Vissza
Egy blogger élete – Bezselics Ildikó
2016.08.06. | Szerdahelyi Krisztina
A hat éve indult Két cica konyhája ma már az egyik legnépszerűbb gasztroblog az országban. Írója, Bezselics Ildikó korábban televíziós szerkesztőként, újságíróként dolgozott, majd egy hirtelen elhatározással hátat fordított addigi életének, és két cicájával, Lénával és Ginevrával vidékre költözött…
Mint egy mesét, úgy hallgattam, amikor először beszéltél a nagymamádról. Te tényleg a gyerekkorból hozod a főzés szeretetét.
Anyai nagyszüleim Mosonmagyaróvár közelében éltek és dolgoztak, Habsburg Frigyes főherceg hanságligeti birtokán. A nagypapám a vadállománnyal foglalkozott, a nagymami pedig a háztartást vezette. Igazi elhivatott szakács volt, hitt az ételekben, nagyon változatosan, érdekesen főzött. Az én gyerekkoromban már rég nem volt főherceg és uradalom, nagymaminak zsebkendőnyi kertecskéje volt egy mosoni hátsó udvarban, de lépni nem lehetett a növényektől. Nagyon jó gyógyteákat kevert, és úgy tudta elkészíteni az ételeket, hogy azok gyógyítóak is legyenek. Ő egy teljesen külön világ volt... Miután megszülettem, náluk éltünk, így nagyon sok időt töltöttem vele. Nem voltam igazán bölcsőde- és óvodakompatibilis gyerek, nagymamival ketten voltunk otthon, féléves koromtól már jártam vele a piacra. Aztán elköltöztünk a másik nagyszülőkhöz a Szigetközbe, ahol belecsöppentünk egy családi gazdaságba: daráltuk a kukoricát, neveltük a csirkéket, a disznókat, a kacsákat, megtermeltük mindazt, amit megettünk. Akkor még volt pék a faluban, otthon dagasztottuk a kenyeret, és nála sütöttük ki, hetente egyszer.
Vagyis mindaz, amit ma újra felfedezünk, neked természetes.
Igen, nekem teljesen magától értetődő az életnek és a táplálkozásnak ez a folyamata: nem jó abból kiindulni, hogy mindig minden elérhető, hanem rá kell hangolódni a természet ritmusára. Tudni kell azt, hogy május elején elültetjük a borsószemet, és abból majd június végén lesz borsóleves. Megvesszük a kiscsirkét februárban, és azt majd május végén lehet levágni. Nem érdemes türelmetlennek lenni, mindennek megvan a maga ideje.
.jpg)
Az ételekről többnyire attól kezdve beszélünk, hogy ott vannak az asztalon az alapanyagok. Eszerint egészen máshol kezdődik a gasztronómia?
A háztájipiac-mozgalomnak és a hasonló kezdeményezéseknek az a legfontosabb eredménye, hogy újratanuljuk az evidenciákat. Megértjük, hogy a termények nem maguktól teremnek. Mert könnyű lemenni a boltba még egy paradicsomért, ha a másik megromlott a hűtőben, de ha az ember látja, hogy azzal mennyi munka volt, míg beérett, akkor egész máshogy viszonyul hozzá. Az étel érték. Mi nagyon jó helyen vagyunk itt Európa közepén, ez egy Kánaán ahhoz képest, ahogy a világban rengetegen élnek. A javak megosztását kellene jobban megtanulni, és ez kicsiben ott kezdődik, hogy nem dobok ki élelmiszert.
A nagymamádtól főzni is tanultál?
Persze. Ő hat lányt nevelt fel, úgyhogy rutin volt számára, hogy miközben főz, mondja is, mit miért csinál. Tulajdonképpen mostanában jöttem rá, hogy olyan közegben nőttem fel, ahol az élet maga volt a szórakozás, mert nem vált élesen szét a két dolog. Volt tévénk, de többet volt áramszünet, mint nem. Nem jártunk el különösebben sehová. Nagy volt a család, és azzal teltek a napok, hogy miközben végeztük a ház körüli munkát, a nagyszülők meséltek a régi életükről. Nekünk ez volt a természetes. Amikor kiköltöztünk a Szigetközbe, ott a kútról hoztuk a vizet, és talán csak a főutcán volt közvilágítás. Teljesen más így az élet ritmusa. És sem a nagyszüleim, sem a szüleim nem tekintették ezt különös fáradságnak vagy tehertételnek – a mi életünk ilyen volt, és kész. Az a furcsa, hogy a saját életem ma is sok mindent őriz ebből. Reggel mindig felkelek hatkor, elkezdek dolgozni, és mire az interneten előkerülnek az ismerőseim, én tulajdonképpen már mindent elvégeztem. Ez az életforma kialakítja az emberben, hogy teherbíróbb lesz, és jobban be tudja osztatni az idejét. Valószínűleg ezért tudok több munkát párhuzamosan végezni.
Miket csinálsz most?
Írom a blogomat hat éve, és ez most már olyan evidencia, hogy sokszor meg sem említem. A Magyar Turisztikai Ügynökség weboldalán, az itthon.hu-n is írok a gasztronómiáról, ami többek között azzal jár, hogy rendszeresen járok vidéki rendezvényekre. Ez arról szól, ami nekem is fontos: hogy a magyar gasztronómiát összességében hogyan lehetne felemelni. Nem csak a Bocuse d’Or szintjén, hanem minden ponton, a termelőktől az éttermekig. Ha számomra fontos helyre hívnak, szívesen megyek főzni is. És most nyár elején megjelent az új szakácskönyvem, miközben a következő két részét is megírtam már. Amikor két éve kiköltöztem Kismarosra, fél évig nem nagyon jöttem Pestre, ez idő alatt készült el a három könyv. Ez egy sorozat Magok a konyhában címmel. Az első a hüvelyeseket dolgozza fel, valószínűleg karácsonyra jön ki az Olajos magvak, és jövő év elején a Gabonák és álgabonák.
Hogy érzed magad ebben a néha túlzsúfoltnak tűnő gasztrobloggervilágban?
Valójában mindegy, hányan nyüzsögnek ezen a területen, mert mindenki másképp, másért csinálja. Nem tolakszom, nem lökdösődöm, nem járok el minden rendezvényre. Oda megyek, ahová kedvem van, a blogomon arról írok, amiről kedvem tartja. Nem kérek érte pénzt, de ha nem tetszik valami, azt nem írom meg. Sok az irigység, nagy a tülekedés, az emberek hajlamosak egymáshoz mérni magukat, meg versenyhelyzeteket kreálni olyan szituációban is, ahol nincs a dolognak jelentősége.
Van kapcsolatod az olvasóiddal?
Persze, de azért ekkora létszám mellett ez már nem családias. A blogom folyamatosan fut az Indexen is, tehát esetenként több tízezer emberről beszélünk. A Facebookon több mint kilencezren követnek. Ezt a kapcsolatot már nem lehet úgy kezelni, mint kezdetben, amikor ötszáz rajongóm volt, és szinte mindenkiről tudtam, hogy kicsoda. Mások is felém az elvárások, például a recepteket már nem alakíthatom csupán a kedvem szerint. Nem találhatom ki holnaptól, hogy vegetáriánus leszek, mert akik mindennap az oldalamra kattintanak, nem erre szerződtek, hanem a csülökre meg a tortára. Úgyhogy egy idő után érzelmileg le kellett válnom a blogról, mert ez már egy brand, nem csupán az én játékom. És elsősorban az én érdekem, hogy megmaradjon erősnek és stabilnak. A Magok a konyhában sorozat már egy teljesen más gasztronómiai megközelítéssel készült. Ez egy sokkal egészségtudatosabb vonal, amit nem erőltetek rá a Két cica konyhájára.
De ki a két cica?
Ginevra és Léna, két kis szőrös lény, akik friss húst esznek. Semmi különös. Ők azok, akik állandóan ott tekernek a lábam körül. És látod, hogy bejött? Induláskor kaptam hideget-meleget, de mindenki megjegyezte. Az újonnan jövő olvasók – főleg a férfiak – máig elbizonytalanodnak, hogy vajon ki is ez a két cica, és hol lehet őket megtalálni. Én meg mindig türelmesen megírom, hogy ez csak egy blog.
Van, ami mostanában különösen foglalkoztat?
Amikor a könyveket írtam, lényegében átálltam a szezonális táplálkozásra. Tényleg sportot csinálok belőle, hogy mindig azt eszem, ami éppen megterem, és folyamatosan írom az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat. De azért már nem megy semmi úgy, mint nagyanyáink idejében, nem lehet reprodukálni a múltat, teljesen új rendszereket kell építeni a régi alapokra.
Próbálok egyszerűsíteni. A régi ételek – és a magyar ételek általában – hosszadalmasak. Most az új könyveimben nincs olyan étel, amit negyven perc alatt ne lehetne elkészíteni. Három nap alatt lefotóztunk hatvan receptet. Azt mondtam, hogy ha ennyi időbe nem fér bele, akkor nem volt értelme megírnom. Ezek ugyanis gyors és egyszerű kaják. Azon dolgoztam nagyon sokat, hogy olyan receptek szülessenek, amiket tényleg pikk-pakk meg lehet csinálni.
Van olyan hobbid, ami teljesen más, mint a gasztronómia?
Mindenfélét csinálok, például kötök, gyerekkorom óta tudok gobelint varrni, az ilyesfajta kézimunka nagyon jól kikapcsol. Kint lakom az erdőben, sokat kirándulok, olvasok. Aki ír, annak elsősorban olvasnia kell, aki nem olvas szépirodalmat, annak az írásain ez előbb-utóbb meglátszik. Számomra ez életforma: amióta hatéves koromban beírattak a darnózseli községi könyvtárba, azóta hetente cserélem a könyveket, csak most már a nem a könyvtárból. De ezeket a dolgokat nem is tekintem hobbinak. Az élet maga a hobbi.
El tudod képzelni, hogy a gasztronómiával való intenzív foglalkozás egyszer csak lecseng benned?
Ez az egész világon le fog csengeni.
Benned is?
Majd átminősül valamivé. Semmi nem vész el. Amit csinálok, abban időnként felfedezem az egész életemet, látom, hogy mit honnan hoztam. Most például a legtöbbet abból hasznosítok, amit az egészségügyben megtanultam. És az azért nagyon régen volt, ’89-ben abbahagytam. Ezeket az érési folyamatokat nem lehet siettetni, ki kell várni. Semmi sincs véletlenül, előbb-utóbb kiderül, hogy mindennek van értelme.
Mindig mindent ennyire pozitívan látsz?
Ha az ember együtt él a természet ritmusával, akkor sokkal könnyebben elfogadja a változásokat. Én soha nem rendezkedtem be egy helyzetre úgy, hogy az örökké tart. Mindig mindent úgy fogadok, hogy most ez van. Ha tetszik, akkor szeretnék belőle minél többet kihozni, ha nem, akkor minél kevesebbet, de tudom, hogy előbb-utóbb úgyis vége lesz. Nem olyan bonyolult dolog az élet. Más célja nincs, csak hogy jól érezd magad.
Fotó:
Tóth Milán
.jpg)
.jpg)
