Vissza
Mint a mesében
2017.01.15. | Upor László
„Főzni is úgy főzök, ahogy dolgozom: nagyon sokszor nem tudom, mit miért csinálok, hanem az ösztönök, érzések diktálnak.” Az asztalnál Gimesi Dóra, a magyar bábszínházak legkeresettebb meseíró-dramaturgja.
Kis stúdió-étterembe ültünk be ebédelni. Igyekszem egy képbe komponálni a tányért és az interjúalanyt. Dóra lassan kanalaz, fölnéz, bólogat, láthatóan elégedett.
Evés közben analizálod a fogásokat? Hogy vajon mi mindennel bolondították meg a lábosban?
Egyáltalán nem. Annál sokkal ösztönösebben létezem. Az összhatást érzékelem. Ez az életben is így van. Meg színházban is. Szakmailag nyilván érdekel, hogyan áll össze a hatás, viszont ha előadás közben elkezdek az összetevőkön, a megoldásokon agyalni, akkor elveszítem a kapcsolatomat az egésszel. Tök más, ha azzal jövök ki, hogy „Te jó isten, ez fantasztikus volt!” – aztán utólag gondolkodom el: „Aha, az milyen zseniális húzás – hát én akkor attól bőgtem vagy nevettem, hogy…”
Szoktál ételeket fényképezni?
Lehet, hogy kéne, de nem szoktam. Igazából enni szeretem az ételt, nem fényképezni. Az olyan, mintha összejönnél egy csávóval, és lefényképeznéd, hogy „Nézzétek, vele fogok mindjárt szexelni…”
Nemcsak azért lehet lefényképezni valamit, hogy rögtön mások orra alá told: „Idesüssetek, milyen jó nekem!”, hanem magadnak, emlékeztetőül is… Mondjuk, valami fantasztikusat eszel Szicíliában, és azt mondod: „Ú, ezt gyorsan lefotózom, különben elfelejtem, pedig milyen jó volna otthon megcsinálni.”
Ha már, akkor inkább piacot szeretek fényképezni. Mert ott az ételek és az emberek kapcsolata az érdekes. Például Cataniában nagyon-nagyon sokat fényképeztem a piacon hatalmas gyümölcskupacokat, meg öreg hentes bácsikat, öreg halas bácsikat a hallal és a hússal. Teszik a dolgukat, közben ott fekszik mellettük egy félbevágott kardhal. Abban azért van némi vizuális izgalom. (Az a piac a Borsmentát is megihlette.)
Mikor kezdtél főzni?
Későn. Nagyanyám főzés közben folyamatosan magyarázott, és anyám is átvette ezt a szokását. De engem sokkal jobban érdekelt, ha apám a térképekről beszélt. A földrajz és a csillagászat százszor inkább föl tudott izgatni, mint a főzés. Aztán tizenkilenc évesen elkerültem Pestre. Először albérletben laktam, ott muszáj volt főzni. Utána beköltöztem a kollégiumba. Egyetlen kollektív villanyrezsó működött a közös konyhában, másrészt a kollégium amúgy sem ideális tér, hogy ott az ember gasztronómiai csúcsokat döngessen. Meg kollégistaként nem is voltunk abban az anyagi helyzetben. Azért amikor a fél kollégium Hamlet kekszre ráolvasztott lapkasajtot evett, az elég szörnyen festett. Jó, én ilyet nem csináltam, akkor legalább már benyomtam egy pirítóst.
Gondolom, fintorogtak is a többiek, hogy micsoda sznobizmus.
A sznobizmus és egyben a gasztronómia csúcsa az volt, amikor szombaton délután egy barátommal nekiálltunk spagettit főzni. Amikor végzés után saját lakásom és saját konyhám lett, az nagy előrelépést jelentett.
Mi kell, hogy nekiállj főzni? Ihlet vagy közönség? Esetleg az, hogy eleged legyen az írásból?
Van a praktikus típusú főzés, amikor egészen egyszerűen éhes vagyok. Ha nincs sok időm, akkor jön, hogy „dobjunk össze gyorsan valami olaszt”. Amikor, mondjuk, azt veszem észre, hogy egész nap írtam, és elfelejtettem enni, akkor egy gyors tészta vagy egy gyors rizottó jól helyre tud csapni. A nagyobb konyhaprojektekhez meg azt vettem észre, hogy a szerelem nem árt például.
Csak olyankor érdemes kicsit messzebbre tenni a…
Messzebbre tenni a sót, igen. De komolyan, az erősen motivál, ha a szeretett embernek főzök. Az én konyhám konkrétan egyszemélyes. Nagyon pici, nagyon praktikus. Nekem minden nagyon kézre áll, viszont abban a pillanatban, hogy oda bejön még egy ember, annak eleve támad egy erotikus felhangja. Innen kezdve a főzésből nagyon humoros helyzetek tudnak kisülni. Amúgy rájöttem, hogy nekem csak olyan fiúval szabad együtt lennem, aki képes leülni egy asztalhoz, és nyugodtan élvezni azt, amit én sok munkával elé varázsoltam. Az első állva evésnél lehet tudni, hogy ez nem stimmel. Az létezhetetlen, hogy valaki kutyafuttában eszik. Lehetetlen.
Előfordul, hogy nem megy az írás?
Hogy a fenébe ne! Inkább ilyen van, mint hogy megy. Azért az rendkívül ritka, valljuk be, hogy megy. Nagyon-nagyon sokszor előfordul, hogy kínlódom az írással, tehát eszem valamit. Erre akartál kilyukadni, ugye? Van, akinek a takarítás a pótcselekvés, van, akinek az evés. Nekem egyértelműen az evés.
És/vagy a főzés…
Az evés és/vagy a főzés. Ami azért is jó, mert amikor nekiállsz, eszedbe jut, milyen jó volna, ha még lenne hozzá ez meg az, és akkor muszáj lemenni a boltba, ami direkt egészséges, mert legalább szívok egy kis friss levegőt. Ezeket remekül meg tudom ideologizálni magamnak. Érdekes módon a süteménysütés szokott rám jönni ilyen írás-időszakban.
Csalsz főzés közben?
Hogy követem-e a receptet? Igen, csalok. Főzni is úgy főzök, ahogy dolgozom: nagyon sokszor nem tudom, mit miért csinálok, hanem az ösztönök, érzések diktálnak. Meg kóstolok, folyamatosan kóstolok.
.jpg)
És ha nem lehet sütés közben kóstolni, nem lehet belenyúlni?
Ez, ugye, összefügg azzal, hogy türelmes vagyok-e. Igen, türelmetlen vagyok. Szeretem látni, hogy mi lesz, milyen lesz. Egy csomó mindenben tök türelmes vagyok… öööö… próbálok türelmes lenni. Küzdök ezzel a színházban, a munkában is. Mindenesetre általában nem főzök olyat, amin közben nem változtathatok. Kivéve a rozé kacsát. Kikísérleteztem, hogy az én sütőmmel pontosan mennyi idő kell neki. Nyilván tizenöt sikertelen kísérlet kellett hozzá… Mert az, ugye, tipikusan olyan, amit nem szabad se elvágni, se megnézni, hogyan áll. Vagyis az már komoly jellemfejlődés, hogy megtanultam kacsamellet sütni.
Vannak kedvenc ételeid?
Imádom a sajtokat. Az egyik legjobb gyerekkori barátom régész lett, és nagyon sokat ásott Franciaországban. Mindig irdatlan mennyiségű sajttal meg jó borokkal jött vissza, és nagy sajtos-boros esteket csaptunk. A hal nyilván adott, olyan nincs, hogy egy szegedi lány ne szeresse a halat.
Akkor te a bajai halászlét nyilván kikéred magadnak.
Ugyan már! Nem lehet halászlébe tésztát tenni! Szóval a mindenféle hal, tengeri herkentyű alap. És az utóbbi pár év nagy fölfedezése az indiai konyha. Pláne amióta valamilyen szinten én magam is tudom reprodukálni. Ráadásul a Hunyadi téren van egy fantasztikus indiai bolt, ahol mindent megkapok – a Bábszínháztól egy ugrásnyira.
Vagyis próbaszünetben kiszaladhatsz curryszószért. Ha jól értem, írni előbb kezdtél, mint főzni. Már óvodás korodban is meséket írtál és báboztál?
Nem. Óvodás koromban képregényeket rajzoltam. Akkor – sőt elég sokáig – képzőművésznek készültem, úgyhogy inkább rajzoltam. De az is igaz, hogy mindig történeteket. Szóval nem tájképben gondolkoztam, az biztos. De nem báboztam. Körülbelül két-három hónapja jártam a Színművészeti dramaturg szakára, és már kezdtem kétségbe esni, hogy nem olyan vagyok, mint az osztálytársaim, akik mind a Katona József színházban szeretnének Csehov-darabokat húzni, miközben nekem fogalmam sincs, mit szeretnék, csak nem ezt. Egyszer a Rákóczi úton fordultam éppen be a szép emlékű Rákóczi pékségbe – ahol hajnalonként fantasztikus volt a svéd gombasaláta…
Az én időmben még az éjszakai friss péksütemény volt a favorit.
Az is, persze, na de a gombasaláta! Szóval mentem a pékség előtt, és megállított egy végzős hallgató: „Te láttál már színházat hátulról, ugye?” Mondtam, persze. És ez igaz is volt, kábé egy évig hordtam a kávét a szegedi színházban, miközben bölcsészkarra jártam. Helyes, mondta, és közölte, hogy én ugrom be a negyedéves bábszínész osztály készülő vizsgájába. Fodor Tamás rendezi, ő lenne a dramaturg, de nem ér rá. Szerintem ha valaki más jött volna szembe az utcán, másnak ajánlja ugyanezt a lehetőséget. Nagyon jó munka volt, jól sikerült. A bemutatón odajött hozzám a Bábszínház igazgatója, és elhívott gyakorlatra. Másodévesen már ott sertepertéltem a Bábszínházban.
Nem messze az indiai bolttól. Világéletedben izgattak a mesék, csak ez nem kapcsolódott össze a báb műfajával, vagy épp a bábos lehetőség miatt vetetted bele magad a mesék világába?
Nekem a mese sosem múlt el. Gyerekkorában mindenkinek erősen jelen van az életében, aztán az ember általában továbblép. Én viszont akkor is olvastam gyerekirodalmat, amikor mások már nem szoktak. Ahogy kiderült, hogy izgat a bábszínházi munka, nyilván még erősebben kezdtem erre fókuszálni, és rájöttem, hogy ez így tudatosan nézve is csodálatos műfaj. Akár a népmese, akár az irodalmi mese, akár a kettőnek valamiféle ötvözete.
És a mesékben mindent meg lehet találni. Ha nagyon akarjuk, még a gasztronómiát is.
Persze. A témában rögtön az egyik legismertebb, legáltalánosabb érvényű A só című mese.
Színháziaknak erről rögtön eszébe jut a Lear király…
A Lear király mindig is mániám volt. Nagymamámnak az volt a kedvenc darabja, valamikor általános iskola elején felolvasott részleteket a Vörösmarty-fordításból, én meg mondtam, hogy olvassa már föl az egészet, mert tök jó. Sokkal jobban izgatott, mint bármi. Szóval a Lear király talán hamarabb volt meg nekem, mint A só. Mindenesetre ez a mese egészen fantasztikusan fontos dolgot fog meg ezzel a nagyon egyszerű szimbólummal – hogy só nélkül tényleg semmi ételme nincs az étkezésnek.
Miközben a só önmagában semmi, csak a többi íznek segít „előbújni”.
Nagy katalizátor. És ha már… akkor ez összefügg mindenféle női minőséggel, illetve az emberek közötti kapcsolat megfoghatatlanságával: meg sem tudod fogalmazni, hogy miért fontos a másik ember. Egyébként a só-motívumra épül egy fantasztikus indiai mese is. Egy hős megnősül, és odaköltözik hozzá a felesége. Az öccse szintén nagy hős, viszont még mindig otthon lakik, nincs saját háztartása. A báty felesége ezt megelégeli, és nem tesz többet sót az ételbe, hátha így sikerül elüldözni az ingyenélő öcsikét. „Majd akkor főzök neked rendeset, ha elveszed a nemtudommilyen királyságból a nemtudommilyen hercegnőt, mert ott olyan sóbányák vannak, ahol nemtudommilyen jó minőségű a só.” A fiatalember el is megy, mindenféle próbákat kiáll, nyilván elnyeri a királylány kezét, és amikor a leendő apósa megkérdi, mi legyen a hozomány, akkor egy csomó elefántrakomány sót kér. És azzal megérkezik haza, hogy tessék!
Még számtalan mesében esznek-isznak.
Van egy sor terüljasztal-típusú mese, ahol általában a szegénységet, a nincstelenséget oldja meg egy ilyen terülj asztalka. Ennek van egy nagyon különleges változata. Az Egyszemke, kétszemke és háromszemke című Grimm-mese olyan világban játszódik, ahol mindenkinek páratlan számú szeme van. Egyszemű, háromszemű, ötszemű emberek rohangálnak, és van egy család, ahol három nővér él, az egyiknek egy, a másiknak kettő, a harmadiknak három szeme van. A kétszeműt kinézik maguk közül, ő a kitaszított, a „Hamupipőke”. Meg is próbálják halálra éheztetni. Van a lánynak egy kecskéje, azt bizonyos időközönként kiviszi a mezőre legelni. De már nagyon fogynak, nagyon szomorúak mindketten. Találkoznak egy öregasszonnyal, megsegítik, az meg mond egy varázsigét, aminek a hatására a kecske átalakul terülj-terülj asztalkámmá: kipattan belőle egy asztal.
Nagyon bizarr.
Elképesztően gyönyörű. Miután a kislány megvacsorázott, a kecske visszaváltozik önmagává. A meseirodalom csodás dolgokra képes. Na, és egy idő után a két nővér rájön, hogy mitől is nem hal éhen a kislány. Akkor megölik a kecskét, megpróbálják késsel „mechanikusan” kinyitni, de úgy nem lesz belőle terülj asztal. Aztán kivájják a két szemét (neki is kettő van), és odahajítják a kislánynak, hogy nesze, vidd, most már éhen is halhatsz. A kislány elássa a réten, abból megint kinő a terülj asztal, és innen kezdve ő afféle „ingyenkonyhát” nyit az ország összes szegényeinek, és mindenki oda jár enni a kecske sírjához. Aztán természetesen egy kétszemű királyfi is arra téved, enni kér, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Van jó néhány mágikus étel.
Ezek nagyon gyakran a termékenységgel függnek össze. Például a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című mesében. Egy király megkérdi három lányát, mit hozzon nekik a vándorútjáról. Az idősebbek kincset, ékszert kérnek, a legkisebbik meg azt mondja, neki csak a szóló szőlő meg a többi kell. A király persze nem tud ilyesmit hozni, le is teremti a lányát, hogy miért kért olyat, ami nincs. Aztán a lány különböző fordulatok után mégis megtalálja, amit keresett, és egyben a párját is megleli (aki egyébként egy disznóvá átkozott, majd visszaváltozó királyfi). Most foglalkozom a Holle anyóval. Abban a lány, amikor beleugrik a kútba – eleve fölfele zuhan, ami egy csodálatos szimbólum –, először a kemencével találkozik, amiből ki kell kapkodnia a forró kenyereket. Erről minden kutató azt írja, hogy a szülés metaforája. A következő feladata az almafáról lerázni az almát – vagyis megszabadítani a terhétől, tehát az is a termékenységgel függ össze.
Ahogy vannak ilyen teremtő jellegű étekmetaforák, ugyanúgy van romboló, gyilkos étel is.
Persze: például Hófehérke mérgezett almája. A kajával – pláne olyannal, ami szép és kívánatos – át lehet ejteni, tőrbe lehet csalni, meg lehet gyilkolni valakit.
De az étellel, az ételhez való viszonnyal az emberi természetről is lehet mesélni.
Ott a mohóság jelképe, a kisgömböc például. És nem arról van szó, hogy szegény kisgömböc éhes. Felfal, bekebelez mindent. De van sok állatos példázat – Aesopusnál, La Fontaine-nél és másutt. A róka és a gólya arról szól, hogy milyen módon lehet valamit megenni és milyen módon nem. Amikor a róka lapos tányéron tálal a gólyának, vagy a gólya hosszú nyakú palackban a rókának, akkor ez természetesen a két lény közötti játszmával – ha úgy tetszik, a konfliktussá durvuló kulturális különbségekkel – szembesít. Máshol a róka kiénekli a sajtot a holló csőréből. Kedves kis történet a három medvéé is, amikor addig próbálják elosztani a sajtot, amíg szépen elfogy.
Az sem mindegy, hogy mit, illetve kit esznek ezek az állatok.
Hát igen. Előfordul, hogy a szereplőből lesz étel. Ez a mesében nem is ritka. Pedig úgy is lehetne, hogy a farkas békén hagyja Piroska nagymamáját, csak a kalácsot einstandolja, hiszen az is ennivaló. És ha már kalács: a Jancsi és Juliskában a mézeskalács-ház maga a csábítás.
És itt belép a kannibalizmus. Miért akarja megenni a banya szegény kis címszereplőket? Direkt felhizlalja a két gyereket, hogy fölfalja őket, pedig megehetné azt a sok kaját, amit beléjük töm…
Nem tudom… Emberevő banyák azért föl-fölbukkannak másutt is. Például egyes Csipkerózsika-változatokban. Egyébként a Csipkerózsika alapkonfliktusa is asztali természetű. A keresztelőre azért nem hívják meg az egyik tündért, mert nincs elég teríték.
Az evőeszközök bosszúja. Erről viszont eszünkbe juthat a legnépszerűbb magyar vásári bábjáték. Vajon Vitéz László miért egy konyhai eszközzel náspángolja el a Halált, illetve az Ördögöt?
A hasonló európai figurák közül egyedül Vitéz Lászlónak van palacsintasütője. A többi bottal, husánggal ütlegel. Kapásból azt mondanám, hogy ez az idősb Kemény Henrik leleménye lehet. Jópofa tárgy, jó a kiterjedése, jól néz ki, jó hangot ad. Szerintem annak idején ezen nem gondolkoztak nagyon sokat. Kéznél volt a palacsintasütő.
A konyhai eszköz mint fegyver. Nem lehetne béketeremtőnek is használni?
Michael Ende meséje, a Történet a tálról és a kanálról nagy kedvencem. Két szomszédos birodalom folyamatosan háborúban áll. Valami csoda folytán az egyik oldalon kapnak egy tálat, a másik oldalon pedig egy kanalat. De csak akkor kerül a tálba táplálék – viszont akkor végtelen mennyiségű –, ha pont azzal a kanállal kavarják. Külön-külön egyikkel sem lehet semmit kezdeni, tehát ki kell egyezni. És nyilván beleszövődik egy Romeo és Júlia történet is: az egyik oldal trónörököse és a másik trónörökösnője jön rá erre a dologra. Aztán nagy közös főzésekben teljesedik ki a hepiend.
Élelem és reszketés?
Gyerekkoromban erősen megragadott a Susi és Tekergő. Ez a rajzfilm egy kislánynak nemcsak az ételhez való viszonyát, hanem a pszichoszexuális fejlődését is meghatározza. Egy elkényeztetett spániellányról és egy rendkívül sármos csavargó keverékkutyáról szól. Ez a srác elviszi a spániellányt egy olasz étterem mögé a kukához, ahol elképesztő adag spagettit tüntetnek el úgy, hogy a hosszú spagettiszálakat az egyik húzza a másik szájából. Az ott, a hátsó traktusban egy rendes kockás abroszos kis kutyaétterem az igazi olasz étterem maradékaiból. Egészen lenyűgözött kiskoromban. Azt éreztem, hogy kábé ez a szerelem: tolni a spagettit egy ilyen csibész sráccal.
Ha tetszik, ezt is olvasd:
Mint a színpadon – Beszélgetés Máté Gáborral
Gémerfúd – Beszélgetés Kiss Imi gamerrel
Hegel összes szeletelve – Beszélgetés Mélyi József művészettörténésszel
Mint a filmeken – Beszélgetés Báron György filmkritikussal
Fotó:
internet
Gimesi Dóra
Szöllősi Mátyás
Bozsa Anikó
Kanalaz, bólogat
Az időnk rövid története
Susi és Tekergő az író konyhájában