Vinitaly – nem mind arany

Eredetileg is úgy terveztük, hogy beiktatunk egy pihenőnapot az első Vinitaly-nap után, a döntésünket az időjárás meg is könnyítette, ragyogó napsütés fogadott minket olasz utazásunk harmadik napján. A Garda-tavi kirándulás után feltöltődve vártuk a szerdai zárónapot, jó pár brunellót és barolót terveztünk még megkóstolni.

Tervezni leginkább amiatt kellett, mert a komolyabb pincékhez nem egyszerű bejutni.
Ez furának hangzik egy olyan kiállításon, ahol több mint 100 euró a belépőjegy, de sajnos így működik. Sok helyen várni kell a kóstolásra, ami alapjában véve teljesen elfogadható a legnevesebb pincék esetében. Azt már sokkal kevésbé értettem, amikor 5 eurós egyszerű proseccóknál is kíváncsian kérdezték, hogy van-e megbeszélt időpontunk…

Nem csoda, hogy az érdeklődésünk sokkal inkább a kisebb, barátságosabb pincék felé fordult. Így jutottunk el Claudio Cipressihez is, akinek a borait pár nappal korábban már a DOC borbárban is kóstoltam. Ezúttal a teljes sort megnéztük, és nem csak a borász barátságos hozzáállása miatt szerettük ezeket a borokat; a tintilia ugyan nem túl ismert fajta, de tartályos és hordós érlelés mellett is izgalmas arcát mutatta.

Azért barolókból sem volt hiány, a Batasiolo pincénél olyan szerencsénk volt, hogy ugyanazon évjáratból öt különböző dűlőt is megkóstolhattunk. Nem először jegyeztük meg magunknak a Serralunga nevet, az itt születő barolók pincétől függetlenül a kedvenceink voltak a kiállításon. Érdekességként egy barrique hordós verziót is mutattak, a mi ízlésünknek azonban ez kicsit sok volt, pont azokat a finomságokat fedte el a hordó hangsúlyos fűszeressége, amit a nebbiolóban szeretünk.
Ciabot Berton borászata is hasonlóan komoly barolókat vonultatott fel, nem sok helyen kóstolt velünk a borász, itt ez is megtörtént. Domborzati térképen mesélte el az egyes dűlők különbségeit, és azt, hogy melyik helyen, milyen magasságban érzi jól magát a nebbiolo. Mert az is kiderült, hogy ennél a fajtánál az ilyen apróságok kiemelt fontossággal bírnak, ha olyan bort szeretnének készíteni, ahol a tannin megfelelő minőségű.

Brunello nélkül nem múlhatott el ez a nap sem: nagy örömünkre Biondi Santi 2008-as Annatáját kóstolhattuk, kevés ilyen szépre csiszolt tétellel találkozhattunk a kiállításon.
Méreteiben jóval kisebb pince az Ucceleira, de a prezentált sor nagyon egységes képet mutatott, a borász, Andrea Cortonessi felesége pedig minden fontos információt átadott a borokról és a férje elképzeléseiről. Pár éve robbantak be a köztudatba, a 2004-es évjáratuk a Wine Spectator szerint a legjobb volt a brunellók között. Mi most a 2011-es brunellót és a 2010-es brunello riservát kóstolhattuk, és egyértelmű volt, hogy miért kapott olyan magas pontokat a pince. Egyszerűen minden a helyén van ezekben a borokban, miközben őserő sugárzik belőlük, főleg a 2010-esből. Búcsúzóul még egy pult alatti sangiovese is előkerült magnum palackból, innen már tényleg nem nagyon volt értelme továbbmenni...

A teljes képhez persze még az is hozzátartozik, hogy ekkor már nem is nagyon lett volna hová. Az utolsó napon a kiállítók jelentős része már a zárás előtt órákkal elhagyta a standját. Biztos nagyon rosszul esett volna, ha pont csak erre a napra tudtam volna kilátogatni, így kevesebb hiányérzet maradt bennem.

Az olasz borvidékek megjelenése példaértékű, mindenhol megtalálták az üzeneteket, amit legfeljebb 2 bortípuson, szőlőfajtán keresztül hangsúlyosan kommunikálnak is. Pontosan tudják, hogy ennél többet nehéz a fogyasztóknak befogadni, ha pedig ellátogat az ember hozzájuk, akkor lesz esélyük megmutatni a többi terméket is. Feltűnő volt, hogy arculatilag is egységesek ezek a borvidékek, a közös védjegyeket mindenki használja – felismerték, hogy a közös fellépéssel mindenki nyer, együtt erősebbek. Talán már emiatt érdemes volt ellátogatni Veronába, mert ugyan közel sem tökéletes a kiállítás, de rengeteget tanulhatna a magyar borásztársadalom a jól működő példákból és a hibákból is.