Vissza
Ne itt tanulj vezetni! Az Amalfi partszakasz
2019.07.31. | Szabó Edit
Van két tengerparti város – nevezzük őket Sorrentónak és Amalfinak –, egyik gyönyörűbb, mint a másik. Története is, legendája is van mindkettőnek. De a legfantasztikusabb a kettőt összekötő hegyi út…
Sorrento
A Sorrentói-félsziget – ha önmagában nem volna elég szép – csodás tájra nyílik: látni a Vezúvot, Capri szigetét és Nápolyt is. A város maga kicsit Szentendrés-Balatonfüredes ledérséggel kínálja magát a turistának: a remek adottságokat maximálisan kihasználva a lábunk elé teríti, amije van. Boldogan sétálgatunk a boltok közé szorított utcákon, élvezzük a teraszokat a kellemes téli melegben, miközben azt képzeljük, főszezonban bizony ez is fullasztó lehet.
Sorrento egyik fő attrakciója a tengerparti sétány – magasan a víztükör fölött. Mintha a geometria nagy égi tudora a partvonal mentén jó ötven méterrel függőlegesen elemelte volna egymástól a két síkot. Sirályok közvetítenek a lent és a fent között, folyton emlékeztetve minket a föld-víz-levegő harmóniájára. Boldogok a tengeri népek!
A költő Lord Byrontól az operaénekes Carusóig sok hírességet megejtett a hely, mégis meglepődünk, amikor egy térképen fölfedezzük az Ibsen-parkot. Vajon miért pont a hideg észak szülöttéről nevezték el? Aztán hamar eszünkbe jut, hogy a nagy norvég drámaíró fiatalon épp ebbe a tengerparti városba vonult önkéntes száműzetésbe, hogy csak bő negyedszázad múltán térjen vissza hazájába. A róla elnevezett park nem valami jólfésült, agyonnyírt liget, inkább rakoncátlan – szinte elvadult – erdei kert a meredek domboldalban. Kis halastó, szabadtéri színpad, keskeny kaptató. Tartózkodó, de nem barátságtalanul hűvös atmoszférája üdítő ellenpontja az üdülőváros felszabadultságának. Egy kis tábla Ibsen egyik kevésbé ismert figurája, a kis Eyolf emlékét idézi.
A déli verőfényben a találomra kiválasztott teraszok egyikén (a bőség zavara) proseccót rendelünk (mi mást), mellé sonkát, ruccolát. Neki is látunk örömmel, amikor a felszolgáló ovális tálon ínycsiklandó gombóckákat tesz le elénk. Szinte fájó szívvel hívjuk föl rá a figyelmet, hogy tévedés történt. És egyáltalán nem bánjuk, amikor közli, hogy tévedésről szó sincs, ez a ház ajándéka. Olajban kisütött, zöldséges-fűszeres krumplipüré-gölödin nem esett ilyen jól még soha.
Amalfi
Következő állomásunk, Amalfi jóval zárkózottabb lenge testvérénél. Ha az öbölnek hátat fordítva befelé indulunk, pillanatok alatt elfelejthetjük, hogy tengerparti városban járunk. Hegyre ragasztott épületei alatt és között különleges, zárt utcarendszer kanyarog. Mintha a fél várost sziklába vájták volna, vagy mintha sikátorok fölé épültek volna a házak, ezzel valójában alagúttá zárva a teremtéskor még nyitottan született utcácskákat.
átványos, izgalmas, titokzatos – és kiismerhetetlennek tűnik. Mintha a középkorral kapcsolatos sztereotípiáinkat akarná kőbe merevíteni. Ezek a fúrt utcák, árkádépületek, meredek, fedett lépcsősorok megdobogtatják az ember szívét. Könnyebb eltévedni, mint hinnénk. Mulatságos, amikor harmadszor lyukad ki az ember ugyanannál a rejtélyes nyiladéknál, hogy újra lepillantson az utcasor alatti hívogató (mert belátható) köztérre.
Itt alkonyatkor le is telepszünk egy pohár vörösborra, miután mindenfelől fura egyenruhás alakokat láttunk a városközpont felé sietni. Utcazene készül, amelynek egyetlen apropója alighanem az, hogy hétvége van. Egy szomszédos településről érkeztek a rézfúvósok. A hegyre fölkunkorodó út végéről masíroznak harsány zeneszóval, hogy aztán épp a mi terünkön fejezzék be a koncertet, mielőtt hazaindulnak.
Velük nagyjából egyszerre mi is szedelőzködünk – hosszú még az út vissza Nápolyba.
Ennek az útnak első, lélegzetelállító szakasza az a szerpentin, amely Sorrentóba visz vissza bennünket – ezúttal romantikus holdfényben (hogy ráadásul a kedvesre világított kisvárosban is még egy kicsit sétálhassunk). Az út és a táj ugyanolyan gyönyörű, mint idefelé, csak sajnos sokkal kevesebbet látni belőle. Igaz, a sejtelmes éji sötét meg hozzátesz egy keveset. Viszont idefelé jövet – kora délután – minden percét kiélvezhettük.
A Sorrento és Amalfi között húzódó mozgó tájképet különféle módokon lehet élvezni. Utazhatunk például (bérelt) autón. Akkor bizonyára száz-százötven méterenként megállunk ámuldozni-ájuldozni, és hat-hét memóriakártyát megtöltünk azzal a pár ezer képpel, amelyről itthon csalódottan állapítjuk meg, hogy a valósághoz képest mind kismiska. Vagy lemondhatunk az önállóságról, és választhatjuk a reguláris buszt.
Az előbbi módszer hátrányai: 1. Bármennyire szeretnénk is, nincs mód száz-százötven méterenként megállni. Az életveszélyesen kanyargó úton csak nagyon ritkán adódik egy kis kitérőcske, ahol – ha mások nem előztek meg – lehúzódhatunk, levegőt vehetünk, fotózhatunk. 2. A sofőr mindvégig nem nagyon élvezheti a lélegzetelállító látványt, mert tekintetét szigorúan az aszfaltra szegezi, és örül, ha nem viszi a kocsit a szakadékba. Mely mély szakadék „fenekén” az azúrkék tenger csillog – mindig más és más szögből nézve, ahogyan a hegyoldalba vésett cakkos út másodpercenként vált irányt.
Hogy a tenger és a hegycsúcs között nemcsak erdők, hanem települések is vannak ebben a káprázatos öbölben (inkább: öbölláncolatban), az további örömök forrása. És itt teszünk javaslatot a tájfilm alternatív befogadására. A két település között viszonylag sűrűn jár a busz. Fillérekbe kerül, és a sofőr üzembiztosan ismeri az utat, mint a tenyerét – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a lélegzetelállító, rémisztő meredélyen kanyargó úton szívbaj nélkül sms-ezget (velünk legalábbis ez történt).
Fotózni nem tudunk ugyan, viszont minden utas egyformán élvezi a tengeri-hegyi élő NatGeo-filmet. Ráadásul az otthoni frusztrációt is megússzuk, hogy képeinken mégsem sikerült megörökíteni a káprázatos élmény lényegét. Így kénytelenek vagyunk figyelni, beinni a látványt.
A Sorrento és Amalfi közötti távot (oda-vissza) mindenképp ezen a káprázatos autóúton javasolt tehát megtenni, Nápoly és Sorrento között azonban számos választás lehetséges. Közlekedhetünk hajóval, busszal vagy vonattal. Mi odafelé a látványos hajóutat, visszafelé, a koromsötétben a viszonylag gyors vasutat választottuk, hisz Sorrento a Vesuviana egyik végállomása.
Így levezetésül egy késő éjszakai alternatív pizzavacsora is belefért a pizza szülőhazájában, Nápolyban – de erről majd legközelebb.
(A nyári képekért külön köszönet Getto Katalinnak)
Fotó:
Upor László
Getto Katalin
