Mindennapok Zsuzsival
Babarczi Zsuzsi vagyok, a Babarczi Pince borásza, termelési és értékesítési vezetője. Meglepődtem és egyben nagyon izgatott lettem, amikor Szabó Edit felkért erre az izgalmas kalandra, nevezetesen, hogy mutassam be egy évemet. Az első gondolatom az volt, hogy vajon érdekli az embereket, hogy mit is csinál egy szőlész-borász csaj a mindennapjaiban, aztán arra lyukadtam ki, hogy belevágok – mit veszíthetek?
A kezdetek
Kezdem az elején. Van egy régi fotó, amin anyukám szőlőt telepít a kertünk végében és én már akkor, láthatatlanul vele vagyok, hiszen állapotos velem – ez egészen pontosan 1980-ban történt. A szüleim akkor vásároltak egy telket Győrújbaráton, a kertbe szőlőt ültettek, és 1986-ban már pincét is építettek hozzá. Jó kis mellékjövedelem lesz ez – gondolták – a főállásuk mellett. Aztán 1993-ban jött a fordulat az életünkben: apu elveszítette az állását, és mivel ekkor már kb. 5 hektáron dolgoztak, adta magát, hogy ezzel foglalkozzon, de akkor már nagyobb méretekben. A csillagok is jól álltak akkor, hiszen sok eladó szőlőterület volt, és így minden megtakarításukat földekbe, szőlőbe forgatták. Mi közben cseperedtünk a bátyámmal, a munka és a tanulás mellett nem nagyon jutott időnk másra, nem volt plázázás meg ilyenek. Hát nem mondom, hogy szívesebben mentem ki kapálni, mint a Balatonra, de azokban az időkben nem nagyon volt választásunk, és az természetes volt, hogy a szüleink bevonnak minket a munkákba.
A tanulás azonban mindig az első helyen volt, fel sem merült, hogy nem tanulunk tovább. Azt biztosan tudtam, hogy agráregyetemre nem megyek, és ha lehet, minél távolabb keresem a boldogulást a szőlészettől-borászattól. Abban az időben indult a nemzetközi kapcsolatok szak (apukám a mai napig nem tudja megjegyezni) a győri Széchenyi István Egyetemen, így arra jelentkeztem. Mindig is érdekelt a történelem, a jog, a közgazdaságtan és a nyelvek, és ez a szak éppen ezek keveréke volt – később elvégeztem a mesterképzését Veszprémben. Nagyon élveztem.
Miért lett piros táskám…
Hiszem, hogy egy kicsit el kell távolodni az otthontól, hogy újra visszataláljunk önmagunkhoz, a céljainkhoz, egy kicsit más megvilágításba kerüljenek a dolgok. Ennek örömére Erasmus ösztöndíjjal Milánóban tanultam két szemesztert, 10 hónapot pedig Zürichben voltam gyakornok, az AIESEC program keretében. Sokat tanítottak ezek az évek – minden szempontból. Hazatérésem után még mindig bontogattam a szárnyaimat, először egy kisebb osztrák cégnél, aztán egy nagyobb amerikai multinál helyezkedtem el. Beleláttam a cégek működésébe, tapasztalatokat szereztem az emberi, munkahelyi kapcsolatokról, ez is tanulságos volt. Aztán egyik nap behívatott a HR-s (az sosem jelent jót), és azt mondta, hogy megszűnt a pozícióm, így elbocsátanak. Bevallom, hidegzuhanyként ért a hír, és még aznap megvettem a 4 hónapja kinézett piros táskát.
Hazamentem, épp szüret volt, apu széttárta a karját, hogy mit keresek itthon délelőtt 10 órakor?! Na jó, menjek be a házba, ma elmélkedjek a sorsomról, de holnap csatlakozzak a szürethez – nincs idő depresszióra. Átmeneti időszaknak gondoltam akkor ezt az otthoni munkát, de mint tudjuk, az élet máshogy hozta.
A bor kapukat nyit meg
Kezdetben a pincében dolgoztam apu irányítása alatt, illetve adminisztrációs dolgokat végeztem anyuval, közben munkát kerestem. Aztán egyszer csak jött apu, hogy a Soproni borvidék utazást szervez Toszkánába (ki ne akarna Toszkánába menni?!), aztán jön a téli vásár – amivel akkor még jól lehetett keresni –, és még sok más hasonló motiváló utazás, kóstoló. Megláttam ennek a világnak a másik oldalát a kapáláson, a metszésen, a fejtésen, a tartálymosáson túl – hogy csak a legnehezebb vagy legkevésbé kedvelt munkákat említsem. A bor kapukat nyit meg, embereket hoz össze, és engem mindig valami jó dologgal, bulival kapcsolnak össze. A másik oldalon van egy fix pont, hely, de mellette lehet utazni, világot látni, fejlődni.
A családi összetartás ereje
Aztán egy év együtt dolgozás után apunak agyvérzése lett, és többé már nem is volt kérdés, hogy komolyan beleállok, hiszen ő kiesett a napi körforgásból. Sokan kérdezik, hogy mi a sikerünk titka, egyet mindenképp kiemelnék, az pedig a családi összetartás. 2010-től az egyszemélyes „one man show”-t felváltotta a csapatmunka, mind a családon belül, mind pedig a cégnél. Óriási átalakuláson ment át a borászat, a család és én magam is. A kezdeti bizonytalan lépéseken ma már mosolygok, minden év, minden szüret hoz valami kihívást, nehézséget, de sok élményt és lehetőséget is. Hogy mit hogyan látok, ez természetesen épp a hangulatomtól és a helyzettől is függ.
Ahogy az elmúlt évek, úgy az elkövetkező is tartogat pozitív és negatív meglepetéseket. Ismerd meg jobban a Babarczi Pince alapját, a Babarczi családot, a jelenünket, a jövőnket, a munkatársaimat és engem! Erre az útra invitállak, tarts velem!
