Vissza
Látni. Nápolyt és…
2019.06.04. | Szabó Edit
A pizza, a spagetti és a limoncello hazájában járunk, ahol minden csupa szag, csupa íz. Nápoly egy fapados járattal könnyedén elérhető Budapestről, és egy hosszú hétvégére bármelyik évszakban tökéletes célpont…
Sosem értettük, miért kéne csak azért elköszönnünk ettől az árnyékvilágtól, mert láttuk Nápolyt. Ha rajtunk múlik, maradunk még egy darabig, de Nápolyt megnézzük szívesen. Akár többször is.
Ez a különleges délolasz város pedig nem is adja magát túl könnyen. Nem uralja a városképet egy Eiffel-torony égbe szökő acéltűje, nem szórta tele az utcákat különc épületekkel valami gubancos fantáziájú Gaudí, az egyébként impozáns Nápolyi-öböl sem kiköpött Riviéra (szikrázó fehér homok helyett ronda ipari épületek választják el a várost a tengertől), és a Colosseum is pár száz kilométerrel odébb áll – nevezetesen az Örök Városban.
Persze ott van Nápoly híres vára a dombtetőn – ha nem is olyan látványos, mint Windsor –, és egy szép téren kényelmesen pompázik a királyi palota – ha nem is olyan impozáns, mint a velencei Palazzo Ducale vagy a potsdami Sanssouci. És ott a Gesù Nuovo székesegyház, ami nem vetekszik – de nem is kell vetekednie – Reims vagy Firenze katedrálisának turistákat magnetizáló tömbjével.
Nápoly nem a Copacabana, nem a Grand Canyon, nem Párizs és nem Manhattan. Kicsit olyan, mint az érett camembert: nem hízelgi be magát azonnal, szokni kell, de aztán könnyű rákapni az ízére. Bizony: jól el lehet veszni ebben a különös, szürkés városban, ahol – igen – vannak kellemetlen szagú, sötét utcák, és néha valóban szúrja az ember szemét a szemét, de sok itt a szerethető zug, és a hírekkel (és a várakozással?) ellentétben egy percig sem kellett szoronganunk, félnünk.
Hét éve jártunk itt utoljára, azóta állítólag lecserélődtek a sejtjeink, de bizonyos dolgok sosem változnak. Az óvárosban egy apró tér halárusánál a fal tövében friss kardhal elülső fele, égbe meredő szablyával, épp mint „legutóbb” – az időtlenség különös dimenziója. Annak idején pár héttel karácsony után, most ugyanennyivel karácsony előtt télinyaraltunk Nápolyban – ahová talán ilyenkor a legjobb elutazni, ha nem szeretnénk megfőni. Az utcák-terek már/még tele karácsonyi díszekkel, műfenyővel.
A régi városmag szűk utcáin a „készítsd magad” betlehemi jászol összes elengedhetetlen kellékét és szereplőjét kihelyezik az asztalokra. Tonnaszám jelennek meg a szent család tagjait, különféle állatokat, mesterembereket, használati eszközöket stb. stb. és néhány profán figurát, sőt kortárs híres embereket ábrázoló kisebb-nagyobb cserép-, gipsz-, műanyag és fémfigurák. Amelyekből válogatni – vagy amelyekkel fényképezkedni – gyakran megállnak a sétálók. Így aztán olyan gyalogos forgalmi dugók alakulhatnak ki, amelyeket klausztrofóbiás embertársainknak kifejezetten nem ajánlunk. Bármilyen lenyűgöző legyen is ez az ünnepi giccsparádé, aki szorongósabb (netalán tömegiszonnyal küzd), ilyenkor jobb, ha kerülő utat választ.
A decemberi ég olyan kék, mint nálunk júniusban. Az egész város egyetlen hatalmas nagymosás. A szűk utcák fölött száradó ágyneműt lengető szél tengerillatot sodor a kikötő felől. Minden keveredik – ahogy egy rendes kikötővárostól elvárjuk –, és épp ez a keveredés adja a hely egyediségét. A pizza, a spagetti és a limoncello hazájában járunk, ahol minden csupa szag, csupa íz. Ismerős és mégis megunhatatlan a frissen szedett narancs savanykás leve, a kávé kesernyés aromája, a halpiac összetéveszthetetlen szaga, a sajtok robusztus sárga tömbje, és mellette a sonkák barnásvöröse, a vulkanikus lejtők borainak ásványossága, a frissen sült pizza és az öblítő illata – egyszóval: Nápoly.
A kardhalas terecskétől nem messze támasztókerekes gyerekbiciklik hatalmas választékára bukkanunk. A legnépszerűbb szín láthatóan a rózsaszín – némiképp kontrasztjául a kopott falaknak. Ha nem is ezekkel a kis járművekkel, de busszal, vonattal, hajóval egy sor csodásabbnál csodásabb hely érhető el könnyedén Nápolyból. Például a Sorrento-Amalfi partszakasz, Capri és Procida szigetékszere, a hírhedt pusztító vulkán, a Vezúv – vagy éppen Pompeji, illetve Herculaneum láva konzerválta ókori városa.
Utóbbiak meglátogatásához rendkívül izgalmas kiegészítő az önmagában is lenyűgöző archeológiai múzeum Nápoly közepén. Itt az ember nemcsak azt felejti el, hogy melyik városban járunk, de talán egy kicsit azt is, melyik évszázadban. Van, akit lenyűgöz egy kő, egy tárgy, egy kép puszta életkora, másokat untatnak a romok, a cserépdarabok – mindenkire más és más hat. Magunk úgy voltunk vele, hogy a töméntelen szoborlelet csupán az ismerősség nem túl izgalmas tanórai érzését hozta, ámde ahogyan a használati és dísztárgyakhoz értünk, egyik ámulatból a másikba estünk, és alig tudtunk a tárlóktól elszakadni. A hajdani készítők mesterségbeli tudása, a praktikum és az esztétikum harmóniája önfeledt csodálatra késztetett. Noha tudjuk, hogy az írás nem a Parker tollal, a kulinária pedig nem a konyhai robotgéppel kezdődött, újra és újra meglep, milyen kifinomult eszközök léteztek már akkor, jó kétezer évvel ezelőtt. Páratlan élmény, ha ezeknek a mesterien megmunkált tárgyaknak a képét az agyban elraktározzuk, majd virtuálisan bemásoljuk egy rendkívül modernül megépült ókori település (Pompeji) romhelyiségeibe.
Az archeológiai múzeum érdekes szeglete az a „tizennégyes karikás” minikiállítás, ahol a láva alól előásott használati és dísztárgyak közül a kifejezetten és erősen szexuális tartalmúakat tekinthetjük meg. Az a felszabadultság és derű, amellyel a nemiséget, a nemi életet – és igen, magukat a nemi szerveket – helyezik a fókuszba, megint csak elgondolkodtat a köznapi kultúra és a társadalmi tabuk viszonyáról. Szobrok, edények, mindenféle eszközök – egy a közös bennük: mind azt ábrázolja, nagyítja föl. Persze ezeket a leleteket (is) elhozták eredeti helyükről, Pompeji romjai között egyetlenegy ilyenre bukkantunk, talán jelzésnek hagyták ott: egy épület bejárata mellett (mintegy házszám helyett) egy jókora derűs fallosz díszlik. Hiába, mint a nápolyi múzeum ismertetőjéből is megtudtuk, szerencsehozó és a rontást elűző mágikus erőt tulajdonítottak a szexuális tárgyaknak és ábrázolásuknak.
Ebben a múltban elmerülve könnyű azt érezni, hogy valamit valahol elveszítettünk.
A gyűjtemények bemutatása meglehetősen felhasználóbarát: a belső terek, a termek kialakítása, a magyarázó szövegek elhelyezése és stílusa kifejezetten mai szemléletű. Bevonzza és bent tartja a fiatalabbakat, a kevésbé eltökélt múzeumjárókat is. Nem kell – nem is lehet – mindegyik kiállítást alaposan végignézni, de szinte biztos, hogy mindenki talál olyan termet, ahol órákra is szívesen lecövekelne.
A tudomány és technika híveinek például igazi csemege – informatív és szemet gyönyörködtető – a napórákat bemutató csarnok: meglepő, hányféle módon, miféle számítások alapján tették megfoghatóvá a láthatatlan időt okos elődeink. Legalább ugyanilyen izgalmas (és a Borsmenta profiljába vág) a gabonaeredet-felfedező kiállítás. A pompeji ásatások során talált gabona-, fűszernövény- és egyéb élelmiszermaradékok legújabb genetikai vizsgálata alapján feltérképezték, hogy mely hozzávalók honnan, mely földrészről kerülhettek a helybéliek konyhájába. Ennek alapján aztán egyéb kulturális és kereskedelmi befolyásokra/kapcsolatokra, népmozgásokra is következtethetünk.
Az emberiség történelme gabonafélék és zöldségek génvariációiban elmesélve – kell ennél izgalmasabb?
Kapcsolódó írásaink:
Capri vagy Procida? Válassz, ha tudsz!
Heculaneum, Pompeji, Vezúv
Ne itt tanulj vezetni! Az Amalfi partszakasz
Fotó:
Upor László
