Szerencsi melódiák

Édes boomertársak, emlékeztek-e még? Valahol egy távoli galaxisban, amikor „a” tévében még a Tenkes kapitánya, az Orion űrhajó, illetve a Négy páncélos és a kutya tarolt, ettünk mi már mindenféle jót.

Valaha volt a Sport csoki elsődlegesen. Kevésbé purista hedonistáknak aztán jött mellé egy sor egyéb „forintoscsoki” (gyengébbek, valamint szerencsés ifjak kedvéért: a kis csokiszeletek egyenméretben készültek, és mindnek ára egy – akkori – forint volt): a Marika, a Gól, az Úttörővasút, ki tudja, mi nem. Közös vonásuk, hogy valódi csokoládéhoz vajmi kevés közük volt – nugátvariációk, ilyen-olyan kevermények lehettek többnyire –, de ez akkor azt sem érdekelte, aki ezzel tisztában volt. Belfelén enyhén csokimaszatos papírcímkéjüket gyűjteni kinek-kinek kedve szottyanhatott – ma már komoly retrókiállítást lehetne belőlük rendezni.

Ezeket nyugodtan nevezhetjük a hétköznapok édességének, együtt a talán csak később felmagasztosult ­ Melbával és egyéb töltött kicsi kockákkal (Melba-rajongók ne hördüljenek: ez a kultikus csonkagúla engem soha nem tudott megérinteni…). Komoly függőséget okozott még a műgyümölcsízű Frutti, illetve a fogtöméseket remek ragadástechnikával intenzíven előbányászó tejkaramella – mindkettőbe hajlamos volt alaposan és eltávolíthatatlanul beletapadni a szemenkénti csomagolópapír kisebb-nagyobb része, amitől megszabadulni aztán csak diszkrét köpködés révén tudtál. Ropogtatni remekül lehetett a (nemcsak a szádban, de a tenyeredben is olvadó) francia drazsét, illetve a rücskös cukormázzal borított mogyorót (üzleti nevén Duna kavicsot). A grillázsdominanciájú Nebuló nagyjából abbahagyhatatlan volt, amíg az utolsó szemig ki nem ette az ember a zacskóból. A pénztárnál darabonként vásárolható sósborszeszes Diana határesetnek számított.

A bonbonokat most ne vegyük sorra: elég, ha megállapítjuk, hogy a legsilányabbtól a kifejezetten finomakig széles volt a választék – díszdobozuk nagy átlagban a giccsművészet csúcsait ostromolta, de kivétel itt is akadt. Felénk az igen visszafogott (talán 250 grammos?) „extra barna” volt a különleges alkalmakra (kerek évfordulókra, kiemelt születésnapokra) ajándékozható válogatás. A hatalmas önfegyelemmel hónapnyira nyújtott gondos fogyasztás után megürült egyszerű, (akkor) elegáns doboz például gombfociöltözőként, speciális csetresztartóként, vagy „pénzesként” (postai csekkek, készpénz tárolására szolgáló fiókrekeszként) is remekül szolgálhatott.

És volt a szerencsi mogyorós – egy teljesen külön kategória. Nem mondom, hogy olykor-olykor nem érkezett hétköznap este is a szülők táskájában egy fess, néhány dekás piros (volt belőle kisméretű is), de ünnepre – mondjuk a mikulásváró cipőbe, vagy a tavaszi fűkosaras nyúlfészekbe – nálunk kötelezően és kötelességtudóan beköltözött. Testvérenként egy egész tábla. Valódi csokoládéból készült, teljes mogyorószemekkel (nem ám, mint a később beáramló finomkodó táblás termékben afféle aprítmánnyal). Lúzereknek (akkor nem így mondtuk még) talán bejött a tejcsokis változat, a magamfajta koránérő ínyenc azonban a keserű csokoládéra esküdött.

Amidőn a nagyot fordult világban az alpesi milkatehén lila fejjel belebődült a magyar pusztába, és megváltóként elhozta a boldogító zamatnyugatot, a magamfajta ízhű polgár kissé megrendült, de állta a sarat. Amikor aztán a nyúlóskaramelltöltésű és egyéb ezerédes amerikai kiscsokik – meg a hozzájuk tartozó multicolor-életérzésben tobzódó reklámok – lesöpörték a szent Sport szelettel együtt a Rosinát és a pirosmogyoróst is, azt hittük, itt a világvége: „ezek a mai fiatalok” nem ismernek se istent, se embert – de főleg: fogalmuk sincs arról, mi a jó. És sokáig nem is állt jól a régi bevált értékek mellett kitartó édesszájúak szénája. Vagy behódoltak, vagy dacosan személték, hogyan csámcsognak elégedett képpel az árulók, akiknek smafu a mogyis.

De van hepiend!

Szerencs szerencsére visszatért és visszavágott! Ki tudja, hány kanyar és vargabetű után, ki tudja, hány tulajdonos- és koncepcióváltás után egy ideje újra régi matt fényében tündököl a csoki. Ha a szupermarketek polcát elborítja is az „egyéb” – egye csak, akinek a svájci, a belga, a német, a francia, a skandináv vagy az amerikai indítja be a szolid nyáltermelést –, azért ismét van igazi egykori. (Bármi legyen is ma az üzem tulajdonosi háttere.)

Ha valaki Szerencsen jár (és járjon!), egy csodás illatú mintaboltban időutazónak érezheti magát. Van ott mindenféle-fajta csomagolt és csomagolatlan bogyó, drazsé, bonbon, lapocska, szelet, tömb és – igen! – tábla. Áprilisban és decemberben persze arat a szezonális figura – a nyúl, a bárány, a tojás, a kiscsizma, a nagycsizma, a szaloncukor és az óriásmikulás. Olyankor celofánba csomagolt villogó válogatások borítják el a pultot – ajándék helyett jó lesz… (Csak a pet-palackban a pulton sorakozó „zempléni édes” borokat tudnám feledni. A tokaji borrégió kapujában ilyet – ejnye!)

Boldog hétköznapokon viszont könnyebb fókuszálni az újraszületett kiscsokikra és a sokféle kimérhető szolid édességre. Mandulás, mogyorós, mazsolás, lágy és kemény, kerek, szögletes és lyukas – ahogy kell.

És mindennek tetejébe: kimérve, törött táblákban kilószám ott várja, hogy rendelj magadnak… tádám! …a mogyorós étcsoki. (Rosszmájúak szerint direkt tördelik, hogy romantikus törmelékként vásárolhasd, ne ijedj meg a szabályszerű, komplett tábláktól. Én mondjuk nem félek attól, hogy megijednék.)

Függöny, elégedett moraj, taps, diszkrét ropogtatás – kalóriatáblázatot, mérleget nem nézünk: révbe értünk.