Vissza
Lisszabon, az ismeretlen ismerős 2.
2016.08.31. | Raab Zsuzsanna
„Tenyerén kínálta a föld Lisszabont, a falak s házak most már magasnak tűntek.”
(José Saramago: A kolostor regénye)
(José Saramago: A kolostor regénye)
Lisszabonban az első perctől otthon érezzük magunkat. Ahogy halad velünk a villamos a város szíve felé, kicsit olyan, mintha már jártunk volna ezeken az utcákon. Barátságosan köszöntenek az épületek, és egyáltalán nem idegenek a pálmafák között megbújó terek. Döcög a villamos, ki-kinézünk az ablakon: kertek suhannak el mellettünk, emberek sietnek a dolgukra, autók dudálnak – a város éli mindennapjait.
A végállomásnál szállunk le, ez már az igazi Lisszabon, itt már magasodnak a dombok, és egymásra épültek a házak. Ha akarjuk – és bírjuk –, innen a belvárosban bármit elérünk gyalog, vagy felszállhatunk a valószínűtlenül meredek utcákon közlekedő villamosok egyikére is, ha elfáradunk. Inkább a gyaloglást választjuk – igaz, kimerítő, de annál tartalmasabb, hiszen utunk során rejtett látnivalókra bukkanhatunk.
Színes a forgatag: antikváriumok és apró trafikok mellett sétálunk, elhaladunk egy régi időkből megmaradt borbélyüzlet előtt, és szinte mindenhol érezni a sült szardínia illatát – hiába, közel az óceán. Elérkezünk a híres Praca do Comercióig, azaz a kereskedők teréig. Kétségkívül grandiózus hely, ám nekünk túlságosan zsúfolt, hömpölyög a tömeg, a nyári időszakban sok a turista. Ez a zajos környék főként a vásárolni vágyóknak kedvez, de pár utcával arrébb haladva már csendesül a hangzavar, és gyönyörű templomok, szűk utcák fogadnak. A házak falán a legváltozatosabb színű és mintázatú azulejókról olvashatjuk le Lisszabon történetét: a csempéken halászbárkák, szigorú papok és furcsa városi jelenetek mesélnek a múltról.
Ha kitartóak vagyunk, és eltökélten haladunk egyre feljebb az utcákon, a lépcsőket mászva biztosan találunk egy elevadort, azaz felvonót, amellyel eljuthatunk egy kilátóhoz (portugálul miradouro). Lisszabon kilátás szempontjából igazi kincsesbánya: tele van panorámás pihenőkkel, így a város különböző pontjain más és más szögből láthatunk rá a jellegzetes háztetőkre és a virágoktól roskadozó teraszos kertekre.
A középkori eredetű Alfama negyed felett magasodó Szent György vár nem csak a történelmet kedvelőknek jelent élményt. Odafent a zegzugos árkádok között pávák sétálnak, és ha kedvünk tartja, akár órákig ücsöröghetünk a várfalnál kialakított pihenőknél, egy pohár bort kortyolva („Wine with a view” – olvassuk egy utcai bódéskocsi oldalán, majd pár perc múlva már „zsákmányunkkal” a kezünkben csodáljuk az elénk táruló látványt).
Később, ha nincs tériszonyunk, felkapaszkodhatunk a vár legmagasabb részeire, ahonnan belátható a teljes horizont. Ez a hely, mely véres csaták emlékét őrzi, a fáradt turista számára ma már a béke oázisa.
Lefelé indulunk az erődítményből, séta közben nézelődünk: számos művészeti galéria és régiségbolt bújik meg errefelé, némelyikből a fado édes-bús dallama hallatszik. Figyelmünket egyre inkább az éttermek, pontosabban az onnan érkező illatok kötik le – megéheztünk! Nem is keresgélünk soká, az egyik mellékutcában találunk egy szimpatikus vendéglőt: a kinti asztalok dugig megteltek, és már tudjuk, hogy a kiemelt népszerűség általában finom falatokat jelent. Szerencsére bent még akad szabad hely, megpihenhetünk. Ezúttal egyáltalán nem kérünk húst, hanem gombás-spárgás rizottót rendelünk – igaz, nem autentikus portugál étel, de nagyon ízletes. A spárga tökéletesen friss, jól illeszkedik a megfelelő állagúra készített rizottóhoz.
Ki mondta, hogy teli hassal nem lehet várost nézni? A kedvünkre való étel után új erőre kapva folytatjuk Lisszabon felfedezését – ezúttal hűen követve a 28-as villamos útvonalát. A villamosra nem férünk fel, ugyanis mindössze egy apró kocsiból áll, és rengeteg az utas – csoda, hogy egyáltalán képes felkapaszkodni a szűk sikátorokon. Sebaj, megyünk gyalog. Útba ejtjük a Sé katedrálist, a város legrégebbi templomát. Számunkra az időtlenség szimbóluma: 1147-ben építették, több földrengést túlélt, és még mindig itt áll, a maga szelíd méltóságában.
Felfedezőutunk a Bairro Alto negyeden, azaz a Felsővároson át vezet. A Bairro Alto bohém világa valójában éjszaka kel életre, amikor vidám szórakozni vágyók töltik meg az utcákat – mi azonban most egy másik arcát ismerjük meg. Nappal szinte üres a városrész, teljes a nyugalom, csupán egy-két idős néni tereget elmélyülten a napfényes erkélyeken. A macskakövek között galambok sétálnak ráérősen – érdemes leülni egy kávézó asztalához némi édesség társaságában, és élvezni a békét.
Később, miután tisztességes méretű gyaloglással leérünk az Alsóvárosba, a forgalmas Rossio téren még éppen elcsípjük a naplementét. A fény játékosan végigsúrolja a Nemzeti Színház oldalát, érinti a vasúti pályaudvar díszes kapuját, játszik kicsit a tér felett magasodó dombokon, majd beköszönt az éjszaka.
Lisszabont elhagyva furcsa szomorúság fog el. Már akkor hiányzik a város karaktere, amikor felszáll velünk a repülő. Létezik ilyen, hallottuk már más utazóktól, most mi is megtapasztaljuk. A szomorúság később enyhe sóvárgássá szelídül, végül megmarad a bizonyosság: egy hét nem volt elég arra, hogy Lisszabont felfedezzük. Európa egyik legszebb fővárosába egészen biztosan visszatérünk még.
Kapcsolódó írásunk itt olvasható.
Fotó:
Raab Zsuzsanna
