Vissza
Oz nagy varázsló!
2018.11.11. | Szabó Edit
A borral párbeszédet kell folytatni – állítja Oz Clarke, aki a legnemesebb édes bort is becseréli egy jó furmintra vagy juhfarkra. Amúgy megvan a véleménye a sznobokról. Íme interjúnk második része…
Júniusban angol borszakértők lelkes csapata látogatott el Magyarországra. A Wines of Hungary UK (Lilla O’Connor és Toronyi Zsuzsa) szervezésében létrejött túrán egyebek között Oz Clarke borszakértő is jelen volt. Vele készült interjúnk első része ITT olvasható.
.jpg)
2. rész
Emlékszik még, mikor kóstolt először magyar bort?
Ó, az már nagyon rég volt. Apám ismerte és rendszeresen vásárolta az egri bikavért, de én nem nagyon kóstoltam, vagyis titokban néha igen. A távozása után néhány palackot találtam a házában, és magamhoz vettem őket. A kétezres évek elején, ha jól emlékszem, 2001-ben Gál Tibor eljött Angliába. A River Caféban találkoztunk, én meg odavittem ezeket a borokat. Egy sor egri bikavért a hatvanas évekből.
Hú, de kíváncsi vagyok, mi jön most…
Izgul, ugye? Nos, meglepődtem. Kiválóak voltak. Elképesztően jók. Bevallom, én is azt gondoltam, hogy ezeknek a boroknak a hetvenes évek közepére tönkre kellett volna menniük. De nem! Néhány jeles angol borszakíró sajnos teljesen lerombolta a bikavér renoméját a brit piacon, ami nagy kár, mert nagyon erős brand volt. Egy remek, jól iható vörös házasítás, ami hozzáférhető volt szinte mindenütt a világon. Kár érte.
Gondolom, tudja, hogy most sokan tesznek nagyon komoly erőfeszítéseket azért, hogy a bikavér visszakerüljön az őt megillető helyre…
Igen, tudom, és remélem, sikerül is nekik. De hadd meséljek valamit. Ha megnézzük a szocializmus időszakának borexportját, azt látjuk, hogy a nemzetközi forgalmazócégek – mint például a Monimpex vagy a Hungarovin – kifejezetten jól működtek, így az érdeklődő külföldi közönségnek volt esélye jó magyar borokkal találkozni. Hugh Johnson is ezt a „kommunista bort” kóstolta először Magyarországról, nem csoda, hogy beleszeretett. Aztán elkezdődött a pénzhajhászás, a sóvárgás a kemény valuta után, és a tradíció összeomlott. A „közösben” már nem lehetett gazdaként termelni, követni kellett a szovjet mintát, Moszkva pedig a legbőségesebb termést várta el, ahogyan a szibériai gabonaföldeken is. Magyarország esete nem volt egyedi, ugyanez történt Romániában és Bulgáriában is. Igaz, Bulgáriának nem volt komoly borkultúrája, Romániának azonban volt, és azt is teljesen kiirtották, ahogyan a magyart.
Ön Angliából hogyan látta mindezt ennyire pontosan?
Ezt a térséget nem láttam elég pontosan, engem Lengyelország politikája izgatott. Tagja voltam a Szolidaritásnak. Magyarországról a rendszerváltás környékén csak elszórtan kaptam információkat. Arra nagyon jól emlékszem, hogy a múlt század végén kóstoltam egy villányi cabernet-t, amit egészen érdekesnek találtam. Aztán 2002-ben eltöltöttem néhány napot Budapesten, és találtam pár éttermet, ahol egyedi pincék – nem is olcsó – borainak széles skálája szerepelt. Akkor azt gondoltam: hé, itt történik valami. De a század első éveiben máshol is sok izgalmas dolog történt, és bevallom, Magyarország nem szerepelt a listám élén. Lilla (Lilla O’Connor, a Wines of Hungary UK alapítója – a szerk.) érdeme, hogy az érdeklődésem a magyar borok felé fordult. Éveken át nyaggatott, hogy kóstoljak már juhfarkot meg furmintot.
Milyennek találta őket?
A legelsők nem voltak túl izgalmasak, de mostanra sokat változott a kép. Viszont érdekes, hogy aki akkoriban Tokajba ment, csillogó szemmel mondta, hogy az micsoda édes bor, és majd az egész világ idetódul Magyarországra. Nem tódult. Tudja, miért? Mert az emberek alig isznak édes bort. Régen a császárok, királyok idejében keresett volt, de a borízlés változik. Az utóbbi negyven évben talán kétszer volt divatos az édes bor, és az elmúlt 15 évben nem ívelt fel a napja. Nehéz eladni. Őszintén megmondom, ha megkérdem magam, hogy szívesen innék-e egy üveg édes bort, hát nem. Ha választanom kell egy jó aszú és egy jó furmint között, bármilyen nagyra is értékelem a tokaji természetes édes borokat, az utóbbit választom, vagy egy tisztességes somlóit. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
De azért kóstolt aszút mostanában. Mi a véleménye róla?
Bár a stílus sokat változott, a legjobb tokaji termelőknél az aszú minősége ugyanolyan magas, mint valaha volt. Talán még magasabb, bár azt tudjuk, hogy a kommunizmus évei alatt is készültek kiemelkedően jó hatputtonyos aszúk és eszenciák. Emlékszem, Stockholmban ittam egy ’56-os hatputtonyost, ami egyszerűen letaglózott. Márpedig az az állami monopólium terméke volt. Szóval, hogy őszinte legyek, a magyar borok iránti érdeklődésem csak azért támadt fel újra, mert Lilla meggyőző ereje igen nagy, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt mivel meggyőznie.
Tehát jók a boraink?
Vannak köztük jók, igen. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy látok egy olyan irányt is, amivel én személy szerint kevésbé tudok azonosulni. Néhány éve figyeltünk fel arra, hogy a borvilág egy bizonyos szegmensét az amerikai kritikusok meg a nagy tanácsadók uralják. Divat lett például túléretten leszedni a szőlőt, amit nem is értek. Vidéken nőttem fel, tudom, hogy a gazda ösztöne megsúgja, mi a jó a gyümölcsnek, és magától esze ágában sem lenne túléretten szüretelni. Azért teszi, mert ezt kérik tőle. Nem értem, miért akarná valaki akkor leszedni a szőlőt, amikor a szemek úgy néznek ki, mint az öregember arca? Amikor a bőr lágy és lötyögős, töppedt és ráncos? Van, aki erre azt mondja: „Ó, de szép”. Hát, nem szép.
Azt mondják, a túlérett szőlőszemben nagyobb a koncentráció…
Ez marhaság. Azt is mondják, hogy ettől sötétebb lesz a bor. Nem lesz. A szőlő és a lé teljesen elveszíti a karakterét, és olyanná válik, mint bármely más túlérett szőlő a világ bármely más országában. Az ebből készült bor sűrű lesz és nehezen iható. A magyar gazdák helyében nem követném ezt az utat.
Ön szerint mi a helyes út?
Szerintem ez az ország akkor gondolkodik okosan, ha nekilát, és a nulláról építi fel a maga imázsát. Nem kell odafigyelni a nagy tanácsadókra. Nem tudom elképzelni, hogy az amerikai kritikusoknak – tisztelet a kivételnek – ízlene a juhfark, a furmint, a kéknyelű – nagyon meg volnék lepve, ha mégis… Nem, ezek túlságosan felnőtt borok, túl nagy kihívást jelentenek. Nem is fogják őket milliós nagyságrendekben vásárolni Európa szupermarketjeiben, pedig megérdemlik a figyelmet.
Mitől különlegesek ezek a borok?
Mondanivalójuk van. Amikor megkóstolsz egyet közülük, meg kell hallanod, ahogyan szól hozzád, nyitottnak kell lenned a vele folytatott párbeszédre. Csakhogy az emberek nagy része nem akar párbeszédet. A juhfarkot például nem ajánlanám bárkinek. Nem kell értelmiséginek lenni hozzá, de csakis olyannak ajánlanám, aki érzékenyebb, akit egy kicsit jobban érdekel a politika, a zene, az, hogy mi történik velünk. Az ilyen embereknek való a juhfark vagy a furmint.
De akkor mi legyen a nagy testű vöröseinkkel, amikre büszkék vagyunk?
Szerintem egy ország borkultúrája szempontjából sokkal fontosabb, hogy vonzó, színvonalas asztali vörösek szülessenek, mint hogy a polcokra kerüljenek azok a sznobok által fogyasztott nagyvadak, amikért a budapesti és New York-i újgazdagok simán kifizetnek háromszáz eurót. Ez nyilvánvalóan olyan fázis, amin minden bort készítő ország keresztülmegy, mert amire képesek vagyunk, azt meg kell mutatni. Rendben. De utána térjünk vissza azokhoz a vörösökhöz, amiket mi is megiszunk.
Vagyis?
Ahogyan az élet más területein, úgy a bornál is rendkívül fontos az intelligencia. Ha az ember bort készít, csak a termőterületből és a fajtából indulhat ki. Azt mondod: borász vagyok, van egy ültetvényem, van egy vízióm, és azt keresem, hogyan készíthetek ilyen adottságok mellett olyan bort, aminek szeretem a textúráját, az illatát, az ízét. Ez jó irány. Ha viszont azon töprengsz, hogyan lesz a borod olyan, mint bárhol másutt a világon, hogyan tudsz a területedről ugyanolyan bort elkészíteni, amilyen akárhol elkészülhetne, azzal nem jutsz sehová.
(folytatjuk)
Kicsoda is Oz Clarke?
Brit borszakíró, színész, televíziós műsorvezető, énekes és krikettjátékos. Ez mind együtt, és külön-külön is, mi mégis éles nyelvéért és nagyszerű humoráért szeretjük legjobban. Az oxfordi Penbroke College-ban teológiát és pszichológiát tanult – itt ismerkedett meg korábbi interjúalanyunkkal, Sebastian Payne-nel, és itt kötött a borokkal közelebbi barátságot. Tanulmányai befejezése után színészként és énekesként kezdte karrierjét. Játszott London legjelentősebb színházaiban (Royal Shakespeare Company, National Theatre, Old Vic), énekelte Sweeney Toddot, Peront az Evitában, volt több komolyabb filmszerepe is, de közben a borokhoz sem lett hűtlen. 1982-ben megnyerte a brit borkóstoló bajnokságot. (A versenyt azóta nem rendezték meg.) Számos boros témájú könyv szerzője, a BBC borral foglalkozó sorozatainak műsorvezetője, véleményére nagyon sokat adnak világszerte. Érdeklődése az utóbbi években a magyar borok felé fordult, és őszintén bízunk benne, hogy ez még sokáig így marad…
Fotó:
Fabien Lainé