Ég veled, Gábor!

Bő húsz éve névnapot ünneplendő szeptember közepén beültünk egy apró francia vendéglőbe a budapesti hatodik kerületben. Miután megrendeltük az ételt, és hozzá a két pohár francia bort, odajött hozzánk Daniel, a tulajdonos, és kedvesen megkérdezte, mit fogunk inni. Aztán megdicsérte a borválasztást, de azt mondta: „Ha megengedik, ajánlok valami még jobbat – ha nem ízlik, nem fizetik ki.”

És töltött egy addig sosem hallott nevű bort egy korábban nem ismert nevű borásztól. Kiss Gábor első Merum cuvée-je volt. Azonnal beleszerettünk. Keresni kezdtük a bort is, a borászt is. Hamarosan személyesen is megismerkedtünk, majd egyre többször találkoztunk. Huszonöt éves sem volt még, kutatni-fejlődni képes borzseni, aki már akkor csúcsot futott, de a tétet minden évben emelte, és persze az összes bora a csúcson volt, akkor is, később is, mindig. 

Komoly, mély, elgondolkodtató, de nem nyomasztó borokat készített. És minden pohár ital mellett-mögött ott volt a szelíd mosoly, a megfejthetetlen fényű csillogás a szemében: nemcsak a közös öröm, hanem valahogy annak a tükre is (nem utólagos belemagyarázás), hogy a világ valahogyan nem jó, nem egészen jó.

Egyszer, sok évvel ezelőtt, közös barátunkkal – mint afféle sokkarú keleti bordémon – párhuzamos poharakból egyszerre kóstoltuk több évjárat csúcsborait, az összes Merumot. Idült mosollyal nyeltük-elemeztük-hasonlítgattuk őket. Barátunk azt mondta: te, Gábor, ezeket a világbajnok borokat sokkal drágábban is el tudnád adni. Ő erre nagyon komolyan és tömören azt felelte: „Tudom. De akkor épp azok nem tudnák megfizetni, akiknek szívesen készítem a bort. Nem szeretném elveszíteni őket, nem szeretnélek elveszíteni benneteket”. 

Mindig tudta, mit ér és hol tart. És mindig érezte ennek a felelősségét is. Ment előre, ment fölfelé. Amikor a később kiérlelt legegyedibb borait már nagyon magasra árazta az értő piac, nem ellenkezett, de elkészítette azt az „alapterméket” is, ami másoknál könnyedén elmenne zászlós bornak, mégis mindenki számára elérhető árú.

Bár mindig sietett (azért a sietség közben sem felejtett el szégyenlősen-szélesen mosolyogni), soha nem csak a pillanatnak szüretelt. Az utolsó években sorra kihozott, végtelenül letisztult, nemes borai (Code, Enigma, Missing One) évtizedekig stabilan kitartanak majd. Ha megérjük, tíz-tizenöt év múlva állapíthatjuk meg, hogy csak most értek a csúcsra – és hol van még a vég.

Ezért hát kóstolni fogjuk évről évre, és közben rá gondolunk. Elérte – jó előre biztosította –, hogy véletlenül se tudjuk elfelejteni.

Sikerült (majdnem) „csak” a borászról beszélnünk. Így talán könnyebb. A baráttól nem búcsúzunk. Ő örökre velünk marad.