Borsmenta menni Vinitaly

Vasárnap indultunk, és egész gyorsan letudtuk az utazást, egy kis belvárosi séta után egy pohár prosecco mellett kezdtük tervezgetni a hétfői programunkat. Az biztos, hogy a Vinitaly kiemelt szerepet játszik a város életében, komoly fesztivált kerítettek mellé, minden a borról szól most: például a belvárosi üzletek kirakatában egy-két borászat is társkiállít. Nem tudom, hogy ez a jubileumi ötvenedik rendezvény miatt van-e, de biztos, hogy nagyon szembetűnő minden turistának, akikből azért jócskán van így tavasszal.

Fogalmunk sem volt, hogy mire számíthatunk a méreteket és a látogatók számát tekintve, ám a buszhoz kiérve pillanatok alatt ízelítőt kaptunk belőle. Én ilyen gyorsan még nem láttam egy buszt megtelni, és az is kiderült, hogy az olaszok általában nem annyira gáláns, udvarias emberek, mint a filmek alapján gondolnánk. A kiállítás bejáratánál ért az újabb sokk: hatalmas tömeg, utoljára hasonlót a Szigeten éltem meg.
Bent újabb kérdéssel szembesülünk, sehol sem találunk poharat, de információs pontot sem. Az első pultoknál is tanácstalanul fogadtak, végül az egyik kiállító avat be az elsőre furcsának tűnő szisztémába, miszerint minden pultnál új pohárba töltenek. Van benne logika, nem minden bor teljesít jól az egyenpohárban, sajnos hozzászokni már nehezebb, többször is percekkel később vettük észre, hogy már megint elhoztuk magunkkal a poharat…

És akkor pár szót a borokról is, hiszen mégiscsak azért jöttünk! Az első napi elképzeléseink között főként Piemont, Toszkána és Alto Adige szerepelt, persze némi buborékos kalandot is terveztünk. Egész szépen sikerült ezekhez tartani magunkat, ráadásul egy-két komoly pincéhez is sikerült bejutni kóstolni. A legnagyobb élményt és meglepetést fehérborban a Tenuta Ebnernek köszönhetjük. Szerény, szorgalmas kis pince, főként 2015-ösöket mutattak: kristálytiszta, fajtajelleges borok kis mineralitással. Kifejezetten értékeltük a pinot biancót és a grüner veltlinert, de a gewürztraminer is tankönyvi volt. Nem életem legizgalmasabb borai voltak, de kifejezetten jó arányú, jó ízléssel készített borok ezek.

Persze nem a félig osztrák fehérborok miatt utaztunk ennyit, hanem például olyan pincékért, mint a Tenuta Rocca. Félve kérdezzük meg, hogy kóstolhatnánk-e, mire örömmel leültetnek, és már mesélnek is a birtokról. A sor második bora egy superior Barbera d’Alba Roca Neira 2012-ből, már az első pillanatban érzem, hogy olyan szintet értünk el, amit nehéz lesz felülmúlni. Fantasztikus sort kóstoltam, a barolók olyan magasra rakják a lécet, hogy úgy érzem, ha most kellene hazaindulnom, már akkor sem lennék csalódott.
Szerencsére nem kellett még menni, így végigkóstoltunk egy G.D. Vajra sort is, ha már a FineWines kóstolókról mindig lemaradtunk. Az első meglepetés a tökéletes angolsággal beszélő hölgy, a második, hogy ismeri Magyarországot, sőt barátai laknak Siklóson. A harmadik az, amikor a pince tulajdonosa mondja nekünk, hogy legyünk büszkék a gyökereinkre, elismerően beszél a magyar borászat hagyományairól, a szőlészeti oktatásról, a tokaji eredetvédelmi rendszerről. Jól esik ezeket hallani, még akkor is, ha a jelen talán kevésbé fényes. A palackok szenzációsak, egyik ámulatból a másikba esünk, izgalmas, gazdag borok, olyan könnyed eleganciával, amit kevesen tudnak. Nem könnyű műfaj a barolo a kóstolók számára sem, ezeknél a boroknál mégis azt éreztem, hogy otthon vagyok, minden a helyén van. Egyszerűen olyan koncentráltak, sokrétűek, hogy órákig el tudnám szálazgatni őket – szerelem ez, érzem.

Időnként azt tapasztaltuk, hogy ez hiába már az ötvenedik rendezvény, ennek ellenére is maradtak még olyan részletek, amiket könnyedén meg lehetne jobban is oldani, de valószínűleg a rendezők ezekről olaszos könnyedséggel vesznek csak tudomást, és nem agyalnak azon, hogy érdemes lenne-e még több információs pontot, esetleg ruhatárat vagy vízpultokat felállítani. No, de nem akadékoskodom, óriási élmény volt ezeket a borokat kóstolni, holnap folytatjuk!