Vissza
Imrém, az élet harc
2019.11.10. | Szabó Edit
Bölcsészként végzett, politikai újságíróként dolgozott, aztán bő másfél évtizedre ő lett a honi boros újságírás egyik meghatározó alakja. Nemrég visszavonult, történelmet tanít, és szép kis világunkról alaposan megvan a véleménye. Tompa Imrével beszélgettünk…
Amikor megismertelek, Budapesten éltél, aztán hirtelen elhatározással egy közeli faluba költöztetek, az idei nyári nap pedig már a Balaton északi partján sütött rátok. Minél messzebb, annál jobb?
Pesten nőttem fel, de szinte az összes nyaramat falun töltöttem a nagyszüleimnél, ezért mindig természetesen mozogtam ebben a közegben. Azt a házat, amiben most Dorkával, a feleségemmel élünk, az apósom vette, majd alakította át nyaralóvá évtizedekkel ezelőtt. Mindig szerettünk ide járni, és most úgy döntöttünk, hogy életünk hátralévő részében már ez lesz az otthonunk. Ilyen gyönyörű helyen soha nem éltünk még, ez a magyar Toszkána, itt a különféle életsíkok és dimenziók ugyanolyan jó összhangban vannak, mint a jó borban a sav, a cukor és a tannin.
Na és a borújságírás?
Abból lassan kihátrálok. Másfél évtizedig volt fontos része az életemnek, bejártam az országot, keresztül-kasul beutaztam Európát, hat évig bíráltam borokat az egyik legfontosabb nemzetközi borversenyen, a Concours Mondial de Bruxelles-en, és épp azon tűnődtem, hogy akarom-e ezt csinálni életem végéig, amikor jött egy betegség, és mindent eldöntött helyettem. Hetekig voltam élet és halál között, aztán szép lassan felépültem, de bort sajnos nem ihatok, így ennek a korszaknak örökre vége.
Bölcsészként végeztél. Mi sodort téged a borújságírás felé annak idején?
Nemes egyszerűséggel az, hogy szerettem a bort. De azért tényleg volt ennek egy kis előzménye. Elvégeztem az újságíróiskolát, és a rendszerváltás éveiben parlamenti tudósítóként dolgoztam. Leírhatatlan élmény volt. Olyan cikkek születtek akkor, amelyek nyomán képviselők kerültek igen nehéz helyzetbe, egyikük még a mandátumát is visszaadta miattam. Már a Kurírban dolgoztam, amikor egyszer megkóstoltam egy kékfrankost, és rájöttem, hogy ahhoz foghatót még soha életemben nem ittam. Gyümölcsös volt, vibráló, izgalmas!
Ez volt az a pillanat, ami megpecsételte a sorsodat?
Ez. Azonnal beiratkoztam egy bortanfolyamra a Magyar Borok Házába, és addig tanultam, míg végül okleveles borbíra lettem. Az akkoriban nagyon komoly vizsga volt, sok borász nekifutott, nem mindenki sikerrel, így igen nagy lett a respektem. Rengeteg helyre hívtak, és én örömmel mentem, szerettem azt az életet. Emlékszem, egyszer ültünk egy bordeaux-i chateau-ban, szivarral a kezünkben, egy csodálatos borkóstoló után, amikor az egyik kollégám rám nézett, és kicsúszott a száján a mondat: Imrém, az élet harc.
Azért nem volt ez csupa méznyalás…
Nem, persze, dolgozni is kellett, de nem volt azzal semmi baj. Közel tíz éven keresztül futott a Figyelőben egy boros rovatom, és nagyjából ugyanannyi ideig ment a Borklub is szombatonként a Klubrádióban, aztán jött a Gusto, a Borigo. Úsztam a borban, de nem én voltam az egyetlen. Alkonyi László nevét akkor már mindenki ismerte, de ott volt Gazda Albert, Kovács András, és még sorolhatnám. Jó minőségű újságírók, nagyszerű boremberek szenteltek figyelmet a bor ügyének, és akkoriban indult a Művelt Alkoholista is, amit kezdetben rengetegen olvastak.
Abban nem voltál benne. Miért?
Mert nagyon tehetséges vagyok abban, hogy rossz viszonyt alakítsak ki emberekkel. A karrierképem azért ilyen töredezett, mert aki nem tetszik, azt elküldöm melegebb éghajlatra. Nagyon komoly státuszokat hagytam ott, három lap főszerkesztői székéből léptem ki szinte egyik napról a másikra, mondván, hogy ne raboljuk tovább egymás drága idejét. Nem vagyok erre büszke, félreértés ne essék, de így alakult, és cseppet se bánom.
A borszakírásba sokan érkeznek úgy, hogy mindent tudnak a borról, de semmit nem tudnak a betűről. Te az újságírás felől közelítettél, számodra a szó, a mondat elemi fegyver, amit magabiztosan használsz, a bort pedig hozzá lehetett tanulni. Ennek köszönhető, hogy szűk másfél évtizeden keresztül a magyar borszakírás egyik meghatározó alakja voltál?
Megtisztelő, hogy ezt mondod, bár egy kicsit túlzásnak érzem. Az viszont igaz, hogy a Figyelőben futó sorozatom után sokan mondták, hogy az én cikkeim miatt kezdtek el egyáltalán újságot olvasni. Igaz, hogy a szó szoros értelmében vett borszakírást már abbahagytam, de azért most is írok, rendszeresen jelennek meg publicisztikáim a Népszava Szép Szóban. Ezeket a szövegeket nagyon fontosnak tartom, és általában komoly visszhangot váltanak ki. Tavasszal például írtam egy anyagot arról, hogy Tokaj bukás.
A borvidék vagy az édes bor?
A borvidék. És valószínűleg a furmint mint meghatározó szőlőfajta is problematikus. A borászok többsége a múltban él, nem fogadják el a klímaváltozás tényét, pedig teljesen egyértelmű. Ha tovább folytatódik a felmelegedés, nemcsak száraz furmintunk, de aszúnk sem lesz. Rossz az ültetvényszerkezet, és sajnos a szemlélet is, a tokaji borászok pedig képtelenek arra, ami még a szekszárdiaknak is sikerült, hogy kooperáljanak. A borvidék jövőképe tehát enyhén szólva bizonytalan. És mindez azért kezdett el rettenetesen érdekelni, mert azt látom, hogy Tokaj tökéletes modellje annak, ami ma Magyarországon zajlik.
Mire gondolsz?
Szerintem érted, hogy mire gondolok. A kezünkben volt a lehetőség, de nem tudtunk élni vele, és már látszik, hogy soha nem is fogunk tudni. Pedig a tokaji tényleg a világ legjobb bora, mégse megyünk vele semmire. Ebben az országban a legjobb úton halad a demokrácia felszámolása, szítjuk a gyűlöletet, az a legfontosabb tevékenységünk, miközben szépen újratermelődik a hárommillió koldus. Hát szerinted lehet úgy házat építeni, hogy nincs meg az alapja? Lehetett volna ez egy vidám ország. Ott volt a pillanat. És ha egy komoly nemzetközi kampányt szenteltek volna a Tokaji borvidéknek, az lehetett volna a világ csodája.
De nem lesz…
Rossz kimondani, de nem. És ezekről fontos írni. Én a borszakírást sem azért szerettem, mert elmondhattam, hogy mit gondolok egy borról, hanem mert megmutathattam mindazt, ami mögötte van. Komoly kritikát soha nem fogalmaztam meg, tartottam magam ahhoz az elvhez, amit egyszer régen egy Pernye András nevű zenekritikus mondott: tekintettel kell lenni az énekes lelkivilágára.
Pedig a borászok többsége harcosan követeli az őszinte kritikát…
Tudom, és ez egy lezárhatatlan történet. Ha egy bor nem jó, azt megmondom a borásznak, de nem teszem közkinccsé. Hülyére dolgozta magát, az élete van abban a borban, de nem jött össze. Hát miért kell még ezért meg is alázni? A borban a legjobb a beszélgetés, mert igazán érdekessé az az emberi, művészi, kulturális kontextus teszi, amelyben megszületett, és engem ez a háttér izgat.
Tényleg visszamentél tanítani?
Tényleg. Nemesgulácson tanítok magyart, történelmet, és a tizenegyedikesek osztályfőnöke vagyok. Nagyon izgalmas feladat, jó kihívás.
Hogy telik egy napod?
Reggel legurulok a hegyről, nézem a ködben úszó tájat, és gyönyörködöm. Tanítás után hazamegyek, és minden nap szánok időt arra, hogy írjak, olvassak, zenéljek és nyelvet tanuljak. Ez mind nagyon fontos. A gyerekeink külföldön élnek, a házunkat három életvidám fehér kutyával osztjuk meg, akikkel még a séta is nagyon nagy élvezet. Mazsi, Jojó és Pipi családtag, és nagyon jó hatással van ránk. „Brit tudósok” megállapították, hogy a kutyások tovább élnek, és én ezt csak igazolni tudom.
Van hiányérzeted?
Nincs. Az fáj, ami az országommal történik, és aggaszt, ami a világban folyik, de mindkettővel kapcsolatban tehetetlen vagyok. Nagyon szeretem azt a Teréz anyának tulajdonított közhelyet, hogy ha nem tudsz segíteni egymillió emberen, akkor segíts egyen. Szerintem ez nagyon igaz igyekszem ehhez tartani magam.
Bár bort nem ihatsz, azért kóstolni szoktál, ugye?
Magától értetődik. Pálffy Gyuláék fehérboraiban leltem nagy örömömet legutóbb, és nagyon tetszett a Petrányi Pince syrah-ja is. Szeretem kóstolgatni a környékbeli borokat, és annyira megszerettem ezt a vidéket, hogy sokszor semmi kedvem elmenni itthonról. Csak ülök, nézem a tájat, és elmélkedem. Túl jól sikerült ez a mi kis kalandunk, azt hiszem.