Vissza
A Szent György-hegy bohém arca
2019.01.19. | Szabó Edit
A Kanadából hazatért Gilvesy Robert előbb a tájba, majd az épületbe, aztán a Szent György-hegy vulkanikus boraiba szeretett bele, és a 18. században épült Esterházy-présház romjain új élet sarjadt…
Hogyan kezdődik a Gilvesy Pince története?
Természetesen szorosan összefügg az én személyes történetemmel. Magyarországól származom, de Kanadában nőttem fel, ott éltem, ott építettem karriert. Építészként dolgoztam, jól is ment az üzlet, de a kilencvenes években volt egy kis pangás, úgy határoztam hát, hogy egy kicsit hazajövök Magyarországra. Korábban éltem Párizsban, tetszett nekem az európai kultúra, az emberek, a kövek, a régi szép világ.
Nem csalódtál Budapestben?
Nem, ellenkezőleg. A rendszerváltás utáni időszakban érkeztem, nagyon izgalmas volt itt akkor az élet, szerettem ezt a termékeny közeget. Megismerkedtem egy amerikai építész hölggyel, és együtt kezdtünk dolgozni. Neki volt Kővágóörsön egy régi polgári háza, gyakran töltötte ott a szabadidejét. Egyszer meghívott, eljöttem vele, és akkor láttam először, hogy milyen gyönyörű ez a vidék.
Korábban soha nem jártál erre?
A hetvenes években, tizenöt éves koromban jöttem a szüleimmel először Magyarországra. Nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy egyszer majd itt fogok élni. Akkor csak Tihanyig mentünk el, a Balaton-felvidéket a kilencvenes években láttam először. Addigra már bejártam Toszkánát és rengeteg szép pontját a világnak, de egészen megdöbbentett ez a felfedezetlen, szinte érintetlen, vadregényes táj.
Hogyan került Kanadába a családod?
A nagyszüleim vándoroltak ki. Az anyai nagymamám Somogy megyét hagyta el, a nagypapám Erdélyből ment ki a harmincas években. Már Kanadában ismerkedtek meg, és ott is házasodtak össze. Az édesapám viszont még Erdélyben született. A családunk nagyon erősen kötődött a hagyományokhoz, otthon magyarul beszéltünk, csak magyar ételeket ettünk, a nagymamám nagyon jól főzött. Nagyjából tízéves koromig azt se tudtam, hogy létezik más konyha.
Hol éltetek?
A Nagy-tavak vidékén, az Erie-tótól 35 percre. Az édesanyám a mai napig ott él, a testvéreimmel együtt, ugyanabban a kisvárosban.
Hogyan találtál rá az Esterházy-présházra a Szent György-hegyen?
Az előbb említett amerikai építész hölgy mutatta meg nekem, és azonnal beleszerettem. Romos állapotban volt, de egy építésznek ilyenkor azonnal meglódul a fantáziája. Naplementekor értünk ide, csodaszépek voltak a fények, kiültünk a tornácra, és néztük a tájat. Nem volt több kérdés, azonnal eldöntöttem, hogy megveszem. Egy kanadai dohányfarmon nőttem fel, számomra nem idegen a vidéki élet. Biztos voltam benne, hogy valamikor felújítom ezt a csodálatos házat, és ide fogok költözni. Ha nyugdíjas koromban, akkor nyugdíjas koromban. Aztán szerencsére egy kicsit korábban sikerült.
Mikor?
1994-ben vettük meg, de 2007-ig nem történt vele semmi. Sok időt töltöttünk itt, nagyon romantikus volt és nagyon szép, pedig a kútról hoztuk az vizet, és egy százéves gáztűzhelyen főztünk. Aztán 2007-re rendeződött egy kicsit az anyagi helyzetem, és bele tudtam vágni az építkezésbe.
És akkor már tudatosan birtokközpontot építettél. Miért?
Arra gondoltam, hogy bizonyára nem véletlenül vettem meg épp ezt az épületet. Dolgom van vele. Az évek során megismertem az itteni borokat, és a legtöbb nagyon tetszett. Kívántam egy kis életformaváltást is magamnak, és ez lett belőle. Alighogy elkezdődött az épület felújítása, megvettem az első szőlőterületemet: kilenc sor rajnai rizlinget a Tarányi-dűlőben, itt, a teraszok aljában, a tornácról éppen odalátni.
Mikor készült el az első borod?
Eleinte eladtam a termést, de amikor készen lett a pince, azonnal kerestem egy borászt. Ruppert Márton az egyetemről került hozzánk, kezdettől fogva együtt dolgozunk, rengeteget beszélgettünk, terveztük a jövőt, én pedig jártam Ausztriába egy ismert borászati tanácsadóhoz szőlészetet és borászatot tanulni. 2012-ben került palackba az első évjárat. El se hittem, hogy a miénk.
Mekkora most a saját terület?
A Szent György-hegyen 17 hektárt művelünk, amelynek zömét újratelepítettük. A Tarányi-dűlő 45 éves tőkéit természetesen megőriztük és nagy becsben tartjuk. Ezen kívül van még hátrább egy hektárunk, ami betelepítésre vár.
Oda mit tesztek?
Valószínűleg kék szőlőt. Szabó Gyulával készítettünk 2010-ben közösen egy cabernet franc-t, ami nagyon jól sikerült, de a szomszédos 2HA pincészet is bizonyítja, hogy ez a terület alkalmas vörösbornak. Bár engem a fehérek győztek meg igazán, szerintem a terroir jegyeit egy jó rajnai rizling képes megmutatni leginkább, de biztos vagyok benne, hogy egy termőhelyi értékeket felvonultató vörösbor is nagyon izgalmas lehet a Szent György-hegyen.
Az utóbbi években te lettél a vulkanikus borok egyik legfontosabb zászlóvivője itthon és külföldön egyaránt. Mi ezzel a célod?
Szeretném felhívni a világ figyelmét arra, hogy itt nagyszerű borok születnek. A „vulkanikus bor” csak egy kifejezés, egy gyűjtőnév, amelynek segítségével az összes magyar vulkanikus területen termett és ennek hatásait tükröző bort egy közös zászló alá össze lehet gyűjteni, és meg lehet mutatni a világnak.
Ez most eléggé trendi, de kicsit veszélyes is, hiszen csupán attól, hogy vulkanikus területről érkezik, még nem feltétlenül jó az a bor…
Ez igaz, de az üzenetet akkor is meg kell fogalmazni, és el kell juttatni a világ borkedvelőihez, mert az igazság az, hogy külföldön nincs kép a magyar borokról. Tokajról talán hallottak már, de fogalmuk sincs arról, hogy Tokaj Magyarországon van, sőt sokan azt hiszik, hogy az egy szőlőfajta. Rosszul kommunikáljuk a magyar borokat. New Yorkban tapasztaltam, hogy Manhattan déli részén egymás után nyílnak a borbárok, ahol szlovén, horvát, grúz, osztrák borok széles skáláját kóstolhatod, de a magyarok nincsenek ott. Ezen változtatni kell.
Mit tudsz tenni ennek érdekében?
Próbálok idehívni embereket, és eljárni kiállításokra. John Szabó vulkanikus borokról írott könyve sokat segít, de több pénz kellene marketingre. Keresem az összefogás lehetőségeit, szeretném ezt az egészet mozgalommá érlelni, mert külön-külön mindenki kevés, de együtt elég erősek lehetünk ahhoz, hogy odafigyeljen ránk a világ.
És mi van az építész karriereddel?
Jelenleg nem praktizálok, a saját ügyeimmel vagyok elfoglalva. Most tervezek ide egy borteraszt, de megbízásokat nem vállalok.
Borteraszt ide?
Igen. Szerintem nagyon szép lenne. Remélem, megkapjuk rá az engedélyeket. És van egy másik projektünk is: Nemesgulácson építkezünk, ott lesz a feldolgozó, mert az ittenit sajnos már kinőttük. Nem szokványos tér, kicsit bolondos, mint mi magunk, de nagyon szerethető.
A Szent György-hegy minden pontjáról fantasztikus a panoráma, de ez a terasz egészen káprázatos. Gondolom, nincs itt mindig ilyen csend…
Sokáig nagy csend volt, de most éled a hegy, és ezt jó látni. Költözött ide néhány lelkes fiatal, aki akar valamit. Vannak borászok, akikkel nagyon jól megtaláljuk a hangot, de itt van „Búzalelke” Bea is, meg „Pláne” Ádám Badacsonyból, Papa Áron, a Két jó barát meg az Anti, és még sorolhatnám. Sok mindent szervezünk közösen, elindult egy jóféle párbeszéd, és már a Szent György-hegyre is egyre többen jönnek. Szerencsére nem olyan sokan, mint Badacsonyba, azt nem is szeretnénk. Maradjon csak meg ez egy kedves, szerethető, kicsit bohém hegynek.
Milyen lesz ez a hegy tíz év múlva?
Ha ügyesek vagyunk, akkor éppen olyan, mint most. Egy kulturált szőlőhegy jó borászokkal, kellemes helyekkel, ahová be lehet jönni bort kóstolni, enni, beszélgetni. Ez egy különleges terroir, meg kell becsülni. Fontos, hogy olyan emberek jöjjenek ide, akik tisztelik a hegyet, és akkor meg tudjuk őrizni ezt az értéket, amelynek birtokába kerültünk.
Még több cikk a Szent György-hegyről:
Nagyot fog durranni ez a hegy! – beszélgetés Ruppert Mártonnal (Gilvesy Pincészet)
Az angyal, aki a jó hírt hozza – beszélgetés Kovács Beával (Búzalelke Pékség)
Emese álma – beszélgetés Nyári Emesével (Nyári Pince)
Fotó:
Vető Gábor