Importkávé

A múlt héten Németországba utaztam, „Eneszkába”, ahogy édesapám emlegette sokszor. Nincs ebben semmi kiemelkedő, a célállomás egy álmos kertvároska a holland határ közelében; régi barátokat látogattam meg, tizenkét éve, hogy nem jártam arra, és a legutóbbi találkozónk is volt vagy nyolc éve. Csak erről persze nem írnék, a Borsmenta nem egy személyes napló, az apropót ezúttal a kávé jelentette.

Az álmos kisváros ugyanis történetesen elég közel fekszik Münsterhez, ami szintén nem egy metropolisz, de igen klassz hangulatú, élhető méretű egyetemi város, a helyiek szerint közel félmillió lakossal. Itt dolgozik a többszörös német bajnok, Erna Tosberg is, aki 2014-ben a világ 12 legjobb baristája közé jutott a világbajnokságon. Ebből azért sejtettem, hogy a munkahelye, a roestbar biztos nem lehet rossz hely egy magamfajta kávékedvelőnek.

A látogatásom célirányos volt, az egyébként jó atmoszférájú Münsterből ezúttal keveset néztem meg, első utam a kinézett kávézóba vezetett. Hangulatos kis tér, egy 1700-as években épült házban található a kávézó, a belső kialakításában hozza az újhullámos világot, minden sarokban almás laptopok, de az egy négyzetméterre eső hipszterek mennyisége még bőven elviselhető. Egy új helyen lehetőség szerint egy presszót, egy tejes italt és a filtert szoktam kérni, ezekből sok minden kiderül, főleg ha még figyelni is tudom munka közben a baristát. Nem a legapróbb mozdulatokat követem, hiszen ennyire nem értem a szakmájukat, de az már a minőségre való törekvést jelzi, ha azt látom, hogy pontosan mérik a mennyiségeket az őrleménynél, valamint a kész italnál is.
Komoly a forgalom, várakozni kell, addig legalább körbenézek kicsit. Sajnos az előre kinézett filterkávék nem elérhetők éppen, így egy burundi mellett döntök végül, ami a leírás alapján nem biztos, hogy az én ízlésem, de a pult mögül dicsérik.

A presszókávé az első: kerek, egyensúlyos, szép savakkal, de nem dominálnak, mellette jócskán jut gyümölcsből és csokis-marcipános jegyekből is. Azt hiszem, ez az a kávé, amivel az olasz és az újhullámos iskola is ki tud egyezni. Ennek megfelelőn a tejeskávé is krémes és szintén nagyon kiegyensúlyozott volt – nem életem legizgalmasabbja egyik sem, de valószínűleg az átlagfogyasztók ízlését tartják elsősorban szem előtt, nem az enyémet.

A burundi kávé a Musasa Mbilima feldolgozóállomásról kapta a nevét, mosott eljárást alkalmaztak ennél a red bourbon típusú kávénál, amit már 2016-ban szüreteltek. V60-nal készült a kávém, nagyon rutinosan dolgozott a barista: látszólag kevés figyelmet szentelt az elkészítésnek, mégis mindig akkor avatkozott be, amikor kellett, két és fél perc alatt folyt le, ez sok esetben az arany középút. Bár a kávé leírásában főleg a diós-marcipános jegyeket említették, egész jól sikerült kihozni a gyümölcsös oldalát is; én inkább diós-bogyós gyümölcsösnek éreztem, meghatározó édességgel, kerek élményt ad.

Természetesen nem bírtam ki, a HasBeantől már ismerős nicaraguai El Limoncillót is meg kellett kóstolnom, és nem bántam meg! Ez egy természetes eljárással feldolgozott yellow pacamara kávé, óriásiak a szemek, és a pörkölés is egész világosnak tűnik. Persze az eredmény a meghatározó, az pedig izgalmas. Nagyobb testű, őszibarackos savakat érzek elsőre, az ízében pedig trópusi gyümölcsöket, mangót, banánt, amit némi mandulás íz keretez. Izgalmas ital, szép egyensúllyal, az ilyen kávék tesznek lelkessé: színesek, de nem mozdulnak el egyik irányba sem annyira, hogy nehezen lehessen érteni.

Jó volt kicsit kimozdulni a hazai kínálatból, és valami újat kóstolni. Hoztam is magammal a fenti két kávéból, így a következő hetekben tudok majd kicsit kísérletezni én is az eljárásokkal, beállításokkal.