Ritka kincs van a kezünkben

Általában meg szoktad érezni, ha valami van a levegőben. Mostanában a régi magyar szőlőfajtákból készült borokra figyelsz kiemelten, létrehoztál egy egyesületet, ami ezt a munkát hivatott segíteni, és tavasszal rendeztetek egy sétálókóstolót is a témában. Mióta érzed fontosnak ezt a területet?
A családunk tulajdonában lévő budakalászi Kálvária pince 2-es ágában már évek óta gyűlnek a régi magyar szőlőfajták borai. Ha valaki oda ellátogat, 30-35-félét biztosan meg tud kóstolni, és nem hiszem, hogy – Andrási Laci veszprémi Pajta Borbárját leszámítva – bárhol máshol az országban találnánk ennél színesebb választékot. Szentesi József borásszal régóta szoros szakmai barátságot ápolok, és egy ideje már gondolkodunk rajta, hogy hogyan kaphatnának ezek a borok nagyobb nyilvánosságot, még több figyelmet.

Köztudomású, hogy Szentesi József nagyon sokat tett azért, hogy a régi magyar szőlőfajták újra bekerüljenek a köztudatba. Ő volt az, aki elterjesztette – Bussay doktor szavaival élve – a „csókaszőlő vírust”, de nadapi mintaültetvényén ott sorakozik a többi ígéret – a tihanyi kék, a laska, a hajnos kék, a fekete muskotály és még sorolhatnám –, és ezekre is sokan felfigyeltek.
Józsi kiváló munkát végez, és ragadós a lelkesedése. Ezen felbuzdulva kezdett régi fajtákkal foglalkozni a gyöngyöspatai borászok egy része, de az ország más borvidékein is egyre több az érdeklődő. Ezért is gondoltuk, hogy szervezeti formába tömörülünk, így jött létre a Régi Magyar Szőlőfajtákért Egyesület.

Mi a célotok?
Szeretnénk az edukációs munkát mind a szakmai, mind a fogyasztói körökben erősíteni. Egyelőre még mi magunk sem tudjuk, hogy pontosan hány ilyen szőlőfajta van. A tőkék száma nagyjából százezerre tehető, és az a nem titkolt célunk, hogy a következő tíz évben ezt a számot megtízszerezzük. Még ilyen mutatók mellett is kevesebb bor fog készülni az ültetvényekről összesen, mint amennyi rozét egy nagyobb pincészet előállít egy évben.

Érdekükben áll az egyesületi tagoknak a termőterület növelése? Hiszen most ritkaságok vannak a kezükben, amiket kiemelt áron lehet értékesíteni…
Ez így igaz: a jelenlegi viszonyok között mindenből nagyon kevés van, így ezeket a kuriózumnak számító borokat viszonylag jó áron adják el a gazdák. Abban viszont teljes az egyetértés, hogy a fejlesztésre szükség van annak érdekében, hogy jobban megismerjük ezeket a szőlőket, és idővel utat találjunk a még magasabb minőség felé. A csókaszőlő már nagyon jól alakul, 10 hektárnyi területen terem, egyre többen foglalkoznak vele, gyűlnek a tapasztalatok. Bussayék tavaly már csókafesztivált is szerveztek, ahol a fajta több mint 20 borát meg lehetett kóstolni. A többinél is ez lenne a cél, hogy kiderüljön: melyeknek van valóban létjogosultsága.

Nincs mindegyiknek? Azok a borok, amiket én kóstoltam, meglehetősen meggyőzőek voltak.
Mert kiváló borászok készítik őket, nagyon komoly műgonddal. Így viszont nem derül ki, hogy az extra magas minőség a fajta vagy a borász kvalitásainak köszönhető-e.

Úgy tűnik, a csókaszőlő már bizonyított. Mely fajták esélyesek még a fennmaradásra?
A laska és a tihanyi kék sokak szerint biztosan, de az én személyes kedvencem például a kék bajor, szerintem arra is érdemes odafigyelni. A fehér fajtákkal kevesebben próbálkoznak, pedig a szerémi zöld és a bakator szerintem gyönyörű. Andrási László birodalma, a Somló Kincse Kézműves Kispince például legalább 15 régi magyar fehér fajtából készít bort, ebből is látszik, hogy a fehérekkel jobban állunk, mint a kékekkel.

Mi jellemzi ezeket a borokat?
A gyümölcsösség, a fűszeresség és az elegancia, vagyis éppen azokat az értékeket mutatják, amelyekre most amúgy is vevő a borpiac. Az ízlés és a divat változik, nem tudjuk, hogy 30 év múlva mit keresnek majd a fogyasztók, ráadásul az átoltás sem egyszerű, és utána éveket kell várni, hogy teremjen az ültetvény, én mégis azt mondom, hogy érdemes vállalni a rizikót, mert ritka kincs van a kezünkben, és ha megmenthetünk 8-10 régi magyar fajtát az utókornak, miért ne tegyük meg?

A régi magyar szőlőfajták mellett a pezsgő a másik terület, amit most kiemelten kezelsz. Van esélyünk a buborékos borok nemzetközi piacán?
Van, és kell is hogy legyen. Nagyon sokat fejlődtek a magyar pezsgők az utóbbi években, és a két nagy cég mellett most már a kicsik is egyre jobb tételekkel jönnek ki. De míg a csendes boroknál sokszor azt mondom, hogy ez tízből tíz pont, addig a pezsgők frontján még erősen van hová fejlődnünk. Meg kell találnunk a saját utunkat, mert most még nagyon heterogén a stílus is, a minőség is. Én például imádom a franciacortát a maga gyümölcsös világával, és már illatból vakon felismerem, a magyar pezsgőknek azonban még messze nincs ilyen egyedi arca. Jó lenne definiálni, hogy mi is a magyar pezsgő, és erősíteni még egy kicsit a belföldi fogyasztást, hogy aztán elindulhassunk a nemzetközi piacon. Gondolj bele, hogy sem a Kreinbacher, sem a Sauska mögött nincs hatalmas pezsgős múlt, mégis fel tudták magukra hívni a nemzetközi piac figyelmét. Ezért is mondom, hogy a pezsgőkkel viszonylag rövid idő alatt jó eredményeket érhetünk el, de a munkát sajnos nem lehet megspórolni.

Melyik szőlőfajta alkalmas leginkább a magas minőség elérésére Magyaroroszágon?
Abban nincs egyetértés, hogy a nemzetközi példákat követve a pinot noir és a chardonnay irányába kellene elindulni, vagy maradjunk a hazai fajtáknál, és válasszuk a furmintot és a hárslevelűt. Én úgy vélem, hogy a hazai borkultúránknak az tesz jót, ha a saját szőlőfajtáinkat helyezzük előtérbe, de a pezsgőnél kicsit megengedőbb vagyok: mindegy, csak jó legyen.

Most egyébként is mindent nehéz eladni, hihetetlen nehézségekkel néznek szembe a borászatok. Hová vezet mindez?

Megtisztuláshoz. Sajnos sokan be fognak zárni vagy már be is zártak. Nem szabad mindig az állami megoldásokra várni; fontos, hogy egyéni és kis közösségi szinten is megtalálják a borászok a maguk válaszait, de ezzel együtt azt gondolom, hogy állami segítség nélkül nagyon nehéz lesz megmenteni ezt az ágazatot.

Úgy érted, több pénzre lenne szükség?
Arra is, persze, de annál fontosabb a stratégiai gondolatváltás. Én úgy vélem, hogy egy ágazat felvirágoztatásához, megújításához három dologra van szükség: pénzre, stratégiára és összefogásra. Ha a háromból kettő hiányzik, akkor a vállalkozás bukásra van ítélve. Nemzeti bormarketing-stratégia elvileg készült, de tudomásom szerint az a különböző célpiacokra koncentrál, és lehet, hogy vannak fontos külföldi megjelenések, de úgy érzem, nem mindig vagyunk jó helyen. Inkább talán a mi fiataljainknak kellene megtanítani a kulturált alkoholfogyasztást – és nem csupán néhány kiválasztott egyetemen, hanem sokkal szélesebb körben –, hogy 5-10 év múlva is legyenek fogyasztóink, akik segítenek majd kilábalni ebből a válságból.

Na és az összefogás?
Nehéz kérdés. A felszínen minden rendben lévőnek látszik, de sok helyen érzek széthúzást, ami hosszú távon megnehezíti a közösségek működését.

A harmadik a pénz. Ha se stratégia, se összefogás, akkor pénz már hiába lenne, de feltételezem, nem is dúskálunk olyan nagyon…
Elvileg évi 3 milliárd forintból gazdálkodhat az ágazat, ami nagyon jól hangzik, de szívesen összehasonlítanám ezt a szomszédos országok büdzséjével, és egyébként kevésnek is gondolom. Nézd meg, hogy sporttámogatásokra milyen pénzek mennek el, és ott infrastrukturális szinten látványos is a fejlődés. Sajnos a bor nem élvez ilyen kiemelt státuszt, ez az ágazat tragédiája. Pedig a bor rengeteg embert összehoz, gazdasági és politikai vezetőket, ingatlan- és cégtulajdonosokat, akiknek lehetősége lenne kapukat nyitni, de a szálak valahogy mégsem érnek össze.

Pedig a bor a kultúránk része…
Igen, ezt szoktuk mondani, mégis egyre kevésbé érzem. Bármennyire is szeretnénk, a kulturált borfogyasztás ma már nem tartozik a mindennapjainkhoz. Az kellene, hogy ha megérkezem Tokajba, ott minden a borról szóljon, ha elmegyek a Balatonra, ott azonnal megkapjam az olaszrizling fröccsömet, amíg kitöltöm a szállodai bejelentőt, de nem így történik. Mindig azt halljuk, hogy a magyar bor, a magyar termőföld érték, megtartásához és fejlesztéséhez még sincs meg a megfelelő akarat. Rengeteg szőlőterület hever gazdátlanul, miközben néhány kiemelt borászat olyan szintű állami támogatásokat kap, amiből egy kisebb borvidéket gatyába lehetne rázni, és ez előbb-utóbb kiábrándultsághoz vezet.

És akkor?
Nagyon sok tehetséges fiatal – nemcsak borász, de sommelier, szakács, kommunikációs és marketingszakember – dolgozik hosszabb ideje külföldön. Ha őket haza lehetne csábítani, akkor talán sikerülhetne jó irányba terelni a folyamatokat. Nem szabad arra várni, hogy majd mások megoldják a problémákat, mert nem fog történni semmi. Tudom, hogy mindenki nagyon elfoglalt, hihetetlen terhek nehezednek a borászokra, de nekik kellene a sarkukra állniuk, és számonkérniük a pénzek elosztását, az átfogó stratégia és a jövőkép hiányát. Ki kellene kényszeríteniük a változást, hiszen az ő bőrüket viszik a vásárra. Szerintem ezt már nagyon sokan érzik. Szép pillanat lesz, amikor elérjük a mélypontot, mert tudjuk, hogy onnan már csak felfelé vezet az út. Hiszek benne, hogy a magyar bornak igenis lehet sikeres jövője, de ehhez komoly változásokra van szükség.