Vissza
Ne akarj mindent felfalni
2022.08.05. | Upor László
Hálával enni és méltósággal. Asztali szabályok és hagyományok. És egy aranyszabály: ne ess túlzásba, ne légy güzü. Beszélgetés Iványi Gábor lelkésszel – II. rész
(Beszélgetőtársam táljából lassan elfogy a vegyes halból készült halászlé. Alapos munkát végzett. Lassan én is diadalmaskodom a levest uraló maceszgombóc felett.)
Szoktál halat készíteni?
Lazacot zsenge zöldséggel, rózsaborssal. Nagyon finom. A család mindig tőlem kívánja. Ahogy a töltött káposztát is.
Rizzsel készíted, vagy gerslivel? Ki az egyikre, ki a másikra esküszik.
Rizzsel. A gerslihez nem szoktam hozzá. És – ahogy Szabolcsban szokás – kukoricával.
Ilyet még nem is hallottam.
Darált kukoricával. Mmmm, nagyon finom. A marhapörköltet is velem csináltatják. Lábszárból szoktam. Gulyáslevest, káposztás paszulyt. Ez tulajdonképpen egy erős bableves nagyszemű babbal. Lóbabbal. Meg csülökkel. Benne savanyú káposzta. Lehetne éppenséggel korhelylevesnek is hívni. Ez afféle egytálétel, mert utána…
Utána nem kapsz levegőt.
Aztán nagyon szeretik a grízlevesemet. Én a hagymát mindenben szeretem. Hagymás alaplén személyenként egy csapott evőkanál grízt megpirít az ember. Piros paprikát rá, aztán vízzel felöntve megfő. És utána beleöntök egy felvert tojást. Fantasztikus. Nem tudok olyan mennyiséget főzni, ami el ne fogyna. Édesanyámtól tanultam ezt is, ez is egyike azoknak a szegényleveseknek, amiket ettünk.
(A felszolgáló leteszi elénk a főfogást. Ahol a halászlé állt, most túrós csusza sistereg szerényen, a maceszgombócleves helyére tekintélyes adag sólet kerül vegyes füstölt feltéttel. Fogalmam sincs, hogyan tudom mind megenni. Aztán kiderül: sehogy. Egy része a másnapi ebéd stabil oszlopa lesz.)
Egy brüsszeli díjátadás alkalmával ettünk először együtt. Szoktál „felfedezőként” enni? Rengeteget utazol. Azt vallod, hogy „ha Brüsszelben vagyok, akkor belga specialitást eszem, ha Prágában, akkor cseh helyi ételt”, vagy teljesen mindegy?
Szeretem a specialitásokat megkóstolni. Prágában el nem tudom képzelni, hogy átlagos húslevest egyek, vagy hogy Olaszországban ne egyek spagettit. A spagetti carbonarát nagyon-nagyon szeretem.
Olyan előfordul, hogy elmész Franciaországba vagy Argentínába, és ott eléd tesznek egy ételt, amire te azt mondod: „hát ezt egyék inkább ők”.
A herkentyűkkel vagyok egy kicsit bajban. Azt pláne nem szeretem, ha nekem kell megroppantanom valahogy, és úgy kibányásznom. És vannak olyan borzalmak, mint a helyben kikanalazott majomagyvelő, meg ilyesmi. Ezeket nem tudom elképzelni.
Nehéz is könnyű szívvel elfogadni.
Hálával enni és méltósággal: megköszönni annak az állatnak, hogy hagyta magát lemondatni élete folytatásáról. Gyakran előfordult, hogy a hívek hoztak valami csirkét, és édesapám dolga volt levágni. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy menjünk vele. Később jöttem rá ennek a tanítására. Egy kicsikét megtépkedte a tollat a csirke nyakán, aztán elvágta a torkát, kieresztette szegénynek a vérét. Láttam, hogy az állat becsukja a szemét – mintegy megadja magát a sorsának, bár a lába még rugdalózik. Emlékszem, egyszer bolond fejjel elvittem a gyerekeimet egy disznóölésre, kifejezetten azért, hogy lássák, hogy ha veszünk egy kiló combot vagy egy oldalast, az honnan indul, hogyan kerül az étel az asztalra. A dolog azzal kezdődött, hogy a rosszat sejtő disznók (a disznó nagyon intelligens állat) hevesen röfögtek. A gazda az egyiket kivezette az ólból, és egy óvatlan pillanatban fejbe lőtte egy taglópisztollyal. Valahogy nem jól találta el, a disznó visszamenekült az ólba. Akkor ketten kivonszolták a fülénél fogva, miközben dőlt az orrából a vér, és iszonyúan visított a nyomorult. Aztán a házigazda a nagy késével szíven döfte, mire egyetlen hördüléssel kimúlt. A gyerekek úgy élték meg ezt az egészet, mint egy gyilkosság szemtanúi. Iszkoltak be a lakásba, nem tudtam őket előszedni, hogy lássák, hogyan bontják fel, hogyan szedik ki a beleit, szerveit, hogyan darabolják.
Az ételnek és az italnak, az evésnek és az ivásnak komoly szerep jut a liturgiában, és egyáltalán: több helyütt felbukkan az Írásokban. Miért kap ilyen nagy hangsúlyt?
A templomsátor, később a templom többfunkciós épület volt. És rendkívül fontos hely volt az oltár körüli rész és a konyha. Ott állandóan ételszag volt, állandóan főtt vagy sült valami. Az Ótestamentumból ismert Lévi törzsének a járandósága ez volt: ők nem végezhettek földműves munkát, nem voltak bányászok, nem voltak halászok, hanem az oltár körül szolgáltak, és meg volt szabva, hogy az áldozatból mi illeti meg őket. És akkor a Lévi törzsének családjai jöttek, és mindenki hozta a tálját, és vette a maga részét az áldozatból. Mindennap friss kenyeret kellett sütni, tizenkettőt, az a templom egyik alapfelszerelése volt.
Helyben sütötték?
Lényeges volt ott bent a szent kenyerek asztala, ahol tizenkét (két sorban hat-hat) frissen sült lapos kenyér volt – ezt csak a papok ehették. Volt olyan hús, amit sütve, volt, amit főve fogyaszthattak. Maguk az áldozatot hozók is megették az áldozat húsát. Elmondták felette az imát, bűnt vallottak, ráolvasták az állat fejére a bűnt, aztán levágták, vérével megjelölték az embert annak jeleként, hogy fel van oldozva a bűn alól – azaz valaki elégtételt adott, meghalt az ő bűnéért –, és aztán megették. Az emberek amíg a templomban voltak, vagy amikor fölhozták az áldozatokat – akkor is, ha az csak két galamb volt –, ebből étkeztek. És akkor meghívták a papot, a lévitákat is. Sőt, ha akkora volt a bárány vagy az állat, hogy egy családnak az sok lett volna, akkor meg kellett egy másik családot hívni. Izraelben ma is, ha valakinek esküvője van, vadidegeneket is megfognak és becipelnek. Vagy sábeszkor. Mert hátha te vagy a Messiás…
Azt hittem, jóságból, vendégszeretetből.
Ez a kettő összefügg.
A zsidóságnál ünnepi alkalmakkor – jelesül például széderestén – pontosan meg van határozva, hogy minek kell mindenképpen az asztalon lennie, és mindnek megvan a szimbolikus jelentése is. Létezik-e hasonló más vallásúak – például a katolikusok – számára is?
Ilyen „egyenétkezés” nincs. A bizonyos úrvacsora az egyetlen. Ott hús nincs, csak kenyér van és bor. Nagyon különös, hogy a vérvád, amit rákennek a zsidókra, tulajdonképpen a keresztény szokás félreértése, félrehallása. Azt, hogy embervért iszunk és embertestet falunk – azaz a kannibalizmus vádját – érdekes módon a kezdeti időkben az őskeresztényekre is ugyanígy rásütötték. Ez abból adódik, hogy Jézus mondja az ismert talányos szavakat, hogy ő egy kenyér, őt egyék meg, és az ő vére bizony ital, igyák meg. De ezt nem lehetett úgy értelmezni, mint mondjuk a vérszerződést: hogy a hét vezér egy kis vért belecsepegtet egy kehelybe, utána borral hígítva elfogyasztják egymás vérét. Nem, nem erről van szó, hanem a vérnek az áldozatban betöltött bűneltörlő és a tisztaságot megjelölő, megszentelő szerepéről. Az edényeket nemcsak elmosogatták, hanem egy pici vérrel megjelölték, és akkor volt igazán tiszta – a tisztaságot nem is higiéniai értelemben véve. A kenyér és a bor a széderest két étele. Nemcsak az van ott, hanem a keserűfű, a sós víz, ami a könnyekre utal és sok más. Többfélét ettek ott, az elbeszélés szól bemártott falatról és minden egyébről is, de azokat mind nem vette át a kereszténység, mert azokhoz Jézus nem fűzött hozzá semmit. Csak ezt kettőt: a bort és a kovásztalan kenyeret vették át, mivel a kenyérhez és a borhoz hozzáfűzte azokat a bizonyos talányos mondatokat.
A szabály szerint a kenyér mindig kovásztalan?
Még ezen is vitatkoznak, hogy kovásztalannak vagy kovászosnak kell lennie. Vannak, akik arra esküsznek, hogy hétköznapinak kell lennie. Van, ahol húsvétkor – ami a pészahnak felel meg – kovásztalan kenyeret osztanak, de egyébként minden havi vagy heti úrvacsora alkalmával hétköznapi kenyeret törnek meg és adják borral vagy musttal – általában inkább borral. A zsidók pészahkor fehér bort isznak éppen azért és azóta, hogy a vérvád megjelent, hogy véletlenül se lehessen belekötni…
Nem minden kultúrában, nem minden egyházban, de a zsidóság körében a közös evésnek egyébként is nagy a jelentősége. Szinte kötelező, hogy a szombat bejövetelekor jót együnk együtt.
Sőt, az előírás az, hogy az ember jófajta ételt egyen és bőségesen. Leegyszerűsítve a zsidó ünnepekről azt lehet mondani: meg akartak minket semmisíteni, nem sikerült nekik, gyertek, együnk egy jót, és örüljünk az életnek! Ha szegény vagy, és nem tudod teljesíteni az ünnepi étkezés feltételeit, akkor hívjon meg valaki, akinél bőven van étel, és együtt, egy asztalnál egyetek – ne legyen az, hogy egy kis halfejet majszolsz száraz kenyérhéjjal. Ha a közösség szélén valaki nélkülözött, súlyos bűnnek számított, ha egy gazdag ember nem hívta meg az asztalához. Főbenjáró bűnnek. Megint csak részben azért, mert ki tudja, nem a Messiást szalasztod-e el.
(Eljött a desszert ideje: madártejet, illetve flódnit rendelünk. Enélkül nem volna teljes ez a különleges ebéd.)
.jpg)
Miért tartozik a főbűnök közé a falánkság? Mi olyan égbekiáltó a falánkságban, hogy ilyen kiemelést érdemel?
Ezt a katolikus egyház hirdeti. A mértéktelenség a hívószó. Nagyon érdekes, hogy az Írás azt is mondja: „ne légy felettébb jó”. Hogy a jóságban is van egyfajta mérték.
Hogy ne ess túlzásba.
Hogy ne ess túlzásokba. Ne légy güzü. Ne akarj jobb lenni, mint a jóisten. Amikor arra int, hogy ne egyél meg mindent, akkor ebben is az a tanítás, hogy tégy különbséget: a teremtett világból csak annyit végy el, amennyi feltétlenül szükséges. A papi családból származó Keresztelő János – aki nem keresztény volt, hanem azt a rituális fürdést reklámozta, amely révén a pogányok maguk mögött hagyták a múltjukat – prófétaruhát, teveszőr leplet viselt, amit bőrövvel kötött körül. Az étele pedig sáska és erdei méz volt. Találkoztam már olyannal, aki ezt úgy képzelte, hogy János fogott egy sáskát, mézbe mártotta, és megette. Nem, nem így volt. Azt hiszem, három- vagy négyféle sáskát szabad volt napon megszárítani, és megőrölni – nyilván nagyon tápláló lehetett –, abból sütöttek pogácsaszerű, lepényszerű valamit, és azt ő erdei mézzel kente meg. Az üzenet pedig ebben az, hogy neki ennyi elég volt a teremtett világból, nem akart mindent felfalni. Viszont hálaadással és örömmel kell enni. Így áll a Bibliában.
Ugyanakkor a falánkság…
A falánkság a katolikus egyház szerint a főbűnök egyike. De a hallgatóság nagyobbik részének a régi korban is inkább létfenntartási gondjai voltak. Egy jobbágycsalád nem nagyon tudott dőzsölni – mindig éhesek voltak szegények, és mindig sovány koszton éltek. A felsőbb réteg dőzsölhetett, ehetett-ihatott, és még játszhatott is, élvezhette azt, hogy mások kevésbé jutnak ehhez hozzá. Az élet örömeinek a más kárára való élvezete, ez utálatos Isten előtt. Egyél jól és örülj, és boldogan ültesd asztalodhoz azt is, akinek nem jutna.
Ha látom, hogy mások szükséget szenvednek, miközben nekem jó, ha nem vagyok érzéketlen az iránt, akinek kevés jut, mégsem szeretnék szégyenkezni amiatt, hogy szerencsésebb vagyok, ezt hogyan lehet összeegyeztetni?
Az egészséges, hogy az ember örül a jónak. Persze, élvezem az életet, ami adatott. De ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, mennyire szerencsés vagyok.
A beszélgetés első részéért katt ide:
Leülni egy asztalhoz
Fotó:
Upor László
