Vissza
Pécs fényt kapott
2018.07.15. | Upor László
Fényfesztivál, karneváli forgatag, szűk utcák, barátságos udvarok, világszínvonalú múzeumok, mediterrán hangulat. Pécsett kertekben, éttermek, borozók teraszán üldögélni is élvezet. Körképünk közel sem teljes...
Hol van már az az idő, amikor az uránvárosi Olympia étterem jelentette a mondén modernséget, miközben a Széchényi tér oldalában pompázó Nádor Kávéház volt hivatott őrizni a múlt dekadenciáját? Amikor a Jókai téri önkiszolgáló (tej)bisztróban különleges alkalmakkor máglyarakást ettünk, a kocsmákban csak Pécsi Szalont és ócska borokat mértek? Amikor megtanultuk, hogy a mecseki tévétornyot „csúszózsalus technológiával” építik (bármit jelentsen is az), amikor a tizenemeletes, majd a huszonemeletes óriásház egyszer csak a város fölé nőtt? Amikor megnyílt a Csontváry és a Vasarely Múzeum, amikor sokaknak a Játékfilmszemle, a Kisplasztikai biennálé, a Pécsi Balett és a Bóbita Bábszínház jelentette Pécset?
Ezt a várost az Ég is fesztiválhelyszínnek teremtette, és ezt igyekeznek is kihasználni – hol jobban, hol rosszabbul. Nagy – és egyelőre még nem egészen eldöntött – kérdés, mit kezd a város önmagával: hogyan határozza meg közösségi kül- és beltereit, mire megy a felemásra sikeredett 2010-es kultúrfővárosi évad hagyatékával. Mindenesetre mostanában fesztivál fesztivált ér: a kitelepült árusoknak szinte lebontani sem érdemes tavasztól őszig.
A Fényfesztivál egy grandiózus utcabál. Karneváli forgatag, ahol nem az emberek, hanem az épületek öltenek magukra cifra gúnyát. Ki olcsónak és giccsesnek, ki lenyűgözőnek találja ezt, mindenesetre aprók és nagyok tolonganak az utcán, és élvezik, hogy elefántnyi szitakötők szállnak a dzsámin, hogy hatalmas sarkvidéki vagy trópusi állatok uralják a Janus Pannonius utcát, hogy a Barbakán fantasymintás fényruhát ölt. Ámulnak a Dóm (lánykori nevén Székesegyház) bombasztikus (mellesleg technikailag bravúros) „átépítésén”. Egyik pillanatban lángba borult ódon kastély, a következőben nagy mechanikus szerkezeteket rejtő titokvár képét ölti, látványosan omlanak, épülnek a falak, forog a négy emblematikus torony. Elkerekedik a szem, tátva marad a száj. Nagyszabású – profi, de kockázatmentes – ingyencirkusz.
A kisebb (pénzért vett karszalaggal látogatható) installációk ugyanakkor játékosan invenciózusak. Ki egy több méter átmérőjű Hold-hasonmást függesztett föl a Martyn Ferenc Múzeum udvara fölé, ki finoman megmunkált fémékszereket mozgat rafinált kis motorral üvegbúra alatt, hogy a még rafináltabb szúrófények izgalmas árnyékokat és reflexiókat vessenek a néhai Nádor csupasz belterének falára.
Más egy Káptalan utcai kertbe telepít emeletnyi magas színváltó „élő” virágot, amelynek levegővel telt húsos szirmait folyamatosan pumpálja egy szerkezet; amikor a vállalkozó kedvű néző valamelyik tömlőt leszorítva elzárja a „légutat”, a virág lekonyul, elhervad, máskor újraéled.
Utcaszínház az egész (bel)város, és (az artistákat, bohócokat, zenészeket, mókamestereket leszámítva is) színész benne minden férfi és nő. A gyerekekről nem is beszélve. Könnyen lehet, hogy sok lakó szép csöndben megőrül ettől, de az esténként kirajzó tükék és máshonnan idesereglett tömegek láthatóan élvezik ezt a tolongást.
Minden fesztiválnak jó ideje elengedhetetlen része a kitelepült bódés – mászkálós vagy padra ülős – köztéri eszem-iszom. Serpenyős, grilles lacikonyhák, lepény és kürtőskalács, sör-bor-pálinka; egyenfelhozatal, hol jobb, hol rosszabb (igen: van jobb is). Aki nem (csak) itt akar jóllakni, és nem is otthonról hozott szalámis zsömlét enne, az bátran nekivághat a városnak.
Az olcsó kis kocsmák ideje lejárt; elvétve persze találni hasonlót – leginkább a „belső körön” kívül –, de nem jellemző. Ugyanakkor a csúcsgasztronómia a jelek szerint nem tudta még bevenni Pécset, az utóbbi évek látványos próbálkozásai egy idő után rendre kudarcot vallottak (bezárt például a Susogó és az Enoteca). Ha viszont középre célzunk, és azzal indulunk neki, hogy „együnk egy jót”, a belváros tengersok lehetőséget kínál, és egyik-másikkal jól is járhatunk. (Kedvenceinket későbbi cikkekben mutatjuk be részletesen.)
Akadnak szép számmal majdnem jó helyek. Például a gombamód kinőtt trendi (bárhol megtalálható) éttermek-bisztrók, amelyeket könnyű megtalálni a forgalmas sétálóutcán és környékén: ismerős márkanevük egyszerűen megjegyezhető, a gasztroélmény viszont nem mindig maradandó. Aztán ott vannak az újjáéledő vagy átalakuló régi legendák. Ilyen a valaha igen hangulatos „kispiszkos” Halásztanya. Az „átkosban” halászlét, tipikus egytálételeket és gyanúsan vízízű csapolt sört szolgáltak fel, az ifjúság mégis imádta – órákat hangoskodtunk a meszelt falú pöttöm udvar nagy fái alatt. Ma ugyanitt – az architektúrát szerencsére megőrizve – szimpatikus, ám kicsit nagyot mondó cseh söröző (Bohemia Sörkonyha) működik. A sör garantáltan nem vizezett, az adagokra nem lehet panasz, az ízek is megfelelőek, de semmi sem egészen az, ami. A sztrapacska nem reszelt krumplival gyúrt tészta, hanem aprógaluska (egyébként finom) juhtúrós öntettel, a hatalmas egészben sült csülök nem a sütéstől, hanem a párolástól omlós. És így tovább. De mondhatnánk: soha rosszabbat – semmiképp ne érezze magát átverve, aki odatéved. És a fa ugyanaz, mint régen – csak kétszer akkora…
Pécs belvárosának egyik különlegessége egyébként is a számtalan kis belső udvar, hátsó kert – nem véletlen, hogy a vendéglátók építenek erre. A kitüntetett Király utcáról nyíló Cooltour Café leggyengébb pontja a neve. Ha eltekintünk attól, hogy a mindent uraló kényszeres szójátékgyártás ide is elért, nagyon fogjuk élvezni az itt eltöltött laza órákat.
Az alig-alig feltűnő kapualj mögött meglepően tágas – és tulajdonképpen váratlan – kert nyílik, amely nagyobb táraságnak és a félrehúzódásra vágyóknak egyaránt nyújt teret. Az épület két szintjén véletlenszerűnek ható (valójában jól végiggondolt) retroközeg fogad. Derűs és fesztelen az egész. Egy sörre, egy limonádéra, egy kávéra – hosszú, nyugodt beszélgetésekre vagy nagy, közös harsánykodásra – a legalkalmasabb helyszín.
Rizikós dolog egy szolgáltatásnak – pláne egy vendéglátóipari egységnek – a Blöff nevet adni, mert félő, hogy a kicsit is csalódott vendég gúnyos mosollyal bök a cégtáblára. Nem, nem mondanánk, hogy a Jókai tér peremén álló hely rászolgál erre, de azért meglehetősen rosszul érint bennünket, amikor a felszolgáló a rendeléskor a rövid de tartalmas étlapon szereplő fogások bő feléről közli, hogy sajnos nincs.
A Blöff balkáni ételekben és halban erős, de jó fél éve például a rozé kacsamell műfajában életünk egyik legjobbját ettük itt. Most a deklarált erősségeket teszteljük: egyszerű fish and chipset, illetve pljeskavicát kérünk. Mindkettő több mint korrekt, de a hely hangulatából hiányzik a felszabadultság. Talán rossz napot fogtunk ki, szívesen adnánk még egy esélyt az étlap másik felének is…
A Jókai tér egyébként nem átlagos turistacsapda. Szerencsére túl jók az adottságai ahhoz, hogy hagyják elveszni. Itt található a jól ismert Elefántos ház – mindjárt két műintézménnyel –, s vele szemben a nagyszerű Eleven borbár, kicsit lejjebb a hangulatos kerttel, remek étel- és stílusos borkínálattal működő Balkán Bisztró (mindegyikről részletesebben szólunk majd későbbi írásainkban)
És itt húzódik meg szerény természetességgel a Lyr. Ebben a divatos öko-minimáldizájnnal berendezett, környezet- és életmódtudatos kávézó-étteremben csodásat reggeliztünk. Az asztalra helyezett mindenmentes fogásokat és italokat a falra szépen elrendezett zöldséges ládák figyelik (ezzel a motívummal másutt is találkoztunk).
A felszolgáló békés, halk szavú és kedves – bár tán kissé lassú –, a bundás kenyér kifogástalan, az erdei gyümölcsös kásába bele lehetne fulladni, de mert kitűnő, az utolsó kanálkáig elfogyasztjuk. Szubmediterrán nyugalom, posztmodern fogyasztói tudatosság.
Innen – és ezzel a nyugalommal felvértezve – érdemes két fesztiválprogram között felfedezni Pécs kevésbé „fényes”, komoly arcát, például a szép nevű Káptalan utcát, ahol a száz méterre eső múzeumok száma valószínűleg európai szinten is kiemelkedő. Túlexponált fesztiválok nélkül, nappali megvilágításban is.
Kapcsolódó pécsi írásaink:
A Reggeli lelassít
Itt egyél, ha Pécsre mész!
Irány az éjszaka – Pécsett!
Fotó:
Upor László