Vissza
Akinek a neve márka
2016.06.23. | Szabó Edit
Kamocsay Ákos hetvenéves
„Negyvenhat éve dolgozom a szőlő és a bor közelében, de eszem ágában sincs boldog nyugdíjasként figyelni az évszakok múlását…”
„Negyvenhat éve dolgozom a szőlő és a bor közelében, de eszem ágában sincs boldog nyugdíjasként figyelni az évszakok múlását…”
A neve mára márka lett. Nemcsak átvitt értelemben – hiszen úgy régóta az –, de egy ideje konkrétan is: ott virít a címkéken. A Kamocsay Prémium sorozatot többségében díjnyertes, nagy formátumú borok alkotják: ez a Hilltop Neszmély „zászlóshajóhada”.
Milyen érzés a saját nevedet olvasni a címkén?
Jó érzés, persze, hogy az, de itt valójában ennél sokkal többről van szó. Azt jelenti, hogy minden cseppért vállalom a felelősséget. Büszke vagyok erre a márkára, úgy érzem, ezek a borok tükrözik mindazt a tudást és tapasztalatot, amelyet az elmúlt huszonhárom évben a Hilltop Neszmély főborászaként megszereztem.
Világéletedben országosan elismert borász szerettél volna lenni?
Nem egészen. Székesfehérváron éltünk, ott jártam általános iskolába. A pályaválasztás nem volt egyszerű, a város négy középiskolája közül egyik sem tetszett igazán. A nevelőapám borfelvásárló volt a Badacsonyvidéki Pincegazdaságnál, ő vetette fel egyszer, hogy van Budapesten egy borgazdasági technikum, mi volna, ha azzal próbálkoznék. Tizennégy évesen nem voltam nagy borbolond, viszont a fővárosi élet ígérete mindennél jobban vonzott, úgyhogy éltem a lehetőséggel. Így kezdtem meg a borászati tanulmányokat, komolyabb ambíciók nélkül. Aztán valahogy beleszerettem ebbe a világba. Az már egyértelmű volt, hogy a Kertészeti Egyetemen folytatom – addigra mindenképp jó borász akartam lenni.
Ezzel más is van így, de nem mindenkinek jön össze… Hogy sikerült az indulás?
Szerencsésen. Mór az életem nagyon fontos szakasza lett. Az egyetem féléves üzemvezetői gyakorlatát a Móri Állami Gazdaságban végeztem. Épp szüretkor érkeztem, csodaszép volt a szőlő, és nagyon tetszett, hogy olyan olajozottan, tervezetten folyik a munka – bármilyen kemény is. A gazdaság igazgatója figyelt rám, és ahogy a gyakorlat letelt, állást kínált.
Azonnal elfogadtad?
Komoly választás elé kerültem. Tetszett, amit Móron láttam, viszont nagyon vonzott Budapest. Nem az álláslehetőségek miatt. Az egyetemen működő irodalmi színpaddal esett nehezemre szakítani. Nagyon jól működő közösség volt, bejártuk együtt az egész országot, felléptünk mindenfelé. Imádtam velük dolgozni, és egyértelmű volt, hogy móri borászként ezt az életet nem folytathatom. Aztán számba vettem az anyagi lehetőségeket, mérlegeltem – és döntöttem. Friss diplomával a zsebemben 1970-ben Mórra szegődtem.
…és elég sokáig ott is maradtál.
Huszonhárom évig. Az állami gazdaság akkori igazgatója rendkívül kemény, de nagyon céltudatos ember volt. Eleinte sokat szenvedtem tőle, de visszagondolva úgy látom, hogy ő volt az egyik legmeghatározóbb ember az életemben. Tőle tanultam meg azt a fegyelmet és munkaszervezést, ami egy nagyvállalat irányításában nélkülözhetetlen. Abban az időben az állami gazdaságok elég jó technológiai színvonalon működtek, és folyton keresték az újítás lehetőségét; a szakmai fejlődés tehát vállalaton belül is adott volt, ám a móriak nem érték be ennyivel. Gyakran szerveztek nemzetközi tanulmányutakat, így aztán bejártam Ausztria, Olaszország, Franciaország, Ausztrália, Új-Zéland és Kalifornia sikeres borászatait, és közelről figyeltem, hogy milyen új szemlélettel és milyen modern technológiával készülnek a borok a világ különböző pontjain.
A rendszerváltás ezt a területet is alaposan megbolygatta…
A rendszerváltással megszűnt a kielégíthetetlen étvágyú, ámde igénytelen KGST-piac, és mindenki új utakat próbált találni a kereskedelemben. A Móri Állami Gazdaságban nagy volt az öröm, amikor 1989-ben ismerkedő látogatásra érkezett egy csapat angol borkereskedő – és velük az akkor Londonban élő Keresztury Éva. A móri bor addigra nemzetközi viszonylatban is piacképes volt, megkezdődött a kereskedelmi együttműködés Mór és London között, de hamar látható volt, hogy a kapcsolat nem lesz hosszú életű. Az országban mindenhol mutatkoztak a bomlás jelei, a nagy gazdaságok lassan menetelni kezdtek a csőd felé. Amikor Keresztury Éva és Török Imre először pendítette meg konkrétan, hogy alapítsunk önálló pincészetet, gondolkodás nélkül mondtam igent.
Így született meg a Hilltop Neszmély?
Így. 1993-ban vágtunk neki a nagy kalandnak, tízezer liternyi fémtartállyal és 110 hektár rossz fajtaösszetételű szőlőültetvénnyel. Az építkezés a következő évben indult Neszmélyen, de a szőlőt még évekig másoktól vásároltuk. Volt olyan év, hogy 11 borvidék ezer termelőjével álltunk szerződéses kapcsolatban. Közben nőtt a terület, a rossz szőlőket kivágtuk, telepítettünk, korszerűsítettünk. A munkát 2004-re, az EU-csatlakozás évére fejeztük be.
Sokan úgy tartják, ez volt az első „nyugati szemléletű” borászat az országban.
A címkét harsány színekre festettük, miközben nem hangsúlyoztuk agyon a nemzeti trikolórt; mi használtunk először erőteljes színű műanyag dugókat, mi vezettük be először a csavarzárat, mi forgalmaztunk elsőként bort „bag-in-box”-ban, amit magyarul borzsáknak kereszteltünk el.
A Hilltop Neszmély Borászat a maga 560 hektár szőlőterületével ma az ország egyik legnagyobb magánkézben lévő pincészete. Mennyi bor készül nálatok?
Százezer hektoliter bort palackozunk évente, de nem a mennyiség a legfontosabb. Minőségben is meg akarunk felelni az egyre igényesebb fogyasztók elvárásainak.
Sokáig szinte kizárólag az angol piacra termeltetek, de amikor itthon is megjelentek a Hilltop-borok, az ország szinte egy csapásra szeretett bele abba a friss, illatos, reduktív világba, amit a cserszegi, az Irsai vagy a tramini képviselt. Ma is ez az uralkodó piaci szemlélet?
Ez a szemlélet sokáig tartotta magát, de a divat változik. Az emberek ma is szeretik a könnyű, jó ivású borokat, de az érdeklődés egyre inkább a komplexebb, érleltebb, komolyabb borok felé fordul. Szerencsére a Hilltop Neszmély meg akar és meg tud felelni az új kihívásoknak. A szőlőültetvények komolyabb korba léptek, a területek pedig kiválóan alkalmasak a dűlőszelektált, prémium kategóriás borok elkészítésére. Az illatos, reduktív világot természetesen megőrizzük, de érdeklődésünk az utóbbi években természetesen fordult a komolyabb borok felé.
És ez lett a te nevedet viselő, Kamocsay-borcsalád…
Igen, és ma már szerencsére egyre többen ismerik. A Kamocsay-sorozatot egyértelműen a különlegességeket kereső, minőség iránt elkötelezett fogyasztók számára indítottuk el.
Egyetlen pillanatra sem érezted, hogy rosszul döntöttél, amikor ezt a hivatást választottad?
Soha. Negyvenhat éve dolgozom a szőlő és a bor közelében, de eszem ágában sincs boldog nyugdíjasként figyelni az évszakok múlását. Persze, fontosnak tartom, hogy a munka mellett még erre-arra jusson idő. Legalább hetente egyszer el kell hogy jussak teniszezni. Focirajongó vagyok, néha megnézek egy-egy jó meccset, és ha csak tehetem, kifutok a vitorlásommal a Balatonra. Ilyenkor van időm gondolkodni. A „nagypapastátusz” viszonylag új helyzet az életemben, nemrég megszületett a második unokám is Ákos fiaméknál, és a sornak ezzel valószínűleg nincs vége, hiszen tavaly a lányom is férjhez ment.
Azon kevés magyar borász közé tartozol, akiket nemcsak a hazai közönség ismer. Angliában 1997-ben az év borászának választottak…
Az ilyen elismerés mindig jólesik az embernek, de annak sokkal jobban örültem, hogy két évvel később Magyarországon is megkaptam ugyanezt az elismerést. 2005-ben aztán kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, de ugyanilyen büszke vagyok azokra a díjakra is, amelyeket a Hilltop Neszmély borai kapnak a különböző versenyeken. Szerencsére egyre gyakrabban, egyre többet és egyre csillogóbbat.
Kedden voltál hetvenéves. Egy hozzád hasonló, sportos férfiembernek ez a kor meg se kottyan. Szabad tudnunk, hogy mit kaptál a születésnapodra?
A Hilltop Neszmély csapata arról gondoskodott, hogy ne csak a borokban, de az ételekben is örömömet leljem. Az ajándékuknak köszönhetően hamarosan két budapesti Michelin-csillagos étterem kínálatát tesztelhetem. A barátaim és a család pedig egy óriási meglepetést készített elő nekem. A születésnapom alkalmából Lyonban élőben szurkolhattam végig a Magyarország–Portugália futballmeccset. Teljesítették a ki sem mondott kívánságomat. Nagyszerű emberek vesznek körül, és ezért hálás vagyok a sorsnak. Mindenkinek ilyen tökéletes születésnapot kívánok!
