Rögösebb az út, mint hittük

Tízéves lett a Borsmenta, ami a szerzői és a tesztelői körét tekintve talán az egyik legtöbb embert megmozgató, írásra késztető boros-gasztrós felület, útibeszámolókkal, receptekkel, interjúkkal, bortesztekkel. Milyen borral koccintottatok a tizedik születésnapra? 

Kiváló kékfrankosokkal, ugyanis január 27-én éppen kékfrankostesztet tartottunk. Az egész évünk a jubileum jegyében telik, és nyár végén lesz majd valódi ünnepség is, ahová meghívunk mindenkit, akinek a Borsmentához valaha köze volt. Tíz év nagy idő, van mire emlékeznünk. Nagy ambíciókkal kezdtük 2016-ban, de már az elején kiderült, hogy rögösebb lesz az út, mint hittük. Valószínűleg ez az oka, hogy a kezdő csapatból az olvasószerkesztőn és rajtam kívül már senki nincs a lapnál.  

Mit látsz, hogyan változott tíz év alatt a boros tartalomfogyasztás: azaz a statisztikáitok és a tapasztalatod alapján mi érdekelte leginkább az embereket tíz éve a borok világában, és mi most?

Mivel sosem volt pénzünk hirdetésre, a közönségünk organikusan fejlődik, és a követőink száma lassan, de biztosan emelkedik. Arra törekszünk, hogy mindenről, tehát a borokról is mindenki számára érthetően írjunk, hiszen a borsmenta.hu nem szakmai lap, a cikkeink azokhoz szólnak, akik szívesen adóznak a kulináris örömöknek, de szeretnek egy kicsit mélyebbre nézni, szívesen ismerik meg egy-egy étel vagy ital hátterét, mert akkor magabiztosabban választanak a vinotékák kínálatából, és nagyobb műgonddal tervezhetik meg az ünnepi vacsorát. 

Ezzel együtt a Borsmenta nem sznob lap, épp ellenkezőleg. Az interjúink nagyon népszerűek, de a receptjeinkre is sokan kíváncsiak, és ez így van a kezdetektől. Éttermekről viszont mostanában kevesebben olvasnak, mint az induláskor, és a „Tesztelünk” rovat borai iránt is csökkent az érdeklődés. 

Mi nem szeretjük a szenzációhajhász címeket, és nem áldozzuk fel a tartalmat a szent kattintásszám oltárán, ezért a Borsmenta kissé régi vágású, de akik szeretik, ilyennek szeretik. Úgy érzem, a mi olvasóink tartalomfogyasztási szokásai nem változtak jelentősen. 

Összességében mik voltak a neked leginkább feltűnő borügyi változások ezen tíz év alatt, és mit szólsz hozzájuk? 

Ezt nagyon nehéz röviden összefoglalni. Tíz éve pezsgés volt, most fásultságot, fáradtságot és kiábrándultságot érzek, ami jórészt azzal magyarázható, hogy világszerte csökken a kereslet a minőségi borok iránt.

Miközben a hazai borászok egyre inkább megtalálták a saját hangjukat, és készen álltak arra, hogy betörjenek a nemzetközi mezőnybe, az erővonalak megint átrajzolódtak. Ez bizonyos fokig természetes, hiszen a piac állandó mozgásban van, de a borászok hosszú távra terveznek, nem viselkedhetnek gyors reagálású hadtestként, és így nagyon nehéz követni a vásárlói igények változását. Nagy kérdés, hogy kell-e egyáltalán követni, de ez messzire vezet. 

Tíz éve még csak néhányan sejtették, hogy imádni fogjuk a buborékot a borban, és most már szinte minden hazai pincészet azon tűnődik, hogyan készíthetne pezsgőt, pét-natot vagy legalább gyöngyözőbort; tíz éve az alkoholmentesített borokra alig vesztegettünk egy kósza gondolatot, most pedig folyton teret követelnek maguknak a fejünkben. De a legfontosabb: egy évtizeddel ezelőtt a leglidércesebb álmainkban sem jött volna elő, hogy berobban egy olyan szőlőbetegség, mint az aranyszínű sárgaság, most pedig kézzelfogható valóság, és amiatt kell aggódnunk, hogy egyáltalán maradnak-e szőlőterületeink.

A borsmenta.hu indulásakor úgy tűnt, hogy a hazai borágazat dinamikusan fejlődik, és rövidesen a világ élmezőnyéhez tartozunk, de mégis hiába vártunk a nagy áttörésre. Bevallom, nyugtalanítanak ezek a változások. 

 A Borsmenta üzleti modellje egyedi és borászbarát, és sok más lappal ellentétben mentesít benneteket a rosszul megírt, kattintásvadász PR-cikkek özönétől – mesélsz erről egy kicsit? 

Magyartanári diplomám van, és noha évekig rádiós és televíziós újságíró voltam, aztán a TV Paprika csatorna alapító főszerkesztője, soha nem felejtettem el, hogy a mondat, mint a beszéd legkisebb egysége, mennyire fontos. Szekunder szégyenérzet tölt el, valahányszor rossz mondatokat olvasok egy lap hasábjain. Mi tiszteljük a közönségünket, ezért az első pillanattól olvasószerkesztővel dolgozunk, aki ráadásul szakmai lektorként is kiváló, hiszen megvan a felsőfokú WSET végzettsége. 

Kedves, hogy a Borsmenta üzleti modelljéről kérdezel, mert ez úgy hangzik, mintha nekünk lenne olyanunk. Pedig nincs. Mivel a lapnak a kezdetektől szinte semmi bevétele nem volt (mi nem „áruljuk” a cikkeinket), tavaly azt találtuk ki, hogy pártolói bázist építünk a Borsmenta köré, melynek tagjai borászatok és magánszemélyek. Olyan emberek, akik szeretik, amit csinálunk, és hajlandóak nekünk rendszeres, éves támogatást adni azért, hogy végezhessük a munkánkat. 

Nagyon jó lenne, ha ezt nem nekik kellene megtenniük, ha lenne egy függetlenül működő borszakírói alapítvány, ahová pályázhatnánk – ennek részleteit évekkel ezelőtt kidolgoztam, de a döntéshozóknál süket fülekre találtam. Minket tehát olyan emberek lelkes csapata tart életben, akik hisznek abban, hogy amit csinálunk, az fontos és jó. 

Sokan mondják, hogy ha írnánk a boros világon belüli botrányokról, sokkal nagyobb lenne az olvasottságunk, és jönnének a hirdetői pénzek. Remek az ötlet, de én nem vagyok oknyomozó újságíró. Azt szeretném csinálni, amihez értek. Tudom, hogy így soha nem lesz annyi pénzünk, hogy tisztességes honoráriumot fizethessünk a munkatársainknak, viszont megőrizhetjük a függetlenségünket. 

Hogyan látod a mostani trendek – közösségi médiás elhülyülés az algoritmusoknak köszönhetően, a mesterséges intelligenciával készített tartalmak térnyerése, szűkülő médiapiac – alapján, lesz-e még nemhogy borsajtó, egyáltalán sajtó tíz év múlva?

Naponta teszem fel magamnak ugyanezt a kérdést, aztán mindig rájövök, hogy fölösleges, úgysem tudom megjósolni, hogy mi lesz. Azt viszont látom, hogy a mesterséges intelligencia abból (is) táplálkozik, amit írok, hiszen ha valamiről kérdezem, begyűjti az információkat, és azok alapján tájékoztat. Ezért fontos, hogy az adatok tengerében ne csak a PR-szövegekre, hanem az én kis cikkeimre is rábukkanjon, mert ezek segítségével árnyalható a kép. 

Én is látom, hogy az emberek fokozatosan leszoknak az olvasásról, viszont hangzó anyagként befogadják az általunk készített tartalmakat. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer majd újra divatba jönnek a könyvek, mert a kreatív elme arra vágyik, hogy saját maga teremtse meg a szavakból gyúrt főhős arcát. 

Hogy lesz-e borsajtó tíz év múlva? Szerintem lesz, csak nem olvassák, hanem hallgatják vagy nézik. Tudod, amikor borkóstolót tartok a Borsmenta klubban, soha nem évjáratról meg savakról beszélek, hanem az emberekről a bor mögött. Festek egy képet szavakkal a tájról, ahol az a szőlőtőke él, leírom a borászt, a személyiségét, mesélek arról, hogy milyen volt, amikor legutóbb találkoztunk, és biztos, hogy ettől egy kicsit mindenkinek más lesz a viszonya ahhoz a pohár borhoz. És ha te lefestesz nekem egy várost, ahol jártál, egy kicsit a te szemeddel is fogom nézni, ha eljutok oda. Hogy olvasni fogunk-e, az nagy kérdés, a hírek iránti fogékonyságunk viszont biztosan megmarad. 

A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy eltűnik a határ a képzett, írástudó szakemberek és az önjelölt, sokszor dilettáns tartalomgyártók között, a hírek fogyasztói pedig nem tudják eldönteni, mi igaz és mi nem. Ezért beszélünk olyan sokat az oktatás felelősségéről. 

Szóval, ha rajtam múlik, Borsmenta lesz tíz év múlva is, és remélem, jó borokat, finom ételeket, kedves helyeket és izgalmas úti célokat ajánlunk majd akkor is az olvasók figyelmébe.  

Az interjú a Magyar Borszakírók Köre hírlevelében jelent meg. A hírlevélre az alábbi linken lehet feliratkozni: borszakirok.substack.com