Vissza
Ide majd ültess virágokat!
2016.10.29. | Szabó Edit
„Amikor Józsival kapáljuk a szőlőt, vagy amikor dolgozunk a pincében, mindig az ad erőt, hogy tudom, ki fog majd örülni az elkészült bornak...”
Tizenöt éve érkeztek a Felvidékről, de már jobban kötődnek Bodrogkisfaludhoz, mint a tősgyökeres hegyaljaiak. Kicsi borászatuk és kicsi családjuk lassan bővült, ma már három fiúgyerek futkos a Bott Pince egyedi borokat rejtő hordói között. Most mégsem a borról beszélgettünk, bár Judit és Józsi életében a család mellett az a legfontosabb. Sokkal inkább a hely szelleméről, a kövek erejéről, és az emberekről, akik egy kicsit mindig besegítenek a Teremtőnek, hogy tökéletesebb legyen a műve.
A Bott Pince tizedik születésnapjának előestéjére egy régi álom vált valóra. Újjáépült romjaiból a harmincöt éve lakatlanul álló présház az Olaszliszka határában fekvő Csontos-dűlő szívében. Régebben szinte minden dűlőtúra alkalmával megfordultunk itt, szövögettétek a terveket, de az építkezésre évekig várni kellett. Olyan lett végül, amilyennek megálmodtátok?
Még olyanabb. Egyszerűen gyönyörű. A régi falak közé visszaköltözött a lélek, és ma már a pince minden jelentősebb rendezvényét itt tartjuk.
Nem mondta senki, hogy bontsátok el az egészet, nincs értelme felújítani?
Dehogynem, sokan mondták. Ők nem is vállalták a munkát. Sokszor tapasztaltam már, hogy a Csontosban munkál egy erő, ami nem tűri a gyengéket. Kivártuk, amíg megtaláljuk azt az embert, aki éppen úgy hisz a kövekben, mint mi. Újvári Vilmos, a helybeli mester nem siránkozott az épület állapota miatt, hanem megdicsérte a száz évvel ezelőtti kollégáját, hogy milyen szép munkát végzett. Minden követ tisztelettel emelt fel, hihetetlen alázattal dolgozott. Meg is csodálják, amire jutott.
Sokan jártak már ott, amióta a présház alkalmassá vált vendégek fogadására?
Nagyon sokan, pedig szigorú vagyok, és nem engedem meg senkinek, hogy bejöjjön autóval a dűlőúton. Arra a 650 méternyi sétára a szőlősorok között mindenkinek szüksége van, hogy átalakuljon. Sokszor én is együtt sétálok a vendégekkel, megkóstoljuk az út menti szederbokrok termését, megnézzük a csipkebogyót, a kökényt, hogy érik-e már, a gyerekek virágot szednek. Terítve van a környék mezei virággal, csodálatos csokrokat szoktam kapni. Mire a séta véget ér, egy kicsit mindenki megnyugszik, átalakul, megéhezik, megszomjazik, és kezdhetjük is a kóstolást. A tokaji pincénk nagyon pici, ki is nőttük már, ezért igyekszünk minden csoportot a Csontosban fogadni. A bort különben is sokkal jobb a saját környezetében megízlelni, a szőlőhegyen, ahol született. De nemcsak a borhoz szorosan kötődő rendezvényeknek ad helyet a présház, volt már ott menyegző, keresztelő, születésnap is. Úgy érzem, a természet közelségére vágyó emberek nagyon szeretik azt a hangulatot, amit a Csontos áraszt.
Van három kisfiatok. Ők is szeretnek ott lenni?
Jaj, nagyon! András a legkisebb, ő még csak szaladgál körbe-körbe, Vili, a középső a szőlőben imád bóklászni, Bendegúz, a nagy viszont szakácsnak készül, ő sokszor segít nekem a konyhában. Két hete olyan csokiszuflét sütött a kemencében, hogy az enyém is elbújhat mellette. Ezen a nyáron sok jó dolog történt velük: elmentünk életünkben először együtt Olaszországba a tengerhez, volt kajaktábor, kényeztetés a nagymamánál, de szeptemberben az én nagyfiam mégis azt mondta az iskolában, hogy a Csontosban szeretett legjobban nyaralni. Már csak ezért az egy mondatért érdemes volt.
Alig lett készen a présház, máris új feladat vár rátok. Most aztán igazán nagy fába vágtátok a fejszéteket…
Úgy látszik, ez a sorsunk. Ahogy mondtam, kinőttük a pincét, és tavaly új helyszínt kezdtünk keresni a környéken, olyat, ahol a borokkal együtt a mi ötfős családunk is elfér. Így bukkantunk rá a bodrogkeresztúri kerámiagyárra. Sok minden nem látszott belőle, évtizedek óta elhagyottan állt, mindent felvert a gaz, de mi valahogy mégis vonzódtunk hozzá.
Nem akartatok volna a változatosság kedvéért egy teljesen új házat építeni?
Dehogy! Százszor jobb felújítani valamit, aminek már van története, amihez emberek sorsa kötődik. A telek elején álló romos kúria volt valaha a vásározók raktárépülete a nagy bodrogkeresztúri vásárok idején. Itt a felújítás már megkezdődött, ez lesz a mi házunk. A régi gyártási csarnokból alakítjuk ki a borászatot egy kóstolóteremmel és egy pici vinotékával, a valaha volt festőüzem pedig panziónak épp ideális, mert minden oldalról körbe van véve ablakokkal. Csodálatos kilátás nyílik onnan a környező szőlőültetvényekre. Tíz éve azt mondtuk Józsival, hogy akkor leszünk mindennel teljesen készen, ha este, strandpapucsban ki tudunk majd csoszogni egy palack borért a saját pincénkbe. Nos, ha az építkezést befejeztük, jöhet a strandpapucs. Azt hiszem, ezentúl óvatosan kell kérnünk, mert megadatik.
Mi a kerámiagyár története?
A 7800 négyzetméternyi ingatlant 1930-ban vásárolta meg a Herendről idetelepült Ullrich család. Akkor már azt írták a tulajdoni lapra, hogy a telken álló két épület több mint háromszáz éves. A kerámiagyár Ullrichék irányítása alatt rendkívül sikeresen működött, sok környékbeli családnak nyújtott megélhetést. Volt idő, hogy háromszáz ember dolgozott ott három műszakban, és az árut Japántól Amerikáig a világ minden részébe szállították. Az emberek ma is csak úgy emlegetik, hogy „a kerámia”, pedig termelés nem folyt ott évtizedek óta, és a telek is régóta elhagyottan állt. Amikor elkezdtük a tereprendezést, egyre-másra jöttek a falubeliek, és mesélték a régi történeteket. Úgy szeretnénk mindent átépíteni és felújítani, hogy megőrizzük az épületkomplexum eredeti hangulatát, hogy senkitől ne vegyük el az emlékeit.
Honnan tudjátok, hogy milyen volt? Vannak fotók abból a korból?
Sikerült kapcsolatba lépnünk az Ullrich család még élő tagjaival. Amikor felhívtuk telefonon, a most Nyíregyházán élő Katalin először nem akart hinni a fülének. Ő még kislány volt, amikor a szülei vitték a gyárat. A hanyatlás az édesapja, Ullrich József nyugdíjba vonulása után kezdődött, és akkor vált végérvényessé, amikor a család eladta az ingatlant.
Találkoztatok is Katalinnal?
Igen, sőt képzeld el, az édesanyjával is! Az édesapja sajnos már nem él. Babszi néni – még gyerekkorában elnevezték Babszemnek, és azóta is mindenki így becézi – már 91 éves, ágyban fekszik, de ma is nagyon méltóságteljes, nemes lelkű asszony, szellemileg teljesen friss. Együtt töltöttünk egy délelőttöt, rengeteg fotót és dokumentumot kaptunk, van egy festmény is a régi házról. Egyszer csak Babszi néni papírt, ceruzát kért, és bár nagyon rosszul lát, lerajzolta nekünk a ház beosztását, és egy helyet az épület mellett külön megjelölt. Rám nézett, és azt mondta: ide majd ültess, kicsinyem, virágokat, mert reggeltől estig idesüt a nap.
Honnan van rá pénz, hogy mindezt megvalósítsátok?
Saját erőből nem lenne. Szerencsére van egy üzlettársunk, aki mindenben mellettünk áll, a Bott Pince szőlőterületeinek megvásárlásában is segített, és ezt a tervet is támogatja. A lakóépület felújítását megkezdtük, a borászatra pedig pályázunk. Karácsony környékén talán már lesz döntés, akkor többet tudunk.
Mindemellett a szőlőbirtokotok is épül-szépül. Mekkora az ültetvény?
Most kilenc hektár, és azt gondolom, hogy nem is lesz nagyobb. Jelenleg hétről szüretelünk, van egy hektárnyi új telepítésünk, ami még nem terem, és további egy hektáron jövő tavasszal telepítünk. A kilenc hárommal osztható, a gyerekeink egyenlő arányban örökölnek, ha eljön az ideje, és többet mi se bírnánk, az energiánk véges. Van három alkalmazottunk, ők velünk dolgoznak egész évben. Ezt nagyon fontosnak tartom. Úgy soha nem fogunk megbízható munkatársakat találni, ha csak időszakosan adunk munkát az embereknek. Akinek nincs állandó jövedelme, el fog menni a borvidékről, és húsz év múlva nagy bajban leszünk.
Ti már most nagyon sokat tesztek azért, hogy a következő generációt is itt tartsátok a borvidéken. Rengeteg gyerekprogramot szerveztek, tavaly átadtátok azt a bringapályát, ami teljes egészében az általatok szervezett jótékonysági borárverés bevételéből épült. A srácok azóta is imádják. Nyáron pedig – szintén támogatói pénzből – sporttábort szerveztetek a falubeli gyerekeknek. Miért tartod ezt ilyen fontosnak?
Azért, mert a gyerekeknek tudniuk kell, hogy csodálatos környezetben élnek. Azt szeretném, hogy bárhová is mennek tanulni, ide jöjjenek vissza, mert itt lesz rájuk szükség. Te hinnéd azt, hogy az itt élő gyerekek többsége még soha nem kajakozott a Bodrogon, és nem tudja, milyen fantasztikus természeti értékek vannak a Bodrogközön túl? A tábor ideje alatt végre sikerült nekik megmutatni, hogy milyen csuda helyen élnek, és egy kicsit megtanítani őket arra, hogy ne olyasmi után vágyakozzanak, ami nincs, hanem értékeljék azt, ami van. Megmozgattuk az egész falut, a Nyugdíjas Otthonban ebédeltünk együtt a nénikkel, mert az is fontos, hogy megtanulják tisztelni az időseket. A vacsorát a szülők készítették felváltva, és mivel a gyerekek nem akartak elszakadni a bringapályától, ott vertünk sátrakat, és minden éjjel másik szülőpáros ügyelt rájuk. Szinte hihetetlen, milyen sok előítéletet hoznak a kölykök az iskolából és otthonról. Ez a tábor arra is nagyon jó volt, hogy megtanultak egy kicsit elfogadóbbak lenni, figyelni másokra.
Tizenöt éve éltek a borvidéken, itt születtek a gyerekeitek, hozzátartoztok Bodrogkisfalud levegőjéhez. Nagyon sok mindent tesztek a közösségért, a borvidékért, de ne feledjük, hogy a megélhetéseteket a Bott Pince adja. Mennyi borotok van most?
Ha jó az évjárat, akkor tizenkétezer palackot tudunk megtölteni. Húsz-huszonkétezer a cél, ennél többet nem tervezünk.
Régebben, ha elkészült egy bor, meghirdetted a levelezőlistádon, és másnapra nem maradt belőle egy palack sem. Mára egy kicsit javult a helyzet?
Á, dehogy! Sokkal rosszabb! Azért próbálunk úgy sakkozni a mennyiségekkel, hogy mindig maradjon borunk kóstoltatásra, de ez is egyre nehezebb, mert az eddigi külföldi piacokon kívül hamarosan elkezdünk szállítani Japánba és Svédországba is. Egyvalamihez azonban ragaszkodunk: a magyar vevőinknek mi magunk szállítjuk ki a borainkat, személyesen. Amikor Józsival kapáljuk a szőlőt, vagy amikor dolgozunk a pincében, mindig az ad erőt, hogy tudom, ki fog majd örülni az elkészült bornak. Szeretem látni az emberek szemét, amikor megkóstolják, és szeretem őket megölelni, amikor találkozunk. A mi borászatunk a személyes kapcsolatokra és a kölcsönös bizalomra épül, és azért nem szabad nagyobbra nőnünk, hogy ez így is maradhasson, amíg élünk.
Fotó:
Dancsecs Ferenc / FurmintPhoto
-
weboldal
