondoltuk, jó, hát egy Esterházyért majd adnak tízezret. Elindult a receptárverés, tessék: kétezer, aztán egyszer csak harmincezernél tartottak – és az még nem is az Esterházyé volt. Végül vagy kétszáznyolcvanezer forintot gyűjtöttek nekünk, teljesen el voltunk ájulva.
Emlékszel az Írói fogások című csodás kiállításra ugyanott? (A Borsmenta is beszámolt róla.) A pazarul és szellemesen berendezett termeken belül volt ott egy fekete falú szűk kiállítófolyosó, amely nem a kulináriai örömök, hanem az éhség és éhezés irodalmi ábrázolásait mutatta be. És a folyosó végén állt egy nagy Heti betevős persely. Nagyon szép kiállítói gesztus volt.
Mindenki látja, hová megy az adománya. Hoz egy tálca süteményt. Vagy bedob pár ezer forintot, és tudhatja, hogy arra a célra fordítjuk, amire adták. Ugyanakkor ez felkelti az emberekben azt az érzést, hogy amikor eszem egy tál ételt, közben gondolok az embertársamra.
Nagyjából háromszáz adag ételhez műanyag dobozok, műanyag evőeszközök is kellenek, valamint tetemes mennyiségű műanyag pohár és szalvéta. Ezeket hétről hétre a Mozsár Kávézó biztosítja. A kávézó vezetőjét, Bartók Júliát is hátráltattuk pár mondat erejéig az ételosztásban.
Pár évvel ezelőtt nálunk rendeztek meg egy díjátadót, és a Heti betevő is valami civil díjat kapott (Fair Society Díj, 2014). Azt éreztem, nem elég, ha csak ennek adunk helyet, tegyünk bele valamit mi is. Nagyon könnyű ezt a programot szeretni, és nagyon könnyű minden vasárnap úgy érezni, hogy igen, ide akarok jönni, a többiekkel együtt osztani. Lenyűgöző emberek, lenyűgöző társaság. A legtöbbet adják: az idejüket – és nem egyszer, hanem minden héten. A munkájukat, a szervezőkészségüket, a szolidaritásukat. Olyanok adnak, akiknek valószínűleg nincs olyan nagyon sok, de úgy érzik, hogy ez fontos. Elképesztő, ahogy a kormányok cserbenhagyják a leszakadókat. Mi sem tudunk igazából semmit megoldani, de egy kicsit erősítjük azt a mentalitást, hogy nem lehet otthagyni valakit az út szélén. Ennyi: hogy nem hagyunk ott senkit.
Róder András a Kisüzem szakácsa. Ő a Heti betevő ötletgazdája. A Kisüzem máig a hetedik kerületi bázis: gyűjtőpont, ahová vasárnap délelőtt a felajánlott sütemény, adomány megérkezhet, ahol az önkéntesek jelentkezhetnek.
Nálunk a konyha összenyílik a vendégtérrel. Látjuk, mennyi ital fogy, látjuk a jó ételek fölötti elégedettséget az arcokon. Megdöbbentő volt, mennyi pénzt költünk szórakozásra – evésre-ivásra –, miközben annyi embernek nem jut a legalapvetőbb élelmiszerekre. Azt gondoltuk, milyen jó volna a napi költés egy töredékét arra szánni, hogy segítsünk. Nem olyan különleges dolog: sokakban fölmerült már hasonló gondolat, és sokan csinálnak hasonlót.
Mi a Klauzál téren működünk, elhatároztuk, hogy összefogunk a környékbeli helyekkel, kiskereskedésekkel, elkezdünk „perselyezni”, és főzünk. Aztán ez egy pillanat alatt megtetszett az embereknek, és villámgyorsan tovább terjedt az egész, mára van egy csomó perselyünk városszerte, valamint több sejtünk az országban.
Milyennek láttad akkor a dolog jövőjét? Gondoltad volna, hogy tömegmozgalom lesz belőle?
Dehogy! Fogalmunk sem volt, hogy ekkorára nő... A végrehajtásban egyébként én vettem a legkevésbé részt. A törzsvendégeinkből verbuválódott cimboráinkkal kezdődött el. A srácok szerencsére olyan jól csinálták, hogy komolyan beindult. Hónapról hónapra kapcsolódnak be újabb helyek, szaporodnak a perselyek, egyre több az önkéntes. A társadalom egy része felismeri, hogy segíteni kell.
Talán azért is, mert az erre hivatott szervek nem a legjobban végzik a dolgukat.
Persze. A hiány az utcán hever. Sőt: csak a munkánk során látjuk, hogy mennyivel többen szorulnak segítségre, ingyen élelemre, mint gondolnánk. Nem látszanak, nincsenek szem előtt.
Ha a Heti betevőnek főztök – vagyis tömeges „ingyenkosztot” készítetek, mi más, mint a hétköznapi főzéskor?
Csak a mennyiség. Hogy többet kell csinálni. Persze nem főzünk különösebben fifikás, technikás ételeket. Értelemszerűen csak egytálételek készülnek. De abban nem gyengítünk, nem „menzásítunk” semmit, tehát nem használjuk a bevett térfogatnövelő, kalórianövelő technikákat. Jót akarunk adni. Egy töltött csirkének nem állnánk neki ekkora mennyiségben, abba beletörne a bicskánk. De a gulyást, a pörköltet, a ragut úgy főzzük, mint otthon, mint önmagunknak. Ez a lényeg.
Fotó:
Heti betevő facebook
