Vissza
Ősmenta
2017.07.16. | Szabó Edit
Pontosan öt évvel ezelőtt, egy meleg nyári délelőttön beállított hozzánk Bereznay Tamás, hogy megfőzzön-megsüssön néhány remek fogást...
Az elképzelés egyszerű volt: egy-egy pohár borral mindet frissen elfogyasztjuk, közben följegyezzük, amit a fogásokról tudni kell, és a fényképezőgép mindvégig kattog. Ez volt tervezett közös projektünk tesztverziója. Ha sikeresnek érezzük, az akciót rendszeresen megismételjük, és a „dokumentáció” alapján beindítunk egy blogot. Estére – mire az utolsó bort is megittuk – megszületett a neve is: Borsmenta.
Nem akkor láttam először kést, volt már szerencsém ehhez-ahhoz kisebb és nagyobb komoly konyhákban – a TV Paprika stúdiójáról nem is beszélve –, de az mégis más, amikor az ember saját kis munkaasztalán jelenik meg egy profi szertáska, és előkerül belőle egy komoly séf teljes fegyvertára (legalábbis ami a hardvert illeti).
És akkor a kosarakról, dobozokról, ládácskákról ne is beszéljünk. Már nem emlékszem, hány fordulóval került föl minden hozzávaló a negyedikre (lift van!), de mire a mester bólintott, hogy több nincs, örültem, hogy nem valami komolyabb projektbe vágtuk a fejszénket (séfkésünket), és mindössze – hány is? – öt fogást terveztünk aznapra. Végignéztem a gyönyörű zöldségeken, halakon, húsokon – minden megfelelt az előzetes megegyezésnek –, és megnyugodtam, hogy minden ételhez sikerült a megfelelő bort előkészítenem.
Szökőév volt, július közepe, a londoni olimpia megnyitója előtt két héttel.
Késő tavasszal kezdtük tervezgetni, hogy olyan blogot indítunk, amelynek lényege az ételek és borok párosítása. Tamás főz, én pedig kiválasztom, milyen ital illene hozzá a legjobban. Alapelvként határoztuk meg, hogy a fogások nem extrán felszerelt gasztronómiai „űrközpontban”, hanem egy köznapi konyhában (történetesen az enyémben) készüljenek majd.
Jó minőségű, de nem beszerezhetetlen (és nem is megfizethetetlen) alapanyagokból főzünk, méghozzá különleges eszközök és utánozhatatlan eljárások nélkül. A borokat pedig nem csillagászati árú – vagy hétköznapi halandó számára elérhetetlen – különlegességek közül válogatjuk, de nem is a szupermarketek akciós ajánlataiból.
Évekkel azelőtt Tamással remekül dolgoztunk együtt a TV Paprikában, és akkor sem vesztettük el egymás nyomát, amikor én eljöttem a csatornától.
Időközben egyre komolyabban elmerültem a borok világában, és rengeteg nagyszerű felfedezést tettem – kezdett egész szépen kirajzolódni a fejemben Magyarország bortérképe.
Ezen a bizonyos nyári napon nekiálltunk modellezni, hogyan működhetne ez a közös blog. Tamás – velem is egyeztetve – hét közben megtervezte a fogásokat, és aznapra frissen beszerzett minden alapanyagot (olyannyira mindent, hogy talán só és bors kivételével semmit nem használtunk abból, ami otthon is megvolt).
Az ételeket egyenként készítette el, én árgus szemmel figyeltem, közben együtt „felmondtuk” a receptúrát, és rengeteg fotót készítettünk. Ezt követte az „érzékszervi próba”. Minden átment a vizsgán, maradékra nem volt gondunk.
Búskomorsággal egyikünket sem lehetett volna vádolni már a kezdetkor sem, de ahogy egyre több étel és ital fogyott, a hangulat egyre frenetikusabb lett. Csodásan dolgoztunk, még csodásabb volt együtt megenni-meginni, amit el(ő)készítettünk. Nem is volt kérdés, hogy belevágunk. Mégsem ismétlődött meg, nem folytatódott, amit aznap elkezdtünk – egyszerűen képtelenség volt időt egyeztetni. A sok munka átka...
Tamásnak azóta számos könyve megjelent, több tévésorozatot forgatott, a Borsmenta pedig jóval később, egészen más formában indult el. Az az öt évvel ezelőtti nap viszont túl jól sikerült, a fotók túl ínycsiklandók lettek ahhoz, hogy kihagyjuk ezt a kis múltidézést.
Tamást egyébként szeretnénk mihamarabb szóra bírni, megmutatni, merre tart most – de semmi biztosat nem ígérhetünk, rendkívül elfoglalt. Hát igen, megint ez a fránya időegyeztetés…
Fotó:
Upor László
