Vissza
Gyerekbarát Manna-brunch
2018.02.02. | Varga Anita
Süppedős, lazulós lounge-hangulat, pompás panoráma, udvarias kiszolgálás és egy elszeparált, 50 négyzetméteres gyerekparadicsom. Többek között ezzel várja az éhes családokat a Manna Lounge & Étterem Budpesten, az Alagút tetején…
Tényleg egyedülálló a helyszín, hiszen a különleges épület közvetlenül a budai vár alatt, a fákkal borított domboldalban bújik meg, ide tehát nem lehet csak úgy véletlenül betérni. Viszont határozottan megéri egy, a Várnegyedben bóklászós vasárnapi sétával összekötni, mert itt a család minden tagja kipihenheti magát.
Nagyon kellemes az étterem belső atmoszférája, a helyiségek kialakítása, az asztalok elhelyezése. A belső tér tágas, a berendezés ízléses, de egyáltalán nem feszengős és hivalkodó, inkább exkluzív kényelmet és harmóniát teremt. Az épületet körbeölelő fákon át beszűrődő fényeknek köszönhetően van egy egyedi hangulata, és a nagy üvegfelületeken át minden irányban élvezhető a csodaszép kilátás. Az étlapról választható ételek ínycsiklandó hangzásúak, elnevezésükben mindig találunk valami trendi csavart.
A vasárnapi brunch 12-től 16 óráig tart, és 5 990 forintba kerül, korlátlan étel- és italfogyasztással. A 6-12 évesek féláron tömhetik tele a pocakot, az ennél kisebbeknek pedig teljesen ingyenes az ebéd, akárcsak a nagyinál. Nos, ez annak, akinek jó étvággyal megáldott kiskorú gyermeke van, egész biztosan kecsegtető ajánlat – minket (sajnos) nem ez a motiváció hajtott. Az én, új ízek iránt teljes mértékben immunis fiaim élelmezési ellátása a világ legkivitelezhetetlenebb feladatai közé tartozik, még annál is nehezebb, mint kimondani ezt a szót.
Nálunk a petrezselyem a hamvas újkrumplin túl zöld, a megpirult, hártyavékony, harapnivaló sajtréteg egy csőben sült tál tetején túl ropogós. Minden, ami élménnyé teszi a vizuális hatást, számukra zavaró tényező. Ha a palacsinta 2 percnél tovább merészel érintetlenül állni a tányéron, és a kezdődő hűlésnek köszönhetően – csakis és kizárólag az én gyerekeim számára észrevehető módon – enyhe kiszáradásnak indul, akkor az áldozatul esett részt fogyaszthatatlannak kell minősíteni, és könyörtelenül el kell távolítani. Ja, a kedvencemet nem is mondtam: azt a részt ahol a palacsinta „foltos”, nem győzöm mindenféle trükkökkel eltakarni, úgymint vastagabb kakaóréteg, a palacsinta felcsavarása bűvészmozdulatokkal, hogy észre ne vegyék (mert figyelnek!), hiszen akkor hiába is magyaráznám a legjobb szándékkal, hogy ha ez a folt nem lenne, akkor a palacsinta bizony nyers lenne. „Mi volt ma az ebéd a suliban?” „Valamilyen leves, meg második, de arra nem emlékszem.” Ilyen nálunk egy magasröptű gasztronómiai beszámoló, mégsem csüggedek. Lelki szemeim előtt az a nemes cél lebeg, hogy az én három nagyra nőtt fiam egy szép napon csak ki fog majd enni a vagyonomból, és én akkor majd boldog leszek. Addig marad a próbálkozás, ha beleőszülök is.
Ami a Mannában a verőfényes napsütéssel beborított, bőségesen megpakolt svédasztalon kicsit elvérzett megint, de mégis úgy gondolom, hogy lesz mire emlékezni. Színes előételek, kétfajta leves és a gazdag főételek mellett többféle választható köret pompázott egy külön helyiségben megterített asztalon, ahol kényelmesen el lehetett férni az izgő-mozgó, megpakolt tányérokkal lavírozó gyerekekkel együtt is. Viszonylag kevés volt azon fogások száma, amit egy egész héten át dolgozó anyuka otthon vasárnap a „Jamie Oliver 30 perces kajái”-ból választott volna, de hát éppen ezért megy az ember étterembe.
Nagy eséllyel nem az én gyerekeim fogják a Konyhafőnök Juniort megreformálni az ízlésükkel – hacsak nem „az egyszerűség a kifinomultság csúcsa” elv mentén. A krokettnek örültek, a zöldborsófőzeléket és a husit is szerették, de én egész biztosan hamarabb tettem volna egy csokitortát a desszertek közé, mint kókuszpudingot málnavelővel. Már csak azért is, mert a csokoládé köztudottan élénkítő hatású, ami nagyon jól jött volna az übercuki játszórészben, ahol viszont sokkal több időt is el tudtak volna tölteni a srácok, ha közben el nem álmosodnak.
Jómagam már a belépéskor örömmel nyugtáztam, hogy jó helyen járunk: egy tágas, világos, elkülönített szoba várja a Mannában a gyerkőcöket, nagy, városos játszószőnyeggel, mindenféle kincseket rejtő faládával, kézműves asztallal, rajta színes, csillogó gyöngyök, ékszernek valók, papírmasé cicafej, amit egy animátor irányításával kivághatnak a szorgos kis kezek. Látszik, hogy ez nemcsak egy, az ott dolgozók gyerekei által kinőtt, ímmel-ámmal összedobott játszósarok, hanem egy átgondolt, koncepció mentén kialakított tér.
A nagyobbak videójátékozhatnak, de sziesztázni is lehet egyet a hatalmas, puha kanapén, esetleg a babzsákfotelek egyikében. A legjobb az egészben az, hogy ott játszanak a gyerekek az orrunk előtt, mégis elszeparálva, vagyis itt anya és apa is nyugodtan elfogyaszthatja az ebédjét, ám ha bármi történik, az a szülő számára is látható. Megfigyeltem, hogy a jelenlétemben nem tudnak úgy belemerülni a játékba, mert ha látnak, folyton eszükbe jut valami – ha viszont kikerülök a látóterükből, nagyon jól elvannak önállóan. A szőnyeg szélén kérdés nélkül dobták le a cipőt, és vetették bele magukat az újdonságokba, amíg én körülnéztem, és rendeltem egy kávét. Mire visszaértem, Raus már majdnem elkészült a piros-sárga gyöngyökből fűzött karkötőmmel, Lexi pedig elmélyülten vagdosta a Rafi által lepotyogtatott nagyobb színes papírdarabokat. Idilli állapot ez.
Csodálatos, szinte tavaszi vasárnap volt, ebéd előtt túráztunk egy nagyot, így mikor hazaértünk, nem kellett ringatni őket. Csak másnap derült ki, hogy a szemük nem a fáradtságtól volt piros: két kis nyuszi a háromból bizony kötőhártya-gyulladást kapott.
.JPG)
Így aztán mi azóta itthon is „mannásat” játszunk, a nappali játszószőnyegét fényárban fürdeti a nap, és az egész lakás egy nagy, roskadozó svédasztal, mindenkinek igény szerint tálalva. Egyfolytában „brancsolunk”. De jó volna ide is egy készséges felszolgáló, aki megkérdezné tőlem, kérek-e egy finom kávét! J
