Vissza
Az ízig-vérig magyar borokat keresem
2018.07.25. | Szabó Edit
Bölcsésznek készült, aztán beleszeretett a borokba. Mára a legrangosabb angol elit klub, a Wine Society meghatározó alakja, és sokak szerint ő a világ egyik legjobb „orra”. Sebastian Payne Master of Wine-nal a magyar borokról beszélgettünk…
Júniusban angol borszakértők lelkes csapata látogatott el Magyarországra. A Wines of Hungary UK szervezésében létrejött különleges túrán egyebek között Oz Clarke borszakértő, Elizabeth Gabay MW, Peter McCombie MW, Sebastian Payne MW, Freddy Bulmer, a Wine Society borbeszerzője, Christine Austin a Yorkshire Post, Kate Hawkings, a Guardian, Tom Mullen, a Forbes újságírója, valamint Lilla O’Connor és Toronyi Zsuzsanna, a két főszervező vett részt. A csoport a budapesti kóstolók után elutazott a Tokaji, az Egri, a Nagy-Somlói, a Badacsonyi és a Villányi borvidékre, ahol összesen tíz pincészettel ismerkedett meg közelebbről. A Somló-Badacsony túrán velük volt Szabó Edit, a Borsmenta főszerkesztője is, aki elsőként Sebastian Payne MW-t kérdezte a tapasztalatokról.
A csoport Egerben. Hátul középen Sebastian Payne.
Kicsoda is Sebastian Payne MW?
Egyetemistaként néhány barátjával borklubot alapított. Rendszeresen tartottak vakkóstolásokat, és örömmel tapasztalta, hogy elég jó találati aránnyal képes megmondani, milyen bor van éppen a poharában. Két bölcsész diplomát szerzett ókori és modern görög irodalomból, utána mégis egy német területen működő borimportőr mellett kezdett dolgozni, akitől mindent megtanult a német borokról. 1974 óta a világ legöregebb borklubjaként számon tartott Wine Society tagja, 1986 és 2012 között a klub vezető beszerzőjeként működött. A Master of Wine címet 1977-ben szerezte meg. Legkedvesebb borvidéke Bordeaux, saját borgyűjteményében az onnan származó borok foglalják el a legnagyobb helyet.
Sebastian Payne MW
Mikor járt először Magyarországon?
Egy Master of Wine-csapattal jöttem 2002-ben, és nagyon tetszett, amit itt találtam. Budapesten igazi kényeztetésben volt részünk, de utaztunk is az országban. Eljutottunk például Tokajba, ami nagyon izgalmas volt, mert az a régió akkoriban fontos változásokon ment keresztül – örültem, hogy mindennek tanúi lehettünk. Azóta összesen háromszor tértem vissza.
Az első látogatása és a mostani között 16 év telt el. Ön hogyan érzékeli, mennyit változott azóta a magyar borok piaci helyzete?
Eleinte jó minőségű, ám mérsékelt árú borokat kerestem, ezért a Hilltop Neszmély Borászat ajtaján kopogtattam, és ott meg is találtam, amire szükségem volt. A Wine Society beszerzési filozófiáját tartottam szem előtt, aminek az a lényege, hogy a nagyjából 120 ezer fős tagság jó áron juthasson jó minőségű borokhoz. A tagságunk hetente több mint egymillió angol fontot költ borokra, és a listánkon ezernél is több tétel szerepel a világ 23 országából. Tudtam, hogy ha a fogyasztóimnak ablakot szeretnék nyitni erre az országra, olyasmit kell kínálnom, amit nem ismernek, de szívesen megkóstolják, hiszen én ajánlom. A Hilltop Irsaijának, pinot gris-jének és cserszegijének sikerült is bekerülnie, pedig ott nem könnyű ismeretlenül megvetnie a lábát egy magyar pincészetnek, nekem elhiheti.
El is hiszem. Itthon az a legenda járta, hogy az angolok által kimondhatatlan nevű cserszegi fűszerest Londonban „unpronounceable wine” néven hozták forgalomba, és ez telitalálatnak bizonyult…
A mi dolgunk, hogy megkönnyítsük a fogyasztóinknak az eligazodást, hogy számukra is érthető módon elmondjuk nekik, mi az, amit a poharukba töltünk. Egy nehezen kiejthető név kihívást jelent, de ez a példa is bizonyítja, hogy ebből is lehet erényt kovácsolni. Engem Magyarországon soha nem izgattak a nemzetközi fajták, mert azokat bárhol a világon megvehetem. Az ízig-vérig magyar borokat keresem.
Így kóstol egy szakértő. A képen Sebastian Payne.
A vásárlás szempontjai változtak valamit, vagy még mindig a jó minőségű, de olcsó borokat részesítik előnyben?
Én 2012 óta már nem látok el beszerzési feladatokat, ezt a munkát jelenleg a kollégám, Freddy Bulmer végzi, aki szintén eljött most velünk Magyarországra. Természetesen hinnünk kell abban, hogy magasabb minőségű bort is el tudunk adni. Nemrég megkeresett bennünket Londonban Lilla O’Connor, és lehetőséget adott arra, hogy egy sor magyar pincészet borait megkóstoljuk. Akkor készítettünk egy szűkített listát a legjobbakról, és most eljöttünk, hogy meglátogassuk a borászatokat. Teljesen egyértelmű számomra, hogy több magyar borvidéken, például Tokajban vagy Egerben az utóbbi húsz évben – és az emlékezetem sokkal messzebbre visszanyúlik – nagyon fontos és kreatív változások történtek. Évről évre jobb borok készülnek. Néhány napja ellátogattunk a Barta Pincészethez, és csodálatos borokat kóstoltunk – a tavalyi látogatásunk ugyanott közel sem volt ennyire jó élmény. Szóval szerintem egyértelmű a fejlődés, sok nagyszerű fiatal borász készít itt nagyon jó borokat.
Ujvári Vivien, a Barta Pince borásza, és Sebastian Payne.
Korábban mit tapasztalt?
Az első években úgy éreztem, hogy a termelők várakozása túl nagy. Nem volt kétségem afelől, hogy a hazai piacon jól érvényesülnek a termékeik, de nem voltak megfelelőek az exportpiacra. Azóta sok év eltelt, és ma már Magyarországon is találok olyan borokat, amelyek nemcsak megfelelnek az elvárásaimnak, hanem valósággal lenyűgöznek.
Ezek szerint reménykedhetünk abban, hogy vannak olyan boraink, amelyek nemcsak személy szerint Önt, hanem a brit piacot is lenyűgözik?
Ezt nem tudnám megmondani, mert a piacon hatalmas a verseny, és az Egyesült Királyság legnagyobb vásárlói nagyon árérzékenyek. Elsősorban az ár dönt, és cserében elfogadnak viszonylag alacsony standard minőséget. A mi szervezetünk különleges, mert mi tényleg egyértelműen a minőséget helyezzük előtérbe, és nyilván lesznek más eltökélt kereskedők is, akik hasonló módon gondolkodnak, de általánosságban elmondhatjuk, hogy a piacot nem könnyű bevenni. Viszont el kell mondanom, hogy érzésem szerint még a legkiválóbb magyar borászatok sem fektetnek túl sokat a marketingbe, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ha keményen megdolgoznak érte, megtalálják a fogyasztóikat.
Sebastian Payne, Tornai Tamás és Oz Clarke.
Lehet, hogy egyszerűen az a baj, hogy nem tudjuk, hogyan kezdjük. Van valami egészen kézzelfogható tanácsa?
A személyes jelenlét nagyon fontos. Magának a borásznak kell utaznia és borbemutatókat tartania nemcsak Angliában, hanem más országokban is. Az emberek szeretnek a márka mögé látni, szeretnek találkozni a bor készítőjével. Mi csak egy bizonyos határig tudjuk segíteni az eladást, de a pincészet hozzáállásán is nagyon sok múlik.
Négy napot töltött most Magyarországon, bejárta Tokajt, Egert, Somlót, megfordult a Balaton északi partján, és eljutott Villányba is. Felkeltette az érdeklődését valamelyik borászat vagy valamelyik bor? És most szigorúan a saját véleményét kérdezem, fogyasztóként, és nem szakemberként.
Örömmel tapasztaltam, hogy tavalyi látogatásom óta a száraz tokaji furmintnak sokat javult a minősége. Ezeket a borokat korábban vagy túl testesnek, vagy egy kissé unalmasnak találtam, de azt hiszem, mostanra ráéreztek a borászok, hogyan kell jó száraz furmintot készíteni Tokajban. És az is örvendetes, hogy sokkal pontosabban határozzák meg a legjobb aszúborok árát – aminek persze nagyon korlátozott a piaca.
Eger véleményem szerint „identitásproblémákkal” küzd, úgyhogy mi csak az olyan nagy borászatokat kísérjük figyelemmel, amilyen pl. a St. Andrea. Csapdahelyzetnek érzem, hogy még az elnevezésekkel, kategóriákkal kapcsolatban is nagy eltérések mutatkoznak a régión belül. Kóstoltunk meglepően jó és meglepően rossz borokat, és úgy vélem, ott a személyek, az egyéniségek a legfontosabbak.
Korábban sosem jártam a Somlón vagy a Balatonnál, bár régóta kóstolom már az ott született borokat, és általában elégedett vagyok a minőségükkel. Most meglepett, hogy az olaszrizling milyen jó bor, ha értő kezek készítik el. Korábban nem tartottam alkalmasnak arra, hogy fajtabor készüljön belőle, kizárólag házasításban tudtam elképzelni, ahol más szőlő adja hozzá az illatot, és a rizling a testet. Ez például igazi felfedezés.
A megkóstolt kéknyelűk egy része...
A badacsonyi borászok rögtönzött kéknyelűkóstolót tartottak Önöknek. Úgy tűnt, élvezték a bemutatót…
A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de számomra igazi élmény volt az a program. Kóstoltam már korábban is kéknyelűt, de egyszerre kilencet soha, és nagyon jó volt látni, hogy ennek a viszonylag drága bornak megvan a maga sajátos karaktere, és igen jó a minősége. De visszatérek még egy kicsit az előző kérdésére. Hogy mi az, ami a magyar boroknál igazán lényeges. Elsősorban a minőség, persze, de nagyon fontos a történet is, ami mögötte van. El kell tudni mesélni, hogy mitől különleges, miért izgalmas. Fel kell csigázni az emberek érdeklődését. Ehhez természetesen kellenek olyan közvetítők, amilyen én is vagyok, de kellenek hozzá maguk a termelők is. Nélkülük nem megy. Nem tömegcikkről beszélünk, nem elég, hogy a bor jó, el is kell tudni adni. Ez pedig munka. Nagyon kemény munka.
Christine Austin, a Yorkshire Post újságírója, és Sebastian Payne MW.
Amikor a Balaton közepén vitorláztunk, elmerült a tájban, és azt mondta, kíváncsi lett erre az országra. Visszajönne ide a saját örömére?
Bolond, aki nem tér vissza Budapestre, amilyen gyakran csak teheti. A feleségem még soha nem járt itt, és folyton kérdezi, miért nem hozom egyszer magammal. Azt hiszem, egy szép napon engedek a családi nyomásnak, és eljövünk a fővárosba. Borvidékeket akkor nem látogatunk majd, a feleségem nem érdeklődik ilyen mélységekig a bor iránt, de kóstolgatni Budapesten is tudunk, és bebarangolhatjuk a várost a magunk örömére.