Vissza
Nem ismerek lehetetlent
2017.03.04. | Szabó Edit
Dehogy akart borász lenni! Szombathelyen diplomázott, és úgy tervezte, majd festeget egész életében. Édesapja váratlan halála azonban hirtelen felnőtté tette... Luka Enikővel beszélgettünk…
Előtte nem is foglalkoztál a szőlővel? Szégyen ide, szégyen oda, a szüret idejét leszámítva soha nem jártam ki az ültetvényre, pedig apu próbált terelgetni, de nem mutattam túl nagy érdeklődést.
A halála után mégis úgy döntöttél, hogy a helyébe lépsz. Nem volt ez vakmerő vállalkozás?
Dehogynem! Apu hirtelen ment el, fiatalon. Persze soha nem vigyázott magára, és rengeteget dolgozott, de azért még nem kell meghalni. Számomra természetes volt, hogy amit ő elkezdett, azt nekem kell folytatnom, és olyan bort kell készítenem, aminek ő is örülne. Ez volt az én gyászom. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá.
.jpg)
Kitől kaptál segítséget?
Mellém állt a család, a barátok, segített Debreczeni Pál, a Vylyan Pincészet tulajdonosa, akit két évvel később veszítettünk el. Az is nagyon fájt. Sokat köszönhetek osztrák tanácsadónknak,Rudolf Križan úrnak, aki a mai napig mellettem van, és segíti a munkámat. De voltak kellemetlen élményeim is, és bizony kénytelen voltam tüskéket növeszteni. Ma már nem ismerek lehetetlent. Azt hiszem, bármilyen helyzetben feltalálnám magam.
Hogyan fejlődött a birtok?
1,7 hektár volt, amikor megörököltem, most 3. Nem nagy, de művelni éppen elég, és nagyon komoly felelősség. A területeink a Soproni borvidék történelmi dűlőiben vannak, több helyen, viszonylag szétszórva. Ez volt a régi poncichter okoskodás: több helyen kell földet venni, hogy ha a jég az egyiket elviszi, a másik megmaradjon. Így örököltem aputól: ahány fajta, annyi helyen terem, de mind Balf és Fertőrákos körzetében.
Van még édesapád borából?
Szerencsére még mindig van 50-60 palack zweigelt és cabernet sauvignon a 2000-es évjáratból. Szűk családi körben, karácsonykor és nagy ünnepeken nyitunk ki belőle egyet-egyet. Ha beosztóak vagyunk, kitart életem végéig, és még a kisfiamnak is marad belőle.
Hogy bírja az időt?
Karácsonykor, mikor legutóbb kóstoltuk, sokáig senki nem mert felnézni a pohárból. Persze elfogultak vagyunk, akkor is azt gondolnánk, hogy fantasztikus, ha nem lenne az, de minden évben elcsodálkozunk. Hihetetlen, hogy ezek a 2000-ben szüretelt szőlőből készült borok mennyire meg tudták őrizni az üdeségüket. Most egy zweigeltet nyitottunk, szép volt, gazdag és őszinte. Ilyenkor mindig meghajtom a fejem, mert beszélhetek én itt bármit, de apu tényleg tudta a jó bor titkát.
Milyen fajták teremnek most az ültetvényen?
Merlot, zweigelt, kékfrankos, cabernet sauvignon, pinot noir és turán. A turánt 2009 óta palackozzuk fajtaborként, bár én már korábban szerettem volna. Mindig nagy lelkesen mutattam Križan úrnak, ő pedig minden évben azt mondta, hogy felejtsem el. De 2009-ben valamiért áldását adta rá. A fajtához akkoriban kevesen fűztek nagy reményeket, festőszőlő bora, nem az a feladata, hogy térdre boruljon előtte a világ, mégis egyre több embernek tetszik.
Milyen a te turánod?
A Bortársaság tavaly nagyon kedvesen azt írta róla, hogy a fajta kedvelőinek ez az etalon. Tiszta, száraz, lendületes bor, koromfekete, és dől belőle a rózsaillat. Ha érik egy kicsit, mélyül, gazdagszik, és sonkás, dohányos, füstös, vaníliás jegyeket kezd felvonultatni. Őrületesen izgalmas…
Egyszer hallottam tőled erről egy megható történetet…
Sok évvel ezelőtt egyszer csöngött a telefon, és a vonal másik végén egy idős férfihang nagyon udvariasan ezt mondta: „Kedves Enikő, Csizmazia József vagyok, a turán atyja, és csak arra kérem, mondja el nekem, hogy milyen bort ad az a szőlő Sopronban.” Gondolhatod, mit éreztem. Ő nemesítette a turánt, de akkor már elmúlt kilencven éves. Azt mondta, sajnos bort már nem ihat, a látása megromlott, olvasni nem tud, hiába is írnám le, de ha szavakkal lefestem, talán el tudná képzelni, és nagyon boldog lenne. Éreztem, hogy ez neki legalább annyira fontos, mintha a saját gyerekéről mesélne valaki. És akkor azt mondtam, hogy képzelje el, hogy egy karácsonyi vásáron végigsétál. Innen a fahéj, onnan a kürtős kalács illata száll, itt van egy kis sonka, ott meggyújtottak egy illatos gyertyát, és mindez külön-külön és egyszerre is érezhető a mi turánunkban. Megköszönte, elköszöntünk, és akkor megfogadtam, hogy amíg élek, nálam mindig lesz turán, és amíg beszélni tudok, mindig elmesélem majd ezt a történetet.
.JPG)
Brúnó, a kisfiad négy és fél éves. Mennyit változott az életed a megszületése óta?
Volt egy élet addig, és van egy élet azóta. Ennyire. És aki azt mondja, hogy ez könnyű, azzal nagyon szívesen elbeszélgetnék. Mert addig volt a szőlő, amit óvtam, féltettem, ami minden energiámat lekötötte, aztán jött Brúnó, és azóta naponta teszem fel magamnak a kérdést, hogy hogyan lehet mindenhol egyformán jól megfelelni, mert néha bizony úgy érzem, összeroppanok a felelősség súlya alatt. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok szupernő. Nem tudok szuper anyuka és szuper borász lenni egyszerre. Nem megy. Mindegyikből engednem kellett egy kicsit.
Van segítséged?
Szerencsére van. A szőlészem, Magas Gergely nagyszerű ember, nagyon sok terhet levesz a vállamról. Nem tudom, mit csinálnék nélküle. Brúnó édesapjával nem élünk együtt, anyukám viszont sok időt tölt velünk, és ha borkóstolókat tartok, mindig ő vigyáz a kisfiamra. Vannak viharok az életben, de ez így van rendjén. Legalább tudom, hogy terhelhető vagyok, és képes vagyok újra és újra talpra állni. Végtelen békét ad a tudat, hogy amit teszek, azt a kisfiamért teszem. Persze még kicsi, de azt már ő is tudja, hogy a szőlő az életünk része. Van egy akkumulátoros kis traktora, azzal szállítja az innivalót a szüretelőknek, így vesz részt a munkában. Látom, hogy boldog, és látom, hogy az ültetvény szép, a szőlő is jól érzi magát, így nekem is megvan a boldogságom. Nem kell várni a királyfit a fehér lovon.
De lehet, hogy majd jön…
Nem fogom kikerülni, de talán érted, hogy már nem ez a fontos. Lehet, hogy furcsán hangzik, de teljesnek érzem az életemet. Az emberek, akik jönnek hozzám, elhalmoznak szeretettel. Nemrég ecsetkészletet kaptam egy kóstolócsapattól ajándékba. El is határoztam, hogy nyáron elhívom a régi rajztanáromat, és lefestjük a borvidéket. Nemcsak mi ketten, bárki csatlakozhat. Mindegy, milyen technikával, csak rajzoljunk és fessünk együtt.
A falu végén élsz egy csodaszép házban. Mellette fut az út a Fertő tó felé…
Igen, Fertőrákos utolsó belterületi telke a miénk. Szerelem volt első látásra, és az első pénzügyi sikereim után sikerült megvennünk. Minden évszakban nagyon jó itt élni, de a nyarakat szeretjük legjobban. Van egy kis terasz a ház mellett, ott lehet borozgatni, és megkóstolni azokat a kézműves bonbonokat, amik az én boraimhoz készültek. Jönnek a biciklisták, a túrázók, lila raklapokon fekszenek a fűben, és jól érzik magukat. Nem vágyom tömegekre, de sokan értékelik ezt a hangulatot, és szívesen jönnek.
Mi az álmod?
Tudod mi? Hogy derűs öregember legyek majd. Ne egy kis morci öregasszony üljön ott a kertben, hanem egy vidám ember, aki mindent a helyére rakott, elintézett, és boldogan élvezi az időskort.
.JPG)
Mi adja az erőt, hogy évről évre újrakezdd?
Szép eredményeket értem el a boraimmal, de nem a sikerek inspirálnak. Az elismerés mindig csak az út végén jön, aminek persze örülünk, de addig el kell jutni. A lényeg az, hogy ott van a szőlő, és az az én felelősségem. A szőlőnek rendben kell lennie, mert Brúnó majd egyszer megkapja, és talán át is veszi. Persze az is lehet, hogy rocksztár lesz, és soha rá se néz az ültetvényre. Benne van a pakliban. Sokszor eszembe jut, hogy apu vajon mit gondolhatott. Mert ő életében soha nem látta rajtam, hogy én ezt majd átveszem és csinálni fogom. És tudod, mi éltet még? Hogy bárhová megyek az országban, biztosan találkozom valakivel, aki imádja a boraimat. Vagy hogy jönnek emberek a pincéhez, kiszállnak a kocsiból, leülnek, megkóstolják az első pohár bort, és azt mondják, na, ez az, amiért Budapesttől idáig utaztunk. A mai napig nem tudtam megszokni, hogy a munkánk gyümölcse ennyi embernek szerez örömöt, és ez tényleg boldogító érzés.
Huszonöt évesen kezdted. Nem hiszem, hogy tudtad akkor, mi vár rád. Tizenöt éve dolgozol, viszed tovább édesapád örökségét, ami most már a saját életed. Nőként, egyedül. Hogy bírod?
Jól, köszönöm! Azt hiszem, hogy erőben és kitartásban simán vagyunk olyan jók, mint a férfiak. De ezt is meg kellett tanulnom. Volt, hogy kegyetlen nehéz volt, volt, hogy beledöglöttem százszor, égette a torkom a tehetetlen düh, hogy nem figyelnek rám, hogy nem vesznek komolyan, hogy legyintenek, mert nő vagyok. Mégis végigcsináltam, csak azért is felálltam, és mentem tovább. Tudom, hogy erre mindannyian képesek vagyunk, mégis muszáj elmondanom, hogy le a kalappal minden nő előtt, aki családanyaként vezet egy vállalkozást, hatalmas terheket cipelve a vállán, aki hittel, lelkesedéssel és szenvedéllyel tud dolgozni egy célért, és biztos hátteret képes teremteni a gyerekeinek. Klasszak vagyunk. Tényleg!
Fotó:
facebook
.JPG)
.JPG)
