Az újbor olyan, mint egy lázadó kamasz

Ködnek nyoma sem volt

Kicsit nosztalgiázom: gyerekkoromban annyira fáztam a szüretekkor, hogy síruha volt rajtam, téli kesztyű, azon gumikesztyű, a fejemen sapka, a lábamon bélelt csizma. Akkoriban szerettem meg a ködöt is – persze nem azt, ami vezetéskor veszélyessé teszi a közlekedést, nem azt, ami nyirkos és hideg. Azt a ködöt szeretem, ami szüret napján reggel ráborul a világra, és mögötte csak sejteni lehet, hogy ott sorakoznak a szőlőfürtök a tőkéken. Azt a ködöt, ami még néhány másodpercig biztonságot ad a szőlősorok között bujkáló őznek. Azt a ködöt, ami néhány óra múlva felszáll, és tudom, hogy utána aranyszínű napfényben úszik majd a borvidék.

Idén ennek nyoma sem volt, mindennap melegben vagy inkább forróságban szedtük a szőlőt. A fürtök kicsik, a bogyók is aprók voltak, de szerencsére minden egészséges és nagyon finom, és ez mindig boldogsággal tölti el a borászt.  

A szüret rituáléja

Nálunk a szüret még megmaradt ünnepnek. Koreográfiája van, arcai, ízei vannak, és persze külön ruhatár jár hozzá. Nélkülözhetetlen kellék az olló, a gumikesztyű, a hasi-tasi, a kockás ing, a napszemüveg, a gumicsizma, a pálinka, a stampedlis pohár, a sajtos rúd, a zserbó, a bableves és a pásztortarhonya.

De a legfontosabb „kellékek” maguk a szüretelőim! Nem tudok csak egyet kiemelni közülük mert mindenki ugyanannyira fontos, mindnyájuk szorgos keze hozzájárul a mi munkánk eredményéhez. Családtagok, barátok, közeli és távoli ismerősök, sok-sok szorgos kéz, akiknek nem lehetek elég hálás. Az utolsó szüreti nap után aztán mindig leeresztünk, mint egy lufi, csak ülünk a teraszon, és összegzünk. Így volt ez idén is – soha nem gondoltam volna, hogy októberre már nem marad fürt a szőlőkön. Nehéz, hosszú nyár volt, a hőmérséklet kikezdte az idegeinket is, a növény is, mi is nyűgösekké váltunk. Most ajándéknak tekintjük ezt az októberre ránk zúduló szabadságot.

A szőlő átalakulása

Mi kézzel keverjük a cefrét, van egy körülbelül harmincéves gereblye hozzá. Ez egy ereklye. Egyszer egy gyengébb pillanatomba elhatároztam, hogy ha eltöröm, nem veszek másikat. Akkor befejezem. Ez a gereblye is egy nélkülözhetetlen kellék, ennek is rituáléja van, mint a szüretnek, és mindig szomorúságot érzek aznap, amikor tudom, hogy ez volt az utolsó keverés az idén. Holnap már préselünk, és megy a hordóba az újbor.

A préseléskor már látni a színeket, érezni az illatokat: az újbor megszületett, és lassan elkezdi az önálló életét. Olyan, mint egy kamasz: forr, forrong, túlcsordul, majd elhalkul, aztán az egészet kezdi elölről. A hasonlóságért nem kellett messzire mennem, itt van Brúnó, a kicsi nagyfiam, ezt élem vele nap mint nap! Ha jók az alapok még jó bor is lehet belőle…

De visszatérve a szüret utolsó mozzanatához: a préselés nehéz munka, sok előkészület kell hozzá, tiszta hordók, tiszta edények, és a héj, a szőlőmag mind kézi erővel kerül a présbe. A törköly illatára rengeteg darázs gyűlik össze a már megszokott muslicák mellé, ők mind a szüreti munkáink velejárói. Aztán eljön az a pillanat is, amikor minden kád kiürül, minden rovar eltűnik, minden hordó megtelik, a kotyogók a helyükre kerülnek, és mi becsukjuk a pinceajtót. Kell a béke nekik és nekünk is.

Szinte ajándék, hogy a szüret ennyire korán befejeződött az idén, így elmehetünk egy kicsit világot látni. Nagy családi utazásra indulunk, anyukámat visszük születésnapi kirándulásra. Ha visszatértünk, írok újra, addig mindenki vigyázzon magára!