Vissza
Élet a Kiskunságban
2020.05.15. | Szabó Edit
Lehet, hogy mégis igaza van Petőfinek. Bár most nem kolompol száz kövér gulya a délibábos ég alatt, mégis megindító, hogy ennek a lapos, homokos, szélfútta világnak minden szegletében ott van az élet. A Kiskunsági Nemzeti Parkban jártunk…
Aki az Alföldön született, mint jelen sorok írója, nehezen érti Petőfit. Ugyan miért is lehet rajongani a poros utak fölött szálló nyárfaszöszért és a végtelen látóhatárért? Bezzeg a zordon Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tája! Na, az valami! Jártuk is a hegyeket, erdőket nagy boldogságban, és eszünkbe se jutott az Alföld tengersík vidékére kirándulni.
Aztán megérkezett a koronavírus, és vele az óvatosság ideje. A szabadban lenni persze kell, de hétvégi túráinkat mindig gondosan úgy terveztük meg, hogy lehetőleg rajtunk kívül egyetlen ember se rója az általunk taposott utakat, ösvényeket. Kerültük Budapest környékét, távolabbi, de könnyen megközelíthető célpontok után kutattunk. Így bukkantunk rá a Kiskunsági Nemzeti Parkra, ahol három nagyobb túraút és közel harminc különböző tanösvény mutatja be a Duna–Tisza közének tényleg csodálatos élővilágát.
A park weboldala pontos leírást közöl valamennyi kirándulóhelyről, és tájékoztatást ad a puszta házirendjéről, a természetjárás etikettjéről is, amiért külön hálásak vagyunk.
Némi gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy a fülöpházi buckavidéket vesszük célba. Budapesttől szűk másfél órás autózás után érkeztünk meg a parkolóba, ahol négy másik autó várakozott. Az egyik kerti asztalnál egy háromtagú család üldögélt békésen, más mozgást nem tapasztaltunk.
Báránypirosító tanösvény
A tanösvény mindössze 2600 méter hosszú, kezdésnek éppen ideális. Az út egy darabig az erdei tornapályával együtt halad, de most felirat figyelmeztet, hogy a járvány ideje alatt ne használjuk az eszközöket.
Kezdetben fák között haladunk, csend van, csak a szél és a méhek hangja hallatszik. Hosszan figyeljük, hogy egy poszméh hogyan száll virágról virágra, aztán felfedezzük a kis kék virágot is, amiről a tanösvény a nevét kapta. Azért hívják báránypirosítónak, mert a gyökerében festékanyag található, amelyet régebben étolaj, likőr színezésére használtak, és a kozmetikai ipar még ma is alkalmazza. Fura elképzelni, hogy a rúzs, amit éppen viselek, talán egy ilyen virág gyökerének köszönheti a színét.
.jpg)
A fás, ligetes szakaszokat hosszabb-rövidebb mezők tagolják, borókabokrok mellett haladunk el, aztán ámulva nézzük, ahogyan egy nagy területen árvalányhajat lebegtet a szél. Lépten-nyomon Petőfi különböző verssorai jutnak eszünkbe; igen, tényleg itt tenyészik a dús árvalányhaj, de szamárkenyeret sajnos nem látunk. Gyíkok viszont vannak, barnák és zöldek, és bár a többség ijedten beszalad a fű közé, ha meghallja a lépteinket, egy kis zöld hosszan velünk maradt, és nemcsak fényképezni engedi magát, hanem még sétál is velünk egy darabig. Úgy látszik, társaságra vágyik
.jpg)
.
A túra kényelmes, egyáltalán nem megerőltető, és az út nagyon szép. Úgy döntünk, megnézzük a buckákat is, így visszasétálunk a parkolóhoz, és elindulunk az ellenkező irányba.
Garmada tanösvény
Közép-Európa egyik legnagyobb homokvidékének a kellős közepén állunk. A nyílt homokgyepeket a szél formálta, a dűnék közül néhány még mindig vándorol. A homok többnyire nem látszik, elrejti a szemünk elől a felszíni növénytakaró, ám a lábunkat nem lehet becsapni. Hiába a zárt túracipő, előbb-utóbb meg kell állni, hogy kiöntsük belőle a homokot. (A víz mellé érdemes magunkkal vinni egy kis papírtörlőt vagy szalvétát, így sokkal könnyebb megtisztítani a lábunkat.)
A tanösvény 8500 méter hosszú, egyik ága a Somodi tanyához, a másik Fülöpháza központjába vezet. Némi töprengés után a tanya irányába indulunk.
Élvezzük a sétát, de nyoma sincs annak az izgalomnak, amit a Báránypirosító tanösvényen megéltünk. Kissé unalmas mezőgazdasági úton bandukolunk, és az út menti erdősáv teljesen elzárja a kilátást a mező felé. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a Somodi tanyánál majd biztosan látunk kedves állatokat, de csalódnunk kell. Az elhagyott épület melletti táblán az olvasható, hogy a Somodi tanya 28 év után végleg bezárt.
Szomorúan indulunk vissza, eldöntve, hogy Fülöpháza felé folytatjuk az utat, ám az egyik bekötőút mellett néhány autót és két kiránduló családot pillantunk meg, így hirtelen elhatározással mégis arra kanyarodunk. És jól tesszük!
Nem könnyű a homokban gyalogolni, de megtaláltuk, amiért jöttünk. Megvan az alföldi sivatag, a két tökéletes homokdomb, ahol a magyar filmesek a sivatagi jeleneteket forgatják. A táj holdbéli, de mégis vonzó, talán az itt-ott előbukkanó sárga virágoknak vagy az árvalányhajmezőknek köszönhető, de cseppet sem tűnik kietlennek.
Fás, bokros, ligetes vidéken, jól látható mezőgazdasági úton indulunk vissza a parkolóhoz. A pusztai etikett szerint nem illik letérni az útról, de nem is teszünk ilyet. Bár nem a tanösvény kijelölt vonalán haladunk, GPS-ünk szerint határozottan a parkoló felé tartunk, és meg is érkezünk.
A nap mérlege: 16000 lépés, számtalan kedves gyík, madár, méhecske és pillangó, tíz ember (három csoportba szétszórva, kőhajításnyi távolságban), két kiló homok a cipőnkben és egy nagyon nyugodt, boldogító séta egy régóta ismerős, mégis ismeretlen területen.
A Kiskunsági Nemzeti Park vezetett túrái is nagyon vonzónak tűnnek: szemügyre vehetjük például az orchideákat a Páhi-réteken, de lehet egyet bringázni is, a Fehér-tó szelíd vizét csodálva. Mi legközelebb a Császártöltés határában lévő Vörös-mocsár tanösvény felfedezésére indulunk, és utána irány a Hajósi Pincefalu. Mert egy kiadós túra fáradalmait a Sziegl Pince jóféle borai mellett lehet csak kipihenni igazán!
