Most már a helyünkön vagyunk
Kezdjük egy nagyszerű eredménnyel: vadonatúj vörösborotok, a 2021-es Peregrina 95 ponttal nyert aranyérmet az idei Decanter World Wine Awardson. Balatoni vörös még soha nem kapott ilyen magas elismerést. Számítottatok rá, hogy ennyire jól fog szerepelni?
Barabás Barna: Őszintén? Platinaéremre számítottunk (nevet).
Lukács Lilla: Olyan levelet kaptunk a Decantertől, amilyet eddig még soha, és nagyon rejtélyesen fogalmaztak, úgyhogy amikor kiderült, hogy „csak” aranyérem, az első pillanatban nem is tudtunk igazán örülni. Aztán rájöttünk, hogy meg vagyunk mi őrülve? Hát ez elképesztően jó eredmény, ráadásul történelmi siker, mert balatoni vörösbor eddig még soha nem kapott 95 pontot ezen a versenyen. 
BB: Valójában nem a díj a lényeg, hanem az, hogy ez a bor tényleg nagyon jól el van találva, és abszolút rólunk szól. 75% merlot és 25% syrah házasításával készült, és a neve azt jelenti, hogy zarándok, vándorló, utazó. Mindketten az ország más pontjáról jövünk, tanulnunk kellett a balatoni életet, eleinte nem is sejtettük, hogy fog majd alakulni. Most már talán a helyünkön vagyunk.
Több bort is neveztetek a versenyre, és mindegyik éremmel tért haza. Mi a koncepciótok a nevezéseknél?
BB: Szerintem tetszik a bíráknak a termőhelyünk. Persze mi is sokat fejlődtünk a kezdetek óta, a versenyborokat tudatosan választjuk ki egy-egy megmérettetésre, és az ezüstérem az a szint, amit minimum szeretnénk elérni. Nagyon jó, hogy minden évben van egy-két olyan borunk, ami feltűnik a zsűrinek.
LL: Tapasztalataink szerint jelentős többleteladás nem származik a versenyekből, de a kereskedők igénylik a plecsnit, ezért a legfontosabb megmérettetéseken ott vagyunk.
Tehát a versenyeknek nincs is vásárlásélénkítő hatása?
LL: Az olaszrizlingünk berlini aranyától nem robbant fel a webshop, de a Peregrina 95 pontja után támadt egy kis mozgolódás, igaz, szerintem nem az eredménynek, inkább a médiahírverésnek köszönhetően. 
A Zelna története 2014-ben kezdődött. Miért éppen Balatonfüreden?
BB: Az ötlet Lilla nagypapájától, Zettwitz Sándortól származik. Azt a telephelyet Balatonfüred határában, ahol most a borászatunk központja is van, 2009-ben kezdtük építeni, és a munkában én is részt vettem. Életem legmelegebb nyarát töltöttem itt, a kertépítés volt a mi feladatunk. Engem mindig vonzott a mezőgazdaság, Írországban, Angliában számtalan jól működő példát láttam erre, de Lilláék családjában senki nem foglalkozott hasonlóval, nálunk meg a szüleim generációjával szakadt meg ez a vonal, ezért soha nem gondoltam úgy a gazdálkodó életformára mint lehetséges célra. Ennek ellenére elvégeztem a szőlész-borász szakot, de inkább csak azért, mert érdekelt. Lilla nagypapájának volt szőlőültetvénye Arácson, készítettünk is róla közösen bort, de hogy ne kertépítéssel, hanem borászkodással foglalkozzak, vágyálomnak tűnt csupán. Aztán egyszer eljöttem a nagypapával Füredre, és ő nekem szegezte a kérdést: ott a szakma a kezedben, kedved is lenne hozzá, miért nem vágtok bele? Otthon mondtam Lillának, és legközelebb, amikor Füreden jártunk, megnéztük a környéket. Rátaláltunk a Farkó-kő-dűlőre, azonnal beleszerettünk, és nem csupán azért, mert gyönyörű, hanem azért is, mert tökéletesen alkalmas arra, amit szeretnénk. 
LL: 2013-ban hoztuk meg a döntést, megvettünk 5 hektárnyi területet, és abban az évben volt az esküvőnk is. Még Budapesten éltünk, kötöttek bennünket az ottani vállalkozásaink, de minden hétvégén Balatonfüreden voltunk és dolgoztunk. Egyértelművé vált, hogy ezt ketten nem tudjuk megcsinálni, megkértük Barni kertészcsapatát, hogy segítsenek, és lett egy kollégánk is, aki utána még nyolc évig velünk maradt. A bort nagyon sokáig nem mutattuk meg a családnak, mert nem akartuk a munkánk gyümölcsét PET palackban hazavinni. Szerintem ők már elkönyvelték, hogy itt minden az enyészeté lett, amikor Barni 30. születésnapjára elhívtuk őket, Fördős Lajos bácsi főzött nekünk, mi pedig bemutattuk a frissen palackozott borainkat.
Pedig nem lehetett könnyű dolgotok, hiszen ez éppen a kihívásokkal teli 2014-es évjárat volt…
LL: Ne is mondd! A családi sikereken felbuzdulva szerveztünk egy kóstolót az első borainkból Budapesten, meghívtunk néhány újságírót, és az egyik cikk azzal a címmel jelent meg, hogy aki ebből az évjáratból ilyen borokat volt képes világra segíteni, annak van jövője. Rengeteg biztatást kaptunk, és végül egy év ingázás után úgy döntöttünk, hogy Balatonfüredre költözünk.
Milyen az élet Balatonfüreden?
LL: Tősgyökeres budapestiként volt bennem félsz, mindketten szerettünk a fővárosban élni, de megtaláltuk itt a helyünket. Gyereket nevelni ideális, minden közel van, óvoda, iskola, nyüzsi a parton, de nem használjuk ki eléggé az adottságokat, és úgy vélem, ez minden helyiről elmondható.
Hogyan telik egy napotok?
BB: Most, hogy már ekkora a terület és ennyi a bor, sokfelé szállítunk, úgyhogy nálam az irányítás, a csapat összefogása, az ellenőrzés a legfontosabb, és amikor csak lehet, megyek a szőlőbe. Nagyon jó kollégáink vannak, jelenleg 14 főt foglalkoztatunk, nélkülük nem jutnánk előre. Van egy éttermünk és egy szálláshelyünk is a borászat mellett, ezek munkáját is össze kell hangolni, és ha bejön egy rendezvény, akkor fogjuk a fejünket.
LL: Add hozzá, hogy itt van a két gyerek, az egyik öt-, a másik kilencéves, rohanunk egész nap. Jönnek velünk címkézni, kint nyüzsögnek a borheteken, de egyelőre egyik sem mondta, hogy borász akar lenni. Bár erre mi sem gondoltunk, Barni gyerekkorában vadászpilótának készült, én pedig marketinggel foglalkoztam egy ügynökségnél, mielőtt belevágtunk a Zelnába, de szerencsés alkat vagyok, sok helyen megtalálom az örömömet.
Mennyire tölti ki a civil életeteket, hogy borral foglalkoztok?
BB: Ez egy kétarcú város, az állandó lakosok és a nyaralók nagyon elkülönülnek egymástól. A balatoni embernek érdekes a habitusa, nehezen fogadja be az idegeneket. Ezt eleinte mi is éreztük, de az is igaz, hogy aki tesz a közösségért, azt egy idő után beengedik maguk közé. Én is kaptam itt pozíciókat, elnöke vagyok a Rizling Generációnak, választmányi tag lettem a hegyközségben, és igyekszem az OEM-rendszert rendbe tenni. Nagyon szeretem az itteni borászokat, izgalmas, színes társaság, sok eredeti egyéniséggel.
Jelenleg 18 hektáron gazdálkodtok, minden területen organikusan. Melyik rész jelenti a legnagyobb kihívást?
BB: Most Tihany, mert ott mindenki felhagyott a szőlőműveléssel, és teljesen elvadultak az ültetvények. Nagyon jó a terület, óriási potenciállal, de szenvedünk. Most próbáljuk a fehér és a rozé pezsgőt is bevinni a termékleírásba, mert egyelőre csak csendes rozé- és vörösborokat lehet ott készíteni, ami még inkább megnehezíti az életünket.
Az olaszrizling mellett tettétek le a voksot, de sok minden más is terem az ültetvényeken. Viszont most nagy a baj a szőlőskertek környékén: az amerikai szőlőkabóca által terjesztett aranyszínű sárgaság egyre nagyobb területeken jelenik meg. Nálatok mi a helyzet?
BB: Organikusan gazdálkodunk, és lehet, hogy ennek köszönhető, hogy sokáig sikerrel vettük az akadályokat. Most viszont komoly kihívással kell szembenéznünk, mert az aranyszínű sárgaság már nálunk is megjelent. Elsőként jelentettük a betegséget, és a jelenlegi helyzet szerint néhány héten belül zárlat alá kerül az egész borvidék. Ezt a fitoplazmát nem szabad lebecsülni, hatalmas károkat okoz, Badacsonyban és Zalában már óriási területek váltak fertőzötté. Felénk sajnos rengeteg az elhanyagolt ültetvény, nagyban megy az ingatlanspekuláció, az elhagyott terület elbozótosodik, és kész a baj. Az aranyszínű sárgaság azokban az országokban is problémát okoz, ahol katonás a fegyelem, itt viszont nevetséges állapotok uralkodnak, beláthatatlanok lesznek a károk. Minden jel arra mutat, hogy a következő évektől kevesebb lesz majd a szőlő, jobban meg kell becsülni.
Sokan elkeseredetten szemlélik a piac alakulását. Nálatok mit mutatnak az értékesítési statisztikák?
BB: Nekünk nagyjából minden borunkat sikerül eladni, de nem azért, mert jó a piac, hanem azért, mert semmit sem csinálunk rutinból. Pár éve megfogalmaztuk, hogy mit szeretnénk elérni. Nemcsak a mi borunk jó, sok kiváló borász tevékenykedik itt rajtunk kívül is. Nyitott szemmel járunk, és én azt vettem észre, hogy nem a borozási szokások változtak meg, hanem az emberek. Máshogyan reagálnak, bezárkóznak, fáradtak. Mindenki a közösségi médiában próbál érvényesülni, mert ez az egyetlen felület, ami a fogyasztók számára garantáltan elérhető. Mi tavaly úgy döntöttünk, hogy – a közösségi médiát meghagyva, de egyeduralmát megtörve – a személyes érintkezésre helyezzük a hangsúlyt, és olyan programokat szervezünk, amik élményt adnak a vendégeinknek. Inkább dűlőtúrára és rendezvényekre költünk, mint bannerekre. Ha eljön hozzánk egy hétvégén 50-100 ember, biztos, hogy élményekkel távozik, addig sem a telefonját bújja, és a kirándulás végén remélhetőleg hazaviszi a bort.
LL: Mi még mindig csak tízévesek vagyunk, próbálunk organikusan növekedni, nincsenek megrögzött szokásaink, folyamatosan vizsgáljuk a lehetőségeinket, rugalmasan alkalmazkodunk a kialakult helyzethez, és folyamatosan tanulunk.
Mi az a bor, amire vágytok, amit nagyon szeretnétek elkészíteni?
BB: A tökéletes olaszrizling. Az a birtokbor, amihez a szőlőt optimális körülmények, tökéletes időjárási viszonyok között szüretelted, és a termőhelyi ásványosság mellett szépen mutatja a fajta karakterét.
LL: Mosolygok, mert sokszor megfigyeltem már, hogy a borászok általában a bor ízéről beszélnek, Barni pedig mindig a szőlőről. Nekem nincs „álmaim bora”, mert nem készítem, csak kóstolom, ezért számomra mindig az a legjobb, ami tökéletesen illik egy adott pillanathoz.
BB: Na látod, ez a jó az olaszrizlingben! Olyan sokarcú, mint az élet: minden pillanathoz megtalálod benne a méltó társat.
