Vissza
Mit ettünk a Kádár-korszakban?
2019.06.26. | Barossné Koós Andrea
A Konyhakör időutazásra hívta vendégeit, amikor a 2000-es évek óta magára hagyott Otthon Áruházba szervezte rendhagyó vacsoráját. Egy estére visszacsöppentünk a 70-es évekbe, és újraélhettük egy letűnt kor mindennapjait…
A vacsora megértéséhez vissza kell repülnünk az időben a Kádár-korszak közepére, a 60-as, 70-es évekbe, amikor Magyarország kemény diktatúrája enyhülni kezd. Országunk ekkor élte „a legvidámabb barakk” korszakát, hiszen a lakosság körében beindult a kispolgárosodás, mindenki szabadon vásárolhatott vagy igényelhetett magának háztartási eszközöket. Az akkori szovjet modell szerint tervezett panelházak gombamód „nőttek ki a földből”, így szükségessé vált egy áruház is, ahol az abba illő bútorokat be lehetett szerezni. Az 1960-ban újjáépült Otthon Áruház remekül ellátta ezt a feladatot, és működött is egészen a 2000-es évek elejéig. Akkor azonban bezárta kapuit, és a magára hagyott épület a pusztulás útjára lépett.
A kádári korszak közepén még mindig léteztek hiánycikkek az élelmiszeriparban, de megjelentek a modernebb technológiájú termékek is, gondoljunk csak a konzervekre vagy a gyorsfagyasztott árukra. Az étkezések továbbra is a szükségletek kielégítésére korlátozódtak, az alapanyag-felhasználás pedig konzervatív maradt: sok zsírt, többnyire sertéshúst használtunk, hal ritkán került az asztalra. Az otthonokban a háziasszonyok sokszor kipróbált receptek alapján főztek, a választék szűkös, de az étel ízletes volt, és megfelelő színvonalú ahhoz, hogy a család mindennapjait biztosítani tudja.
A Konyhakör legutóbbi pop-up vacsorája „A Kádár-gyomor” címet kapta. Az esthez a szervezők Szűcs Ildikó főzőnőt hívták segítségül, aki évekig a korszak egyik ikonikus mesterszakácsa, Gullner Gyula mellett dolgozott. 1972 óta főz megszállottan, és manapság teljes egészében házi, sok esetben biodinamikus alapanyagokból készíti finomabbnál finomabb fogásait.
A romos épület hatalmas belső terébe megérkezve régi slágereket hallunk. A varázslat meg is történik: azonnal özönlenek az emlékek nyári táncos estékről, viszonzatlan szerelmekről, a barátokkal, a családdal együtt töltött, boldog időkről. A kopár csarnok közepén felállított hosszú asztal már megterítve vár minket, horgolt csipkét idéző műanyag terítővel, színes virágokkal, szocreál virágvázákkal és alumínium evőeszközökkel. A hangulat fokozásához korabeli bútorok is helyet kaptak a hatalmas térben. Az épületet stílusosan egy pohár Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgővel a kézben fedezhettük fel. A vacsorát a Bakáts téri gyermekkórus úttörődalai nyitották meg. A gyerekeket korábban Deák Kristóf Mindenki című Oscar-díjas rövidfilmjében hallhattuk énekelni. Angyali hangjuk beragyogta a termet, hatalmas tapssal köszöntük meg a csodálatos előadást.
Ideje volt helyet foglalni, már az asztalon várt bennünket az első fogás: tojáskrémmel töltött körte, és hozzá Steierlein János körtepálinkája, egyenesen Puláról. A gyümölcs édessége remekül illett a mustáros-tojásos ízvilághoz, nem is emlékeztünk, hogy ilyen rafinált gasztronómiai ötleteink is voltak a kádári korszakban.
A későbbiekben felszolgált ételek minden esetben hatalmas tálakban érkeztek, mindenki magának szedhetett belőle, akár egy családi ebédnél. A borokat kancsóból, a szódavizet üveges palackból magunknak tölthettük, amint elfogyott valamelyik, a szervezők már hozták is az utánpótlást.
Még ki sem jött a leves, de már szóba elegyedtünk a mellettünk ülő vendéggel. Nosztalgiáztunk, beszélgettünk a régi időkről, kérdezgettük, ki mire emlékszik, hogyan élte meg a kommunista éveket. A tányérokba tejszínes becsinált levest szedtünk, amihez Annus néni apró, petrezselymes betétjét kínálták. Hálásak voltunk, az ízgazdag, tartalmas leves kicsit átmelegített bennünket, és ez kifejezetten jólesett a hűvös, romos épületben.
.jpeg)
A folytatásban aztán szép lassan felsorakoztak gyerekkorunk elmaradhatatlan ételei: tökfőzelék pulykapörkölttel, krumplis tészta uborkasalátával, töltött paprika kovászos uborkával és házi paradicsommal. Egyik sem volt „újragondolva”, a maguk egyszerűségével készültek, friss alapanyagokból, nagy szeretettel és odafigyeléssel. Az asztal körül szinte mindenki ugyanazt a mondatot ismételgette: utoljára a nagymamámnál-dédmamámnál ettem ilyen jót. Mindenből próbáltunk keveset szedni, hiszen még két desszert is várt ránk, de volt, amiből muszáj volt repetázni.
Vendéglátóink tartottak egy kis szünetet az édességek előtt, hogy kifújhassuk magunkat, és kisebb csoportokban folytathassuk a nosztalgiázást. Utána viszont kíméletlenül megérkeztek a desszertek.
A madártej mellé ropogós mandulakekszet kínáltak, és mi magunk dönthettük el, hogy elropogtatjuk a desszerthez, vagy egy kicsit megáztatjuk benne, hogy kellemesen puha legyen. Nekünk mindkét változata nagyon tetszett, a krémes édesség pillanatok alatt el is fogyott. Zárásként vaníliakrémes rácsos almatorta, házi készítésű bonbon és csokoládéba mártott, ropogós tallér került az asztalra. Egyik jobb volt, mint a másik, méltó befejezése ennek a kedves, múltidéző estének.
A Konyhakör évek óta keresi az egyedi, elhagyott helyszíneket és a hozzájuk illő gasztronómiai témákat. Most sem csalódtunk bennük, hiszen egy igazi időkapszulát nyitottak ki ezzel a rég elfeledett, mégis ezerszer ismerős ételekből komponált vacsorával.
Fotó:
Barossné Koós Andrea
Horváth Ádám
