Vissza
Ha a kóstolás tényleg ünnep
2018.09.11. | Szabó Edit
Jól van dolga a mostani boros újságírónak. Nem elég, hogy vendégségbe hívják, de még extra programokat is szerveznek neki. Így esett, hogy az egri Vino Kóstoló Ünnep előtt a St. Andrea Pincészethez és az Almagyar Érseki Szőlőbirtokhoz is benéztünk…
Az Egri borvidék az utóbbi időben egyre gyakrabban szólítja meg színvonalas programokkal a borrajongókat. Szinte minden évszakra jut egy-egy izgalmas kóstoló, ahol együtt mutatkozik be a város több jeles pincészete. Ilyen a Vino Kóstoló Ünnep is, amelyet a tavalyi sikeres debütálás után az idén újra megszervezett az Egri Borút Egyesület. Augusztus utolsó hétvégéjén huszonöt helyi borászat, valamint két tokaji műhely – Áts Károly Pincészete és a Szent Tamás Pincészet – adott egymásnak randevút az érseki palota kertjében, a város sétálóutcájában.
A borok mellé a Senator Ház Étterem kínált harapnivalót, megkóstolhattuk a Prémium Spanyol Olívabogyó extra méretű, különleges ízesítésű olíváit, és nem hiányzott Sándor Tamás sajtkészítő mester sem, aki szinte állandó résztvevője az egri kóstolóknak. A szervezők alapvető célja az volt, hogy a helyi borok minél szélesebb spektrumát felvonultassák, így aki ezt a két napot a városban töltötte, alapos ízelítőt kapott Eger folyékony világából. Erre készült a meghívott újságírók lelkes csapata is, csakhogy nekünk részünk lehetett némi extrában.
Mustkóstoló Lőrincz Györggyel
Első utunk a St. Andrea Szőlőbirtok központjába vezetett, ahol Lőrincz György pezsgővel várt bennünket. „Igaz, hogy későbbre terveztük, de már nálunk is elkezdődött a szüret. Ha kíváncsiak vagytok rá, milyen lesz az idei termés, megkóstolhatjátok a frissen préselt mustot” – köszöntött bennünket a házigazda, aki a szüret tiszteletére kedves „játszóruhát” öltött. Pólóján a St. Andrea Szőlőbirtok dűlőinek neve díszlett, igaz, egy korábbi változatban, mert akkor még csak hat egri dűlőben voltak ültetvényei a pincészetnek.
Az udvarba épp megérkezett a friss rakomány szőlő, vígan dolgozott a bogyózó, az épület hűvösében pedig már tartályban várta a furmint mustja, hogy érzékszervi próbának vessük alá. Édes, bár nem émelyítően, de meg nem mondanánk, milyen bor készül majd belőle. „Ezért nem mi vagyunk a borászok” – állapítottuk meg csendesen, és kértünk még egy pohárral.
Az Almagyar derűje
Az Almagyar Érseki Szőlőbirtok kóstolóterasza a szőlősorok között épült, kilátójából csodálatos panoráma nyílik a környező ültetvényekre és Eger legnagyobb becsben tartott termőhelyére, a Nagy-Eged hegyre. A tőkéken sötétlik a bogyó, a ménesi kadarkának akkorák a szemei, mint egy kisebb szilva. A sűrű lombfal takarásában úszómedence rejlik, és van három kicsi ház is, mindennel jól felszerelve. Itt aztán jól el lehet bújni a világ elől, a billenő ajtó gombnyomásra nyílik, ha a vendég szeretne, benne alszik a tájban, aztán együtt ébred a rigókkal.
Hétvégén azonban megélénkül a borterasz, pazar a villásreggeli, és ha az embernek szerencséje van, maga Csernus doki tölti a csészéjébe a depressót. Ő itt az egyik tulaj, gyakorta feltűnik a színen, érdemes néha benézni, hátha összefutunk vele.
Minket most a másik tulaj, Csutorás Ferenc vár, ő a borász a csapatban (a harmadik „gazda” Mészáros Péter grafikus), hóna alatt már a nyitott palack, olaszrizlinggel alapozunk. Csuti remek mesélő, a történelem megszállottja, szavai nyomán úgy röpködünk az Egri borvidék évszázadaiban, mint méh a kertben. Ontja magából az információt, évtizedes kutatásainak komoly eredményeit, de szerencsére le is írta már – jövőre meglesz a könyv, ha mindenki úgy akarja.
Furmintot kóstolunk, aztán jön az ebéd, grillezett húsok, zöldségek, saláta, mellé kadarkát, kékfrankost töltünk a pohárba, na meg azt a menoire-t, ami a legnagyobb meglepetést okozza. Diákkorunk édes-fűszeres medoc noirja bújt itt a modernség köntösébe. A szőlő nevének megváltoztatása kényszerűség volt, ámde a bort attól még nem kellett volna elfelejteni. Mindössze 46 hektár van belőle a világon, abból kettő Csutiék tulajdonában, és a bora kiváló. Fűszeres, zamatos, könnyű, egészen nosztalgikus állapotba kerültünk tőle. Szeretjük az Almagyar Érseki Szőlőbirtok kékfrankosát, nagy hívei vagyunk a kadarkájuknak, de ott és akkor számunkra a menoire tette fel a pontot az i-re.
Mesterkurzus életünk kadarkájával
Eger belvárosa kicsit álmosan nyújtózik a péntek délutánban. Az érseki palota kertjében már nyitnak a pavilonok, de a rendezvény ünnepélyes megnyitóján rajtunk kívül alig van közönség. Megkóstoljuk Böjték Egri csillagát, rozézunk egyet Gál Lajosnál, közelebbi ismeretséget kötünk a Prémium Spanyol Olívabogyó uborkás, csilis, fügés, ananászos változatával, de másra már nem marad idő, kezdődik a mesterkurzus. Az idén két ültetett kóstoló is zajlott a rendezvényen, pénteken a helyi termelők csúcsboraival, szombaton az egri kékfrankosokkal köthettek közelebbi ismeretséget a program résztvevői.
Az érseki palota patinás termében nyolc egri borászat, a Bolyki Pincészet és Szőlőbirtok, a Gál Tibor Pincészet, a Juhász Testvérek Pincészete, a Petrény Winery, a Soltész Pince, a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet, a Thummerer Pincészet és Szőlőbirtok, valamint a Tóth Ferenc Pincészet legféltettebb kincseit töltötték pohárba.
Hogy pontosan hogyan lehetne meghatározni a „nagybor” fogalmát, arról megoszlanak a vélemények, de az bizonyos, hogy ebbe a kategóriába csak olyan tételek tartozhatnak, amelyek kóstolása nem egyszerűen élmény, hanem kivételes élmény, olyan, amire az ember akár évtizedek múlva is emlékszik. A Soltész Pince 2016-os chardonnay-ja volt az egyetlen fehér, a többi borászat vörös házasítást, kékfrankost vagy kadarkát illesztett a sorba. Egészen az utolsó tételig úgy tűnt, hogy a végére meg lehet majd fogalmazni egy viszonylag egységesnek mondható, kékfrankosra alapozható Eger-képet, aztán jött a St. Andrea Szőlőbirtok 2016-os évjáratú Nagykadarka bora, ami egy csapásra felülírt mindent.
Feledhetetlen élményt nyújtott a Thummerer Pincészet 2012-es Rébus Cuvée-je, csodálattal adóztunk a Tóth Ferenc Pincészet 2013-as Jubileumi Kékfrankosának, de Lőrincz Györgyék kadarkája egyszerűen mindent vitt. Maga a gyümölcs a Nagy-Eged hegyen termett. „Makacs volt, öntörvényű, nem olyan, amilyennek látni szerettem volna. Végül hagytam, hadd menjen a maga feje után. Ilyen lett” – mesélte a borász a bor készítésének nem éppen szokványos folyamatát.
Hogy milyen is ez a kadarka, nehéz megfogalmazni. A jelzők keveset mondanak. Használhatnánk nagy szavakat (nagybor, megérdemli), de aki nem kóstolta, azt gondolná, fölöslegesen esünk túlzásokba. Maradjunk hát annyiban, hogy különleges, hogy hozzá fogható kadarkával soha nem találkoztunk, és hogy ilyen bizonyosan nem terem minden bokorban. Aki kóstolta, egész életében emlékezni fog az élményre.
Közelgett az este, amikor az élmények hatása alatt visszamentünk a pavilonok közé. Tanácstalanul ácsorogtunk: ezek után mit kóstoljunk? A kert kezdett benépesülni, örömmel láttuk, hogy az egriek is kezdik felfedezni a rendezvényt. Áts Károly hatputtonyos aszújával köszöntünk el végül, méltó befejezése volt ennek a nem mindennapi sornak.
Gratulálunk a Vino Kóstoló Ünnep szervezőinek! Küldetésük fontos, hiszen élményt adnak, és rendezvényüknek köszönhetően az egri borok ezen a hétvégén újra a középpontba kerültek. Kívánjuk, hogy maradjanak ott a hétköznapokban is!