Érezd jól magad!

2016.12.24. | Szabó Edit

Nem karácsonyi beszélgetés, de egy kicsit mégis az. Van benne élet és halál, boldogság és tragédia, öröm és bánat, szépség és elhivatottság, hit és küzdelem. Debreczeni Mónika, a Vylyan Pincészet birtokigazgatója mesél.

Vylyan. Így hívták a mai Villányt a tizenötödik században – amint ezt ma már egyre többen tudják, épp a névválasztással évszázados hagyományok előtt tisztelgő pincészet jóvoltából. A Kisharsány határában található Fekete-hegy immáron elképzelhetetlen az 1992-ben Debreczeni Pál által odaálmodott szőlőbirtok nélkül. A feldolgozó szépen tájolt és hangulatos kóstolóteraszán egy pohár jó borral a kézben nyugodtan merenghetünk múlandóságon és időtlenségen. Mert a hagyomány tisztelete és a modern gondolkodás errefelé jegyben jár, a borban pedig érződik a gondosság, meg annál egy kicsit több is: erő és elegancia. Az egyik minden bizonnyal Ipacs Szabó István főborásznak, a másik Debreczeni Mónika birtokigazgatónak köszönhető.

A környéken nőttél fel?

Nem, Szeged környékén éltünk a férjemmel. Akkor költöztünk ide, amikor megépült a pince, és nem lehetett már a távolból irányítani a birtokot. Egy ideig botor módon úgy gondoltuk, hogy ha talpra áll a vállalkozás, visszatérünk Szegedre. De nem voltunk klasszikus befektetők, akik invesztálnak, aztán várják a hasznot, és élik az életüket. A birtok a mindennapjaink részévé vált, nem engedett el. Mindent a férjem intézett, mindenben ő döntött, és meggyőződésem, hogy a Vylyan azért vált azzá, ami most, mert ő a teljes életenergiáját ebbe adta bele. Élete utolsó napján is a környék borászaival találkozott valami új tervvel kapcsolatban. Hihetetlen lendülettel dolgozott, ezer fokon égett, nem lehet véletlen, hogy arról a megbeszélésről soha nem tért haza. Egyébként semmi baja nem volt, autóbalesetként zárták le az ügyet. Én utána is évekig Kisharsányban éltem a gyerekeinkkel, csak három éve költöztünk be Pécsre, de a falu továbbra is fontos bázis maradt, az életünk része.

Mielőtt a birtokot építeni kezdtétek, volt valami kapcsolatod a borral?

Mindig szerettem a jó bort, édesanyám agrármérnök volt, szőlészetet-borászatot is tanított, sokszor kóstolgattunk otthon. Egyszer anyu elvitt Makón fodrászhoz – olyan kicsi voltam, hogy a lábam le sem ért a régi típusú borbélyszékről –, és valami bor illata megcsapta az orromat. Azonnal elkezdtem sorolni a borfajtákat. Először vicces volt, de a huszadik után már kezdett kínossá válni a dolog, a nénik csak néztek, anya próbált elhallgattatni, persze eredménytelenül. Később irodalmi-drámai tagozatra jártam a szentesi gimnáziumba, és színésznőnek készültem. Szerencsére nem vettek fel a Színművészetire, így lettem közgazdász. Tízéves voltam, amikor a későbbi férjemet megismertem: Debreczeni Pál pénzügyesként dolgozott, az édesapám kollégája volt. Máig emlékszem a nagy közös borozásokra, de soha nem gondoltam, hogy egyszer majd ő lesz a férjem, és a bor lesz az életem.

Hogyan született meg mégis a birtok gondolata?

Pali nagy formátumú teremtő volt, az a típus, akinek víziói vannak. Én ilyen teremtésre soha nem lennék képes. Épp akkoriban, amikor összekerültünk, egyszerűen az a víziója támadt, hogy birtokot kell építeni. Hatalmas hitelekkel indult, nem is értem, hogy lehetett ennyire bátor. Felállt a csapat, jöttek a tervek, megindult a telepítés, és kinőtt a földből a feldolgozó épülete.

Szinte a semmiből?

Nem szinte. A semmiből. A vásárolt területből mindössze három hektáron voltak tőkék, a többit mi telepítettük. Mindenki rengeteget dolgozott, mi is beleástuk magunkat a borászatba, utaztunk, tapasztaltunk, és nagyon sok buta kérdést tettünk fel az akkori borászunknak. Nem kaptunk megnyugtató válaszokat, éreztük, hogy váltani kell. Végül 1998-ban kenyértörésre került a sor, azután kezdődött el a pincészet második periódusa. Csatlakozott hozzánk Ipacs Szabó István, aki jelenleg is a főborászunk. Vele kezdtük el meghonosítani azt a borászati gondolkodásmódot, amely szerint ma is élünk és dolgozunk.

Mikor jöttek az első sikerek?

Rögtön az elején, de csak ahogy „a vak tyúk is talál szemet”. Egy 1994-es évjáratú kékoportóval (amit azóta már portugiesernek kell nevezni) sikerült aranyérmet nyerünk Bordeaux-ban. A történet nagyon érdekes: a termést elverte a jég; ami kevés kiheverte, az különösen koncentrált lett, és mivel nem tudtuk máshová tenni, újhordóban érleltük. Nagyon izgalmas bor született, mindenki a csudájára járt, és oportó létére a mai napig iható.

Éveken át szinte csak a bor kereskedelmével és a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztál. Aztán gondoltál egy merészet, és elvégezted Londonban a nemzetközi borakadémikusi képzést. Miért?

Behúzott ez a világ. A diplomát 2003-ban kaptam meg, és Pali egy évvel később meghalt. Visszagondolva néha eszembe jut, hogy többször feltette a kérdést, el tudnám-e már vezetni a birtokot. Fogalmam sincs, miért, de foglalkoztatta a gondolat. Ez valóban hihetetlen. És végül azt is kimondta, hogy úgy látja, most már rám merné bízni a vállalkozást – de persze én nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Paliban rengeteg energia volt, bámulatos tempót diktált a munkában. Nem tudom, hogy azért veszítettük-e el, mert így pörgött, vagy azért pörgette fel magát, mert érezte, hogy kevés az ideje.

Nem gondoltál arra, hogy mégsem vállalod egyedül?

Soha nem jutott eszembe. Egyetlen percre sem. A hirtelen halálban az az iszonyat, hogy nem lehet rá felkészülni. Minden reggel szembesül az ember vele, hogy ez igaz és megváltoztathatatlan. De nem voltak bennem kétségek, hogy akarom-e továbbvinni a vállalkozást. A pincészet négy oszlopa, a főborász, a szőlész, a pénzügyi és az adminisztratív vezető már akkor itt volt, és most is mellettem van. Kezdetét vette a Vylyan mindmáig tartó harmadik korszaka. Büszke vagyok a sikereinkre.

A cabernet franc fajta sokáig a pincészet alappillére volt, de az utóbbi néhány évben izgalmas kékfrankost is palackoztatok. Miért éppen ezt a fajtát választottátok?

Sok éve van már kékfrankosunk, de erről egy szűk körön kívül senki sem tudott. Csak egy-kétezer palack készült belőle, de nagyon sok örömet adott, és Istvánnal, a főborászunkkal egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egyre jobban érdekel minket az a bor. Végül 2012-ben vettünk egy nagy levegőt, és letöltöttünk ötezer palackot. Akkora sikere lett, hogy három éve telepítettünk három hektár kékfrankos a régi kékoportó-ültetvényünk helyére, amit sajnos fel kellett számolnunk. Az idén már az ötödik évjárat Vylyan kékfrankos érik a hordókban, nemrég kóstoltuk, ígéretesnek tűnik. Örülök, hogy rátaláltunk, mert minden évjáratban szépen szerepel a hazai és a nemzetközi borversenyeken egyaránt, de nemcsak a szakma, a közönség is szereti. Nekünk is ez lett az új kedvencünk, éppen a frissessége, az eleganciája miatt.

A lányaid időközben felnőttek. Belefolytak ők is a pincészet életébe, vagy más utakon járnak?

Sokáig azt gondoltam, hogy másként lesz, de úgy alakult, hogy mindketten erős szálakkal kötődnek a Vylyanhoz, és nemcsak érzelmileg. Flóra a szakmai gyakorlatát töltötte nálunk. Az Ördögkatlan Fesztivál ideje alatt ő felelt a terasz programjáért, de marketinges kérdésekben is aktívan megnyilvánul időnként. Ismeri a pincészetet, mint a tenyerét, a szakdolgozatát is a Vylyanról írta. Nem kérte a segítségemet, így nagyon meglepett, amikor elolvastam, mert teljesen új szempontok szerint vizsgálta azt, amiben én benne élek két évtizede.Janka pedig most másodéves a Szent István Egyetemen, és borásznak készül. Az első hordó saját borát éppen a frissen telepített kékfrankosültetvényünk szűzterméséből készítette el. Ott érik a pincében, ő diszponál felette, ha megengedi, majd megkóstolhatjuk.

A Vylyan terasz sajátos, mediterrán atmoszférájával a Villányi borvidék egyik legkedvesebb helye. Nem csoda, hogy sokan látogatják, egyszerűen jó ott lenni, ülni a fűben, nézni a felhőket, kóstolgatni a borokat. Úgy hallottam, hogy jövőre még vonzóbbá szeretnétek tenni azt a teraszt. Mi a tervetek?

Azon dolgozunk, hogy az oda érkező vendégeinket ne csak jó borral, de néhány finom falattal is meg tudjuk kínálni. Egy laza, kedves grillterasz képe van a fejünkben, reméljük, hogy megvalósítani is sikerül. Ne gondolj nagy dolgokra, a terasz és a kert piknikhangulatát mindenképpen szeretnénk megőrizni. A hangsúly inkább az egyediségen van. Olyan speciális grilleszközöket szerzünk be, amelyekkel különlegesebb húsokat, lepényeket és fantasztikus pizzákat tudunk sütni. Ha eljössz, fogod a plédedet, kivonulsz a kertbe, a piknikkosaradba pedig teszünk néhány falat grillezett húst, halat, nyársat, pizzát, meg egy palack bort jól behűtve. Utána már csak annyi a dolgod, hogy heveredj le a fa alá, nyisd ki a könyvedet, és lazíts, érezd jól magad.

Hogyan telik nálatok a karácsonyeste? Milyen menü kerül az ünnepi asztalra?

Nem tudom, miért alakult így, de van egy klasszikus karácsonyi menünk, amihez a lányok nagyon ragaszkodnak, pedig semmi köze a hagyományokhoz. Francia hagymalevest kell főznöm, anélkül nálunk nem jön a Jézuska. A vad a másik kötelező fogás. Pali vadász volt, és a régi vadásztársak most is gondoltak ránk. Kaptam vadmalachúst, az a kedvencünk, zöldséges vadmalacpecsenyét tálalok krumplipuffanccsal, a desszert pedig mindig madártej. De hogy ne legyen egyszerű az élet, a barátom természetesen halat eszik karácsonykor, úgyhogy sütök fogast is, vajas-fehérboros redukcióval, és zsülienre vágott répát, vajban megforgatott friss spenótlevelet dobok mellé. És persze lesz egy Pavlova torta is, mascarponéval, málnával, tejszínnel.

Na és a borok?

Novemberben felvettek a Pannon Bormíves Céh tagjai sorába, és ott van egy nagyon szép karácsonyi szokás: a céh tagjai a saját boraikat ajándékozzák egymásnak. Nálam is rengeteg jó bor van a padlástérben, fel is mentem Jankával, hogy válasszunk. Berecz Stephanie borait nagyon szeretem, ezért fogtam a Kikelet hárslevelűjét, Janka kezébe adtam, aztán elindultam lefelé a lépcsőn, megbotlottam és leestem. A bor megmenekült, és én is kiheverem, de ez mindenképpen fontos jelzés arra, hogy eljött a pihenés ideje.

Mit kívánsz 2017-re?

Azt, hogy legyen egy kicsivel könnyebb, mint a 2016 volt. Küzdelmes, izgalmas év van mögöttünk, és jó lenne, ha az idén elvégzett munkának jövőre beérne a gyümölcse. Magamnak pedig minél több szép pillanatot a családom körében, és ezt kívánom minden embernek a földön.

Fotó:

Vylyan Pincészet

Érezd jól magad!

Fotó:

Kapcsolódó hírek

címkék