Vissza
Galícia: utazás az albariño földjén
2019.10.14. | Vargha Márk
Egy bort akkor lehet a legjobban megérteni, ha ott kóstoljuk, ahol termett. Spanyolország Rías Baixas borvidékének albariño nevű fehérborához a Rubianes és a Baión birtokot bejárva kerültünk közelebb…
A világon több mint 5500 hektáron termesztik az albariño nevű fehérszőlő-fajtát. Túlnyomórészt itt, a spanyol Rías Baixas és a portugál Vinho Verde borvidéken (utóbbi helyen alvarinho néven ismerik, és szeretik házasítani is), de vannak ültetvények az Újvilágban is. A „tankönyvi” albariño gránittalajon, hűvös, tengeri szeles klímán terem, pergolásan művelik. Magas savval, közepes alkohollal, vékony testtel rendelkezik. Közepesen intenzíven gyümölcsös: citrusok, fehér húsú őszibarack, épp beérett sárgadinnye kóstolható ki egy frissen kitöltött borból. Később megjelenhetnek benne érettebb gyümölcsök is, esetleg egy kis thai bazsalikommal megfűszerezve. Amit pedig a terroir tesz hozzá igen markánsan, az a sós érzet.
Annak ellenére, hogy reduktívan készítik, akár 5-7 évig is eltartható lenne, csakhogy legtöbbször 1-2 év alatt elfogy. Az igencsak kiváló gallego gasztronómia (megjegyzés: mintha Spanyolországban a kisebbségek főznének a legjobban – lásd még baszkok és katalánok) pedig büszkén és örömmel kínálja a tenger gyümölcsei mellé a tőkék eme gyümölcsét: az az érzésünk, hogy nincs olyan vendéglátóipari egység a tartományban a világítótoronyban működő piciny teázótól a menő strandok nyüzsgő éttermeiig, ahol ne fogyaszthatnánk albariñót.
A galíciai Rías Baixas öt alrégiójának legjobbika Salnés, ahol 34 pincészet közül választhatunk, ha jóféle albariñót szeretnénk kóstolni. Mi is ezt tettük, két varázslatos (bor)birtokon, a Rubianes és a Baión nevűben. Előzetes tájékozódás, bejelentkezés mindenképpen szükséges, hisz sokan a főszezonban is aggály nélkül zárva tartanak.
PAZO DE RUBIANES
A Rubianes nemesi család története egészen a 12. századig nyúlik vissza. A pazo, azaz a kúria belül 18. századi ugyan, de a korábban itt állt lakóépület kívülről látható erődítményszerűségét megtartotta, ahogy áll még a 15. századi borászat és a 16. századi kápolna is. A birtok 68 hektárnyi területen fekszik, ennek nagyobb része kert, gyümölcsös és erdő, kisebb része, 25 hektár a szőlő. A vezetett túra a kúriában indul, aztán következik sorjában minden, amit elképzelünk egy ilyen helyen: kápolna, franciakert, angolkert, különleges fafajok (14-féle van belőlük, köztük egy hatalmas eukaliptuszfa, ami egy hajdani keresztútnál áll), horreo (tipikus formájú magtár, amiről előző cikkünkben írtunk), tavacska tavirózsákkal…
A családnak érezhetően nem a bor a legnagyobb büszkesége, hiszen az 1 órás vezetett séta közben a „kamélia” szó hangzik el legtöbbször. 1830-ból származik a legrégebbi fa, s a szép virágot, aztán a kozmetikai iparban hasznosuló termést adó 25-féle alfajt képviselő fák száma mára már az 5 ezret is eléri. Augusztus végén már a pingponglabda vagy golflabda méretű sötétzöld termésektől roskadoznak a haragoszöld levelű ültetvények, tökéletes kontrasztját adva a világoszöld szőlőleveleknek. Mikor idegenvezetőnknél rákérdeztünk, hogy az albariñóból vagy a kaméliából származik-e a birtok legtöbb bevétele, őszintén válaszolt: „Egyikből sem. Önökből, turistákból, akik kíváncsiak ezekre.”
A túra egyik csúcspontja a szemnek adott meg mindent, ami itt adható: különleges sziklakert tetejéről kilátást a birtok nagy részére, a környező erdőkre, s a távolban az óceánra. A látványt nehéz feledni: amerre csak elnéztünk, mindenfelé átgondolt építkezés, ízléses fejlesztés, a természet ölelő közelsége.
Aztán leereszkedve a hajdani gazdasági épületekhez, a kóstolóteremben a száj is megkapta, ami jár: szépen előkészített sajttálak kíséretében a tavalyi évjáratot kóstoltuk. Az ital citrusossága frissítően hatott, a 6 hónapos seprőn tartás miatt pedig olyan krémes volt a textúra, hogy veszélyesen itatta magát. Sok kellemes percet el tudtunk volna tölteni a birtokon hajdan járt Stephen Hawking fényképe alatt borunkat kortyolgatva, de szerettünk volna egyet csobbanni a közeli strandon, mielőtt megérkezünk vezetett túránkra, a következő pazóba.
PAZO DE BAIÓN
A kúria története a 15. századig nyúlik vissza, több nemesi család is rajta hagyta a kézjegyét, építészetileg azonban egy Dél-Amerikából hazatért emigráns mérnök tulajdonlása volt a legjelentősebb. Az ő emlékét jól láthatóan egy csoport pálmafa is őrzi. Az első szőlőparcellát az 1970-es években telepítették, de a birtok neve hosszú évekig mással fonódott össze: a spanyol Escobar lakhelye volt, s nem egyszer kábítószerfüggő fiatalok szüleinek tömege tüntetett a kapuja előtt. Mikor a drogbáró börtönbe került, a birtokot elkobozták, és 2008-ban Salnés egyik zászlóshajó borászata, a Condes de Albarei tulajdonába kerülve újult meg. Felújítások, átalakítások, új borászati, dizájn- és marketingkoncepció igyekezett feledtetni a közelmúltat, ami sikerült is.
A túra a kúria épülete előtt kezdődött, majd egy kicsi kör alakú kőépületnél folytatódott: az egykori galambdúc ma már kóstolóteremként funkcionál. Dombnak fel, dombnak le mentünk körbe a területen, és csodáltuk a kilátást, az egykori tehénistálló és magtár helyén kialakított pincészetet, palackozót, kóstolótermet, a megújulást bemutató minikiállítást, a szobrokat, csobogókat, hortenziabokrokat.
Közhelyes lenne a helyet a nyugalom szigetének nevezni, talán a mesevilág jobban illik rá…
A Rubianeshez hasonlóan itt is többféle tájolású, összesen 22 hektárnyi dűlő van a 30 hektár nagyságú területen, s ahogy ott, itt is csak a helyben termelt szőlőből készült bort palackozzák. Idegenvezetőnk felkészültségével és készségességével teljesen levett minket a lábunkról, s mikor kikísért a szabadba, az egyik csobogó mellett igazi terülj-terülj asztalkám várt: halas-aranymazsolás empanada és két helyi sajt: a lágy-semlegesebb Arzúa-Ulloa és a kemény-füstös San Simón. Négyféle bort kóstoltunk, ezeken ugyanis meg tudta mutatni nekünk a két borász kísérletező kedvét, amiről a pincében már mesélt (tölgyfa hordó és betontojás használata, a késői szüret szemeinek kézi kipréselése stb.). Ez a kísérletezés a négy bor aromakarakterisztikájában tökéletesen megjelent: a citrusforgatag után barackos-licsis- botritiszes világ, majd soha korábban nem kóstolt markáns tengeri sósság következett, míg végül a citrusok és az érett gyümölcsök tölgyes fűszerességgel való keveredéséhez érkeztünk.
A kellemesen fújó atlanti szélben és a lemenő nap fényében nehezen hagytuk ott a helyet, többször is azon mélázva, hogy ki mindenkit hoznánk el ide, hogy lásson csodát. A nevek listája szerencsére elég hosszú, nemkülönben a még felkeresni óhajtott galíciai borászatoké.
