Számvetés

Új „családtag”

A természet ad egy ritmust, amit mi minden évben követünk. A szőlőben a metszéssel indul az év, aztán kötözés, zöldmunkák, folyamatosan mennek a traktorok, és hirtelen nyár lesz, érik a szőlő, aztán ismét szüret, ami az év csúcspontja – legalábbis számomra. Szerencsére a fagy elkerült minket tavasszal, és a fakadással sem volt gond. A növényvédelemben is sikerült mindig mindenhová időben megérkezni, így nagyon bizakodóak voltunk a termés minőségével kapcsolatban. Szerencsére a szüret igazolta, hogy jól végeztük a dolgunkat, de ebben a szakmában ez nem elég, az égieknek is támogatniuk kell az elképzelésünket. Végül a szőlő mennyiségével és minőségével egyaránt elégedettek voltunk, és az idei év legnagyobb ajándéka is a szürethez kötődik: vettünk egy saját szüretelőkombájnt. Állítom, hogy egy Gucci táska sem szerzett volna nagyobb örömöt, mint az a pillanat, amikor a kombájnt szállító tréler begurult az udvarunkra. A kézi szüretnek is megvan a varázsa, de a kombájnnal minden sokkal egyszerűbb és nyugodtabb. 

Jelenleg 50 hektáron dolgozunk, és eddig bérben szüreteltek nálunk, de most végre elérkezett az idő – és megteremtődött a lehetőség –, hogy beruházzunk egy saját gépre. Életünk legjobb döntése volt. Élénken emlékszem még a régi szüretekre, amikor 80 ember szedte nálunk kézzel a rajnai rizlinget. Ma már nem találnánk ennyi dolgozni szerető, munkaképes embert. A kombájn viszont a hajnali hűvösben is elindul dolgozni, egyenletes a teljesítménye, nem bulizik reggelig, mert búcsú volt a faluban, és nem fárad el másnap négy óra munka után. Persze a gépnek is kell egy üzemeltető, de szerencsére Laci kollégám személyében megbízható pilótára leltünk. 

Szeretek bírálni

Miközben írom ezt a naplót, átnéztem a 2025-ös naptáramat, és felidéztem, hogy hol jártam, kiknek tartottam borkóstolót, kik jöttek hozzánk és milyen élményeim voltak. Menet közben néha csak elszaladunk az események mellett, nem éljük meg igazán, és csak ilyenkor – amikor végre egy kicsit lelassítunk és visszatekintünk – eszmélünk rá, hogy mennyi minden történt velünk az adott évben. Februárban borokat bíráltam a Berliner Wine Trophyn. 2024-ben kaptam ide először meghívást, úgyhogy most, a második alkalommal már – kis túlzással – „rutinos rókának” éreztem magam. Szeretek bírálni, és élvezem a nemzetközi közeget, a borokat. Az itthoni magyar vagy nemzetközi versenyek (Vinagora, Országos Borverseny, borvidéki borversenyek) is sok lehetőséget tartogatnak, hogy a kollégákkal megvitassuk a tapasztalatainkat, a kihívásainkat, és rájöjjünk, hogy mindenki ugyanazokkal a gondokkal küzd. 

Augusztus elejétől december 23-ig nincs megállás a pincében. Készülődünk a szüretre, szüret, borkezelések, stabilizálások, Márton-nap, karácsonyi őrület. Aztán végre elérkezik a december 23., az utolsó vásárló is elmegy, lassan elcsendesedik a pince, a kollégák a jól megérdemelt szabadságukat töltik, és fejben már én is a karácsonyi menüt állítom össze. Öt éve sajnos már csak egyedül. Korábban ezt mindig anyukámmal szoktam, de sajnos már öt éve annak, hogy ő testben nincs közöttünk. Lélekben és a gondolatainkban persze mindig velünk marad. Az ő bejgli- és zserbóreceptjét sütöm, és a karácsonyi ebédet is az ő instrukciói alapján készítem. Anyukánk támogatása nélkül nem lehetnénk ott, ahol ma vagyunk. Ő volt mindig a biztos háttér, akihez mindenki hazatérhetett, és elmondhatta gondját-baját, ő pedig megértő türelemmel hallgatott végig mindenkit, és mindig volt egy hasznos tanácsa. Számára az otthon melege volt a legfontosabb, és úgy élte a mindennapjait, hogy ezt számunkra is megteremtse. 

Mesélek egy kicsit anyuról

Kitűnően érettségizett a híres Kazinczy gimnáziumban (én is oda jártam, sőt még közös tanárunk is volt!), nagyon szerette a nyelveket és az irodalmat. Élete végéig rengeteg verset tudott fejből, és folyékonyan beszélt oroszul. A nagyszüleim parasztemberek voltak, és az 50-es és 60-as években szerény anyagi körülmények között éltek, nem tudták volna finanszírozni anyu tanulmányait Budapesten, így apukámmal együtt (aki 16 éves kora óta udvarolt neki) jelentkeztek az óvári egyetem agrármérnök szakára. Anyu a tanulós tantárgyakból volt jó, apu a szakmai tárgyakból, itt is kiegészítették egymást. A tanulmányai után a téeszben helyezkedett el, de hamar kiderült, hogy ez nem az ő világa, így elvégezte Gödöllőn a tanárképzőt, és kémia-biológia szakos tanár lett belőle. Nagyon szerette a gyerekeket, és ők is őt. Bármikor sétáltunk Győr belvárosában, mindig találkoztunk a volt tanítványaival, akik lelkesen meséltek neki életük alakulásáról, és ő nagy örömmel hallgatta őket, különösen akkor, amikor nehéz sorsú diákjának alakultak jól a dolgai. A saját munkája, a háztartás, a gyereknevelés mellett, majd később a nyugdíjas évei alatt is folyamatosan részt vett a cég életében. Ő végezte az adminisztratív feladatokat és minden mást is, amit épp kellett. Szabadnapja nem nagyon volt, és sajnos kevés ideje jutott szórakozásra, utazásra is. Sokat áldozott a család és a munka oltárán. Utolsó hónapjaiban arra biztatott minket, hogy élvezzük jobban az életet, és használjunk ki minden lehetőséget, mert azt élet nagyon rövid – az ő esetében túlságosan is az volt. 

Mindenképpen szerettünk volna neki emléket állítani. A bátyám vetette fel, hogy az apukánk neve minden címkén szerepel (Babarczi), mi lenne, ha a csúcsborunkat az édesanyánkról neveznénk el. Így lett az első cabernet franc-unk neve Marianum (ezt is a bátyám álmodta meg). Aki hisz egy kicsit a spiritualitásban, talán joggal érezheti, hogy ez a bor nem véletlenül kapott annyi elismerést. Legutóbb a Pannonhalmi borvidék bora lett, de volt Győrben a fesztivál vörösbora, már négy évjárata nyert aranyérmet Berlinben, a Meininger Weinwirtschaft pedig beválasztotta a négy legjobb magyar vörösbora közé. Köszönjük, anyu! Az örökségedet visszük tovább! 

Nehéz ezek után bármiről is írni, csak annyi marad hátra, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak! Ja, és persze minden ünnepi asztalra Babarczi-bort! Januárban találkozunk, megújult erővel, frissen, lendületesen.