Bambulj, aranyom!

Előrehozzuk a hepiendet: ettünk egy kifejezetten izgalmas hamburgert, és beszélgettünk is egy keveset – miközben sokat megtudtunk az egyedi virtuális „műtárgyak” (NFT-k) természetéről és piacáról. És hogy az egyszeri és megismételhetetlen kibertéri hamburger az értékesebb, vagy az, amelyikbe bele is haraphatunk kinn a téren, döntse el ki-ki. Igyekszünk segíteni.

A hepiendet azonban megelőzte a jeges rémület, amikor a (persze: virtuális) meghívót kézbesítette a villanyposta.

Hamburger és NFT? Ajaj, mi lesz ebből! Az embernek (pláne a korosabbjának), ha NFT-uzsonnára hívják, rögtön összeszorul a gyomra: úristen, sokéves lemaradást kell behoznom, mielőtt a kriptohúspogácsára akár gondolni is mernék, hisz villámgyorsan meg kell ismerkednem a virtuális valuták történeti, filozófiai és gazdasági vonatkozásaival, beiratkozni minimum egy informatikai, egy pénzügyi és egy becsüs gyorstalpalóra.

És csak aztán jön az a nem elhanyagolható frusztráció, ami a hamburgerfogyasztást mint olyat eleve kíséri: hogyan harapd. Igen: egyszer valaki valahol azt vette a fejébe, hogy megtréfálja földlakótársait, és azóta várjuk, ki vallja be elsőként, hogy a hamburgert egyszerűen nem lehet „kulturáltan” enni. (Ellenvélemény? Köszönöm, le lehet ülni.) És vajon hogy viselkedik majd az emberiség – hogyan alakítja innen kezdve közös jövőjét –, ha senki nem vállalja az igazmondással járó megszégyenülést, inkább újra és újra úgy tesz, mintha…? Mintha lehetne. (Közben lopva figyeli a többi egyképpen ügyetlen hambizót, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva, egy kicsivel mégis ügyesebb nála.)

A Bamba Marha sajtóuzsonnáján (ízlelgessük a szót: finom) utóbbi frusztrációt egyszerre aláhúzta és halványította, hogy a meghívó fél szó szerint bearanyozta a megjelent delikvensek száját – látsszék csak, honnan jössz! –, de erről kicsit később.

Vannak közismert figurák, akiket mindenki becenéven emleget. A Bamba Marha főkreátora, Jancsa Jani is ilyen. Ki tudja, talán a komoly (feltehetően jánosos) közgazdász pályát is azért hagyta ott, hogy a könnyednek tűnő vendéglátóiparban lehessen Jani. És lett. Neve mára áruvédjegy (bocs), a maga műfajában gasztrogarancia. Aki figyeli-kóstolja, látja, hogy a Jancsa-univerzum tempósan tágul. Tempósan, de megfontoltan. Ahogyan az NFT-bemutatón el is mondta, nem híve a gyengén megalapozott felfuvalkodásnak, hisz annak kipukkadás lehet a vége (nem, nem így fogalmazott).

Május elején pediglen azért trombitálta kissé össze az evős-ivós sajtót, hogy bemutassa a hónap burgerét (bizony, havi rendszerességgel felbukkan egy ilyen), az NFT burgert, másrészt ennek virtuális megkövülését, a – vélhetően – legelső magyar 3D-s gasztro-NFT-t, szép nevén a Bamba Marha Arany Burgert. Vajon ez a hamburger végső soron két- vagy háromdimenziós? Is.

Kezdjük a nehezebbel: mi is az NFT? A betűszó feloldása: non-fungible token (nem-felcserélhető token/zseton) – de ezzel még nem vagyunk beljebb. Röviden: valamely egyedi „dolog” (lehet kép, zene, dokumentum – vagy bármi, ami a digitális világban él, azaz végső soron számsorrá rendezhető). Ez a valami – bár másolható – egy bonyolult kódrendszernek köszönhetően csupán egyetlen eredeti példányban létezik, és mint ilyen, bármekkora (virtuális) értéket képvisel(het). Nagyjából annyit, amennyit egy gyűjtő adni hajlandó érte (és ez akár milliárdos nagyságrendű összeg is lehet – alapból kriptovalutában elszámolva). Bővebb magyarázatért tessék a mindentudó nethez fordulni.

Nos: a szóban forgó gasztro-NFT, a Bamba Marha Arany Burger egy térhatású gif (kb. extrarövid videó): megfontoltan forgó, mívesen előállított, csurgóarany hamburgerszobor. Ennek az NFT-nek a tulajdonjoga arra száll majd, aki azt hamarosan megnyeri. Mégpedig úgy, hogy az NFT valóságbeli párjának elfogyasztását (de legalábbis megvásárlását) számlával igazolván benevez egy Bamba-nyereményjátékba. Miután a műtárgyból egyetlen eredeti példány létezik, nyertes is csak egy lesz. Ő viszont – illetve akinek a tulajdonjogot átadja, eladja, netán akire átörökíti – havonta egyszer a Bamba Marha vendége egy nagymenüre. Mindörökkön örökké, amíg csak a BaMa létezik.

El is képzelem ük-ükunokámat (ha mondjuk én nyerem), amint százhetven év múlva egy csütörtökön hiperszonikus gépével átugrik argentínai marhafarmjáról, hogy bekapjon egy bambaburgert ebédre, mielőtt hazarepülne vacsorázni.

Amúgy ha rajtam múlik, ez a távoli rokon nem hagyja ki ezt a bizonyos csütörtöki ugrást – feltéve, hogy a majdani Bamba Marha hű lesz a jelen hagyományaihoz, és jobbnál jobb ötletekkel fejleszti önmagát.

A jó marketing és az ötletparádé mit sem ér igazi minőség nélkül (sőt, visszájára sülhet el, ha üres „tartalmat” csomagolnak ügyesen). A minőség viszont jó marketing nélkül elsikkadhat a határtalan kínálatban. Itt is az egyensúly a lényeg – hogy a kettő jól egészítse ki egymást –, mint hamburgerben a húspogácsa és a többi rávaló.
És a meglepő ötletek úgy kellenek, mint egy falat… hamburgerzsemle. Ki gondolta volna, hogy a külön-külön nem túl hízelgő két szó (bamba, marha) együtt milyen vonzó lesz? (Amúgy: ki képzelte volna tizenöt éve, hogy a hamburger ekkora sikerköröket fut egykor nálunk is?) A vegalelkű húsevő általában nem is szeret valódi állatot odaképzelni a falat mögé. Egy szó, mint száz, talán rizikós névválasztás volt, de igazán bejött. Ma már öt budapesti helyszín várja a Bamba-rajongót (félreértések elkerülése végett: szigorúan kötőjellel írandó).

A legjobbat a végére hagytuk. A legjobb pedig maga a Bamba Marha NFT.

Az ízfőnök logikus magyarázata szerint a betűszó ide érvényes feloldása: Négybors; Fekete-erdei sonka; Titkos szósz, aranyszínű gömbökkel. A titkos szósz – hisz Jani fölfedte – valójában nem annyira titkos: marinált mustármagokkal gazdagított füstös majonéz. A sonka (rögtön nem is egy, hanem két szelet) pirítva kerül a helyére. Ehhez jön némi grillen lágyult hagyma. A húspogácsára olasz sajt (puskáztunk: Provolone Dolce) olvad.

Ha az ember túlteszi magát az eredendő „istenem, hogy fogom én ezt megenni, hogy ne legyek tetőtől talpig hamburgeres, jaj, mit fog szólni a mamám?”-érzésen, és beleharap, egyszerre meghallja a hamburger természetes csendjét, és megnyugszik. Víz sem fodrozódik, őrölnek a fogak, folyamatos, nyugodt a nyelés. Ahogy a zamatosan szaftos húspogácsa a maga természetességében elfekszik a leheletnyi sajtkendőcske alatt, ahogy diszkréten hozzároppan a nem tolakodó sonka, szorgosan melléédesül a pont-így-jó hagyma, s még tréfásan pukkan a fog alatt a mustárgömböcske is, az ember keresi a többiek tekintetét: nektek is jó? Arcuk nem rezdül, de tudod: bólintanak. Nem, egy hamburgernek nem kell megváltania a világot, de a világ rendjéhez az is hozzátartoznék, hogy egy haviburger olyan, amilyennek lennie kell.

Nos tehát: melyik az értékesebb? Az arany burger vagy a sima? Mi a simára szavazunk. De hogy mégse maradjunk hoppon, még egy kis cifraságot kapott a hamburgerünk. A zsemle tetejére enyhe aranyfújás került ételfestékkel. Talán azért, hogy az utcán a megjelöltek – az ideiglenes aranyszájúak – felismerjék egymást: aha, te is a Bambából jössz?