Capri vagy Procida? Válassz, ha tudsz!

Nápoly kikötőjéből hamar elérhető Capri is, Procida is. Bármelyiket választhatjuk, csalódni képtelenség. Hacsak reménytelen zivatar vagy kegyetlen hóförgeteg meg nem torpedózza a terveinket, aligha érezhetjük rosszul magunkat ezen a kiránduláson. Komppal kicsit hosszabb, szárnyashajóval egészen rövid az út, a hajók télen is viszonylag sűrűn járnak, és a jegy nem kerül egy vagyonba.

Capri

Akármilyen gyönyörű – vagy tán épp, mert ilyen gyönyörű –, a nyári turistaszezonban pokoli lehet a mindössze tíz négyzetkilométernyi, dús Capri. A tél közepén azonban paradicsomi. Az arrafelé hűvösnek számító tizennyolc fok legalább huszonötnek érződik – főleg, ha az ember közben „hazagondol”, és nagyra értékeli a szerencséjét. A szikrázó napsütésben a tenger hullámzó fénylepedő, az örökzöldekkel borított domboldalon jól kiépített, hangulatos sétautakon nem tapossák egymást a fényképezőgépes külföldiek, a villák teraszán nem hangoskodnak az egynyári vendégek.

Két időtlenül jelenvaló csöpp település – Capri és Anacapri – és számos kisebb-nagyobb házfürt ad otthont a helyieknek és az ide utazóknak. Tudjuk, mert tudható, hogy ki mindenki szeret itt pihenni (nagy-nagy hírességek kedvence a hely), de jól látható, hogy ez az erdőkkel borított hegy-sziget jól el tudja bújtatni azt, aki nem áhítja minden pillanatban a nyilvánosságot.

Anacapri le-föl és jobbra-balra kanyargó, magas kőkerítésekkel, házakkal szegélyezett szűk utcái ottjártunkkor (egy decemberi vasárnap délutánon) olyan kihaltak, mint egy iskolaépület a nyári szünetben. Nekünk persze ez önző módon jólesik – de valószínűleg annak a nagyon kevés vendéglátónak, aki ilyenkor is nyitva tart, kevésbé. Mindenesetre sikerült egy üresen kongó, hangulatos cukrászdában hibátlan aromájú grappával és életünk egyik legfinomabb pisztáciás aprósüteményével (helyi specialitás) emelni a szervezetünk boldogsághormonszintjét.

Anacapritól a sziget csúcsára hosszú drótkötélpálya visz. A helyi „libegőről” valóban lélegzetelállító a látvány: egyik oldalon a végtelen tenger, a másikon a meredek hegyoldal, alattunk egyre tágabbra nyílik a kis település és az erdő panorámája. A semmiben lebegés különös érzését fokozza, hogy az egyszemélyes ülőkék lábtámasz nélküliek, nincs min megfeszíteni a talpunkat. Tériszonyosoknak nem is igen ajánljuk. A felszabadult közös romantikázást pedig némiképp nehezíti, hogy a párok egymástól jó néhány méterre lebegnek – lehetetlen egymás kezét szorongatva ujjongani-borzongani. A majd’ hatszáz méteres hegy tetejéről szédítő a látvány: a magasban röpködő madarak mélyen alattunk köröznek.

Ha a libegőt kihagyod is, a két települést összekötő helyi kisbuszra mindenképp érdemes benevezni. A helyenként hajmeresztő szerpentint mintha eleve arra tervezték volna, hogy minden lehetséges szögből megmutassa a szigetet és az azt körülvevő tengert. Akárha egy grandiózus vidámpark elvarázsolt táj-kastélyában forgatnának óriáskezek. A buszok sűrűn és megbízható menetrend szerint közlekednek, viszonylag olcsó a jegy, nem érdemes a turistáknak célzott, borsos árú „hop on, hop off” szolgáltatást igénybe venni (bármit mondjanak is a hajón működő turistaszervezők).

Capri városa egy aprócska Szentendre. Ezt az érzést váratlanul megerősíti, amikor egy árkád alatt, a kis falba vájt vitrinben egy palack tokajit pillantunk meg. Elsőre úgy érzed, ezen a néhány kis utcácskán is képes volnál hosszú időre elveszni. És decemberben még – hiába a szállodák, az ajándékboltok, a karácsonyi fényfüzérek – úgy tűnik, talán olykor saját élete is lehet ennek a bájos helynek.

A központból jól jelzett, vonzó gyalogutak indulnak a sziget különböző nevezetes pontjaira. Cipőjétől és erőnlététől függően ki-ki megválaszthatja, milyen megterhelő túrát vállal (a térképeken jól jelölik a távolságokat is). Az egyik legszebb képződmény, a „Természetes boltív” (Natural arch) például nem túl fárasztó gyaloglás után, jó félóra alatt elérhető az imént fölfedezett tokajis palacktól. A hegygerincen ide-oda kanyargó ösvényről mindvégig pazar a látvány, de amikor a „célt” elérjük, úgy érezzük, ez már igazán nem fair. Egy amúgy is gyönyörű szigetnek miért adományoz a természet még egy ilyet is? Mintha a szirtre egy nagy teáskannafület tapasztottak volna cakkos sziklából – kifejezetten azért, hogy a domboldalról ezen a kőrésen át nézhessük a tengert és a táncoló sirályokat.

Itt sértetten föl is adjuk a természetjárást, nem vagyunk hajlandók továbbmenni a (képek tanúsága szerint szégyenletesen gyönyörű) Kék barlang felé, inkább visszafordulunk Capri irányába, de félúton megállunk, hogy az egyetlen „télen” (értsd: körülbelül húsz fokban) is nyitva tartó étterem/bisztró teraszán (La Palette) elfogyasszunk egy Aperol spritzet. A korallszínű gyöngyöző italt a szikrázó napba tartva beleolvadunk a látképbe, és azt vesszük észre, hogy a tágas tér most idővé – pontosabban időtlenséggé – olvad. (Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a rendkívül kedves felszolgáló igazán finom húsgombócot is letesz az asztalunkra – csak mert épp most készült el, és mindenképpen meg kell kóstolnunk.)

Procida

Procida, a Nápolyból könnyedén elérhető másik tengeri gyöngyszem-sziget mintha Capri kistestvére volna (alapterülete nem egészen félannyi). Olyan, mint egy középvonalán felpúposodó holdsarló (vagy pisztáciával szórt hókifli). Az ív domború oldalán van a hajókat-kompokat fogadó nagy kikötő, a túloldali, bezárkózóbb öböl a halászcsónakoké. Ha a domboldalt és a gerincet benövő település nem volna elég vonzóan változatos és derűs, ez a kis kikötő a parton sorakozó színes portákkal még jócskán növeli a vonzerejét. A legenda szerint az élénk színek valaha arra szolgáltak, hogy a halászok messziről megismerjék az otthonukat.

Procida alig több ennél (csakhogy kell-e ennél több?): szemtelenül vakító vízfodrok, a domboldalon látszólag egymás hegyébe tűzködött csinos villák, szűk utcácskák, erőd, pár kis templom. Meg persze kávézók-éttermek, ilyesmi. Ott van mindjárt a La locanda postino: híven őrzi emlékét annak a kedves-szomorú filmnek (Il postino – magyar forgalmazásban: Neruda postása), amelyet itt, a szigeten forgattak. Ha jó az idő (mint néhány éve azon a késő januári délutánon is), a partra tolt halászcsónakok mellett álló asztaloknál ehetjük a halat-rákot, ihatjuk a poharat párásító hideg bort.

Időutazásnak sem utolsó, de fontos, hogy a hely nem a nosztalgiából él: a legfrissebb alapanyagból színvonalasan elkészített fogásokat kínálnak, magától értetődő kedvességgel. A halászkikötő pompás öble a hegytetőről szó szerint mesés látványt nyújt – kicsit mintha álmaink óvodájában nézegetnénk valami képeskönyvet –, vagy mintha az egészet színes építőkockákból magunk raktuk volna össze.

Találkoztunk már elfogult hívőkkel, akik az egyik szigetért rajonganak, a másikat ajakbiggyesztve emlegetik – és fordítva. Pedig szerencsés, aki akár csak az egyiket bejárhatja – még szerencsésebb, ha főszezonon kívül. Egyformán szerethetők, egyformán félteni valók: mindkettőnek megvan a maga valóságos élete, de a turistatömeg könnyen agyonnyomja az efféle méltán népszerű helyeket.

Procida felfedezéséhez nem feltétlenül szükséges szárazföldi jármű, jó része könnyen bejárható gyalog. Caprira ez biztosan nem igaz, de ahogy mondtuk, a „normál” buszközlekedés jó és megbízható.

Ha mély levegőt veszünk, és úgy döntünk, hogy elrepülünk Nápolyig, érdemes egy napot hozzábiggyeszteni a kiránduláshoz – és akár fej vagy írással eldönteni, hogy Procida vagy Capri szigetén dőljünk hátra egy kiadós séta után valami szép színű hűvös itallal…

Kapcsolódó írásunk:
Látni. Nápolyt és...
Ne itt tanulj vezetni! Az Amalfi partszakasz