Vissza
Mindszenthavi Mulatság 2023
2023.11.21. | Szabó Edit
Az utolsó meleg őszi napon rendezték az idei Mindszenthavi Mulatságot a bodrogkisfaludi és a bodrogkeresztúri borászok. Aki szereti a szívmelengetően kedves, családias hangulatú minifesztiválokat, annak jövőre is ott a helye…
Bodrogkisfalud kisebb, kedvesebb, Bodrogkeresztúr nagyobb, városiasabb. A két tokaj-hegyaljai település között alig van határ, az autóút egyik oldalán még Kisfaludot koptatja a lábunk, a másik oldalán pedig már keresztúri levegőt szívunk. Nem csoda, hogy a két település borászai sokszor döntenek úgy, hogy közösen hoznak létre fesztiválokat, a Boldogkisfalud Feszten éppen úgy ott vannak kiállítóként Keresztúr büszke borászai, ahogyan a Mindszenthavi Mulatságon a kisfaludiak. Mi, akik nem ott élünk, nem is választjuk soha külön őket, az agyunk egyik rekeszében van egy számukra fenntartott hely, valahol ott, ahol a legkedvesebb emlékeinket, a legfontosabb boros élményeinket őrizzük.
Hogy miért megyek el szinte minden évben a Mindszenthavi Mulatságra? A válasz egyszerű: mert szeretem azokat az embereket, akikkel ott szoktam találkozni, és úgy érzem magam, mintha a legkedvesebb rokonaimat látogatnám meg. Mert a keresztúri-kisfaludi rendezvények nem csupán végtelenül barátságos méretük miatt tűnnek családiasnak, hanem mert ott vannak a borászok gyerekei is. Jó látni, ahogy nőnek, ahogy egyre többet segítenek, jelen vannak, beleerősödnek a közegbe.
A Mindszenthavi Mulatságot régebben azért szerettem, mert mindenki a saját portáján várta a közönséget, de persze volt néhány közösségi hely is, ahol összeverődtek az emberek. És mivel folyton vonultunk egyik helyről a másikra, a nap végére térdig koptattam a lábam – volt kisbusz is, csak azt mindig lekéstem –, de azt se bántam. Estére jártányi erőm sem maradt, hiába telt meg a táncházra a kultúrház, én csak ültem a terem végében, békésen kóstolgattam Takács Lajossal, és közben néztük, milyen szépen táncolja a mezőségit Bárdos Sarolta és Molnár Péter.
Mindez már a múlté, a Mindszenthavi mulatságot tavaly óta a Patricius Borház gyönyörű kertjében rendezik meg. Most már nem kell vándorolni, mindenki ott van egy helyen, csak a rendezvény végére kell valami fuvart szervezni, mert a hely nincs nagyon közel egyik településhez sem, és a kivilágítatlan gyalogosoknak nem nagyon örülnek a 37-es főúton közlekedők.
A programot jó előre meghirdették a szervezők, a Borsmenta is beszámolt róla, hogy mi minden várható az idei rendezvényen.
Kezdésre érkeztünk, de úgy tűnt, a délelőtt 11 órás startot rajtunk kívül kevesen veszik komolyan. A borászok még rendezték a standokat, de Bodó Bendegúz (a Bott Pince tulajdonosainak, Bodó Juditnak és Bodó Józsefnek az elsőszülött fia) már ott posztolt a bejáratnál, és a kezünkbe nyomott egy poharat, úgyhogy kezdhettük is a kóstolást.
Az első asztal mellől a Bodó házaspár másodszülött fia, Vili integetett, így hát nem jutottunk messzire. Hetykén fejébe csapott szalmakalapjában vidáman töltötte a poharunkba a 2021-es Csontost, ennél jobban nem is indulhatott volna a nap. Álltunk a fényben – ez volt a legmelegebb őszi nap, kívánni se lehetett volna jobbat –, folyamatosan köszöntöttük a frissen érkezőket, és csak beszélgettünk, beszélgettünk vég nélkül. Még a várhegyi túrát is majdnem lekéstük, pedig azért nagy kár lett volna.
A Hangavári Pincészet két tagja, Magyar Anita és Hudácskó Attila a Várhegy aljában vert tanyát, egy kedves ligetben, épp az ültetvények tövében. Felváltva mesélték a birtok történetét, és közben serényen töltögették a száraz borokat. Üde hárslevelű, friss habzó, gyümölcsbomba muskotály, mind zamatos, jóízű, szerettük is kellőképpen. Egy idő után a csapat elindult a hegytető felé, és útközben ellenőriztük, hogyan végzi munkáját a botritisz. Az októberi ködök megtették a hatásukat, a nemespenész már megtámadta a szemeket, lesz hát aszútermés az idén is, ha nem is olyan sok, mint tavaly.
Japán barátnőnk, Szato Maki, aki kifejezetten a botritisz kedvéért érkezett Magyarországra – egyébként filozófus és antialkoholista, de az aszú illata teljesen lenyűgözte – nem győzött álmélkodni. Megszállottan kóstolta egyik bogyót a másik után, és próbálta az aszúszem alapján megállapítani, hogy muskotály, hárslevelű vagy furmint szőlőt ízlel éppen.
A Várhegy tetejéről nyíló kilátást egyszer mindenkinek látnia kell. Igaz, hogy feljutni oda kissé kalandos, ösvény nincs, és az út meredek, de a pazar panoráma mindenért kárpótolja az embert. Nem beszélve arról, hogy a ligetben Anitáék aszúval várták a visszaérkezőket.
Miközben sétáltunk vissza a Patricius kertjébe, vidám gatorozókkal találkoztunk, akik a helyi polgármester vezetésével járták be a vidéket. Megálltak, hogy üdvözöljenek bennünket, aztán visszaszálltak a járművekbe, és elporzottak a hegy felé.
Hogy mi minden történt a délután folyamán, nehéz lenne összefoglalni. Nagy Kornél történész és Kiss Gábor geológus a dűlők ízéről mesélt, aztán Nahaj Péter, vagyis NahajPee perdült a mikrofonhoz, és miközben a számunkra kedves régi dalokat hallgattuk, folytattuk a kóstolást.
Babitsék pezsgője most is élmény volt, a Bodrog Borműhelyé nemkülönben, de a két száraz furmintjukat is nagyon szerettük. A Füleky szortimentjét már a Budavári Borfesztiválon végigkóstoltuk, de azért most is szemezgettünk egy kicsit, aztán bevonultunk a pincészetbe, hogy megnézzük a Hírös Gasztroszínház előadását, amelynek során megint csak kóstolni kellett.
Lassan árnyék borult a hegyre, szép volt az alkony és jó hangulatú az este. Megkóstoltuk a Betlehem Pihenőház és a Kisfalucska Udvarház főztjét – finom volt! –, hallgattuk a Főnix Rock Band koncertjét, élveztük, hogy enyhe az októberi este, hogy jó a társaság, és jó bor van a poharunkban. Nem is kell ennél több.
Szép helyen szeretnivaló emberekkel együtt lenni jó. Ez a két kitétel maradéktalanul teljesült az idei Mindszenthavi Mulatságon, és éppen ez az, ami évről évre mindig visszahúz minket októberben Hegyaljára.
