Tavasz Amerikában 5.

Párás meleg, pelikánok, spanyolmoha – New York, Washington, Philadelphia és Atlantic City után szinte egy másik országba csöppentünk. A városban sétálva szokatlan érzés kerít hatalmába: mintha egy történelmi film díszletében járkálnánk… 

Bevezetés
A Borsmenta történetének legmorbidabb kérdése következik: honnan tudhatjuk biztosan, hogy elhagytuk Észak-Karolina államot, és beléptünk Dél-Karolinába? Válasz: az autópálya leállósávjában a mosómedve-tetemeket felváltják a kilencövestatu-tetemek. Persze nemcsak az állatvilág más, hanem az út szélén felbukkanó, mindig sárga alapon hatalmas piros betűkkel írt „Ments meg, Jézus!” és hasonló feliratok is. (Ez már egyértelműen a Bibliaövezet, a protestáns vallásosság erejét tapasztaljuk.) Érezzük, ez itt valami más lesz – már csak azért is, mert a fővárosból friss tavaszi időben indultunk el, kellett a kabát, de itt már az ing is soknak tűnik, pólós idő van…

Dél-Karolináról
Az állam területe valamivel több mint 82 ezer négyzetkilométer, ami az amerikai államok rangsorában a 40. helyre elegendő, népessége azonban jóval jelentősebb: több mint 5,5 millió lakosával az ország középmezőnyébe tartozik. Méretét tekintve tehát nem óriás, gazdag természeti adottságai, sajátos kultúrája és gazdasági dinamizmusa miatt mégis az egyik legérdekesebb amerikai állam.

Aki tavasszal látogat ide, ahogy én is tettem, hamar megtapasztalja Dél-Karolina egyik legjellegzetesebb vonását: a párás meleget. Sok európai utazó számára meglepő, hogy már áprilisban is olyan érzése lehet, mintha egy nedves törölközőt terítettek volna a vállára. Az Atlanti-óceán közelsége, valamint a Mexikói-öböl felől érkező meleg, nedvességgel telített légtömegek ugyanis egész évben magas páratartalmat biztosítanak. Hiába van tehát 30 Celsius-fok alatti hőmérséklet április végén, ezt a pára miatt melegebbnek érzékeljük. (Nyáron a helyzet még rosszabb lehet.) 

Tájai változatosak: a több mint háromszáz kilométeres tengerpartot homokos strandok, lagúnák, mocsarak és kisebb szigetek szegélyezik. A belső területeken lankás dombvidékek, folyók és erdőségek váltják egymást, míg az állam északnyugati részén már az Appalache-hegység előhegyei emelkednek. A meleg és csapadékos éghajlat rendkívül gazdag élővilágnak kedvez. Az állam mocsaras vidékein aligátorok élnek, a partokon vándormadarak pihennek, tengeri teknősök rakják le tojásaikat, az erdőkben pedig fehérfarkú szarvasok és fekete medvék is előfordulnak.

Miből élnek itt az emberek? A gazdaság hagyományosan a mezőgazdaságra épült, ma azonban sokkal összetettebb képet mutat. Dél-Karolina jelentős termelője a gyapotnak, a földimogyorónak és az őszibaracknak, de az elmúlt évtizedekben az ipar vált a növekedés motorjává. Számos nemzetközi vállalat telepített ide gyárakat, kihasználva a kedvező üzleti környezetet és a fejlett kikötői infrastruktúrát. A Charleston környéki kikötők az Egyesült Államok legforgalmasabbjai közé tartoznak, miközben az autó- és repülőgépipar is jelentős munkaadó. A turizmus szintén fontos bevételi forrás: a történelmi városközpontok, a golfpályák és az óceánparti üdülőhelyek évente több millió látogatót vonzanak.

Hősök városa
1776 nyarán a fiatal Egyesült Államok még meg sem született igazán, amikor a brit flotta úgy döntött, hogy elfoglalja Charleston kikötőjét. A várost egy félkész erőd védte a Sullivan-szigeten. A parancsnok, William Moultrie pontosan tudta, hogy emberei létszámban és fegyverzetben is alulmaradnak a Brit Birodalom haderejével szemben. Az erőd különlegessége azonban éppen a gyengeségének hitt tulajdonságában rejlett: a falakat nem kőből, hanem helyi pálmafák törzséből építették. Amikor a brit hajók ágyúzni kezdték az állásokat, a lövedékek nem szétzúzták a falakat, hanem szinte belesüppedtek a rugalmas pálmatörzsekbe. A brit admirálisok döbbenten figyelték, hogy órákon át lövik az erődöt, amely egyszerűen nem akar összeomlani. Moultrie katonái egész nap kitartottak, végül pedig visszaverték a támadást. A győzelem óriási erkölcsi lendületet adott az amerikai függetlenségi mozgalomnak. Az erőd később Moultrie nevét kapta, Dél-Karolina zászlaján pedig – a félhold mellett – mai napig látható a pálmafa, ami ennek a legendás védekezésnek állít emléket.

Kevés amerikai történet hangzik annyira hihetetlenül, mint Robert Smallsé. A férfi rabszolgaként dolgozott Charleston kikötőjében a polgárháború idején, és kiválóan ismerte a kikötő minden zegzugát, valamint a konföderációs őrszemek jelzéseit. 1862 májusában, amikor a déli tisztek egy éjszakára partra szálltak, Smalls végrehajtotta az egyik legmerészebb szökést az amerikai történelemben. Átvette az irányítást a Planter nevű fegyveres gőzhajó felett, felvette kapitánya kalapját, és a sötétben ugyanazokat a jelzéseket adta le, amelyeket a valódi parancsnok szokott. A hajó egymás után haladt el a kikötőt őrző erődök mellett. A fedélzeten nemcsak a legénység, hanem családtagjaik is rejtőztek. Miután kijutottak a nyílt vízre, lehúzták a konföderációs zászlót, fehér zászlót emeltek, és átadták a hajót az uniós flottának. Smalls nemcsak saját szabadságát nyerte el, hanem fontos katonai információkat és egy teljes hajót is szolgáltatott az északiaknak. Később kapitány lett, majd kongresszusi képviselőként szolgált Washingtonban.