Utas és holdvilág túra 4.

Spello

Perugia után indul az az umbriai bolyongás, ahol a főhős a térben és az időben is elveszik, egyre búskomorabb lesz, ami odáig fajul, hogy Folignóban kórházba kerül. Persze A bujdosó című fejezet elején még boldog: 

„Az a nagy umbriai síkság, amelynek egyik sarkában egy sziklaasztalon áll Perugia, a másik sarkában, az irdatlan Subacio-hegynek támaszkodva, Assisi fehérlik, néhány nap alatt virágba borult. Mindenfelé viruló gyümölcsfák árasztották az évszak átható ujjongását, és különös, csavart ágú eperfák, halvány, olasz-zöld olajfák és azok a lila virágú, nagy fák, amelyeknek a nevét senki sem tudta Mihálynak megmondani. Nappal a gyalogló akár ingujjban járhatott, az éjszakák még hűvösek voltak, de nem kellemetlenül.

Mihály gyalog érkezett Spellóból Assisibe, felment a város legmagasabb pontjára, a Roccára, meghallgatta egy szép és bölcs olasz kisfiú történelmi magyarázatait, leült az ősi várrom egy falára, órák hosszat nézte az umbriai tájat, és boldog volt. (…)

– És itt minden hely város. Spello például otthon nyomorult kis falu volna – itt mégis szabályos város, katedrálissal és kávéházzal, sokkal inkább város, mint például Szolnok vagy Hatvan. És bizonyára egy nagy festő született benne, vagy egy nagy csatát vesztettek el mellette.”

Valóban, Spellót kár kihagyni, érdemes akár egy napot is eltölteni benne. Ajándékboltok, kávézók, kilátópontok. Hosszan kanyarog a főutca az óvárosban, és jó, hogy nem emelkedik túl meredeken. Nekünk egy napnál kevesebb jutott, de elmondhatjuk, hogy Spello pontosan azt a középkori–reneszánsz Itáliát testesíti meg, ami Mihályt vonzza. A város legnagyobb művészeti kincse a Santa Maria Maggiore-templom Baglioni-kápolnája, amelynek freskóit Pinturicchio készítette 1500–1501 körül. Az egyik az Angyali üdvözlet (Annunciazione), azaz Mária és Gábriel angyal találkozása egy aprólékosan kidolgozott umbriai táj előtt. A háttérben felismerhető az itáliai táj idealizált világa: városok, dombok, utak, melyek mintha továbbvezetnének a képen kívülre. A második Krisztus születése (Natività). A romos antik épület, amelyben a születés történik, a kereszténység és az antik világ találkozását jelképezi. A harmadik A tizenkét éves Jézus a templomban (Disputa nel Tempio). A bölcsesség és a tudás jelenete, ahol a gyermeki Krisztus vitázik a tudósokkal. A mennyezeten groteszk díszítés: fantasztikus lények, növényi ornamentikák, játékos motívumok. 

Assisi

Ahogy egy jó franciatanár megtanítja az első órán, hogy Párizs jelképét effel és nem ejfel toronynak ejtjük, úgy jár el egy jó olasztanár a helyes asszízi és a helytelen assziszi párosítással. Umbria egyetlen olyan városáról van szó, amelyről már gyermekkorunkban hallunk, talán akkor is, ha nem járunk olaszra (de akkor meg rosszul fogjuk ejteni, ugye). Híres, neves, meseszép. Egyébként az utunk során ez volt az egyetlen olyan állomás, ahol turistákat kellett kerülgetnünk. A megpillantása „lentről”, a síkságról már önmagában nagy élmény, aztán felkapaszkodni – ebben egy ponton mozgólépcső segít – és sorban megnézni a templomait csak fokozza a gyönyört. Ezek a teljesség igénye nélkül: San Damiano-templom (a városfalakon kívüli, egyedi hangulatú), Santa Chiara-bazilika (itt a tér sarkán keressük meg a Leccapaletta nevű fagylaltozót, zseniális a kínálat minősége!), San Rufino-katedrális (Szent Ferenc és Szent Klára keresztelésének helyszíne), San Francesco-bazilika (a Hely, a végcél, a zarándokok jutalma, a fáradt turista gyalogútjának megkoronázása, Giotto freskóival). 

Szerb Antal a regényben két konkrét helyszínről ír, az egyik: „A Piazzán, az ősi Minerva-templommal szemközt, ami az első antik templom volt, amelyet Goethe itáliai útjában látott, leült egy kis kávéház elé, vermutot rendelt (…)” Nos, az ősi Minerva-templomra ráépült katolikus templom belül érdektelen, de a külső valóban megkapó, vermutot pedig nem tudtunk rendelni, mert egy gombostűt is nehéz lett volna leejteni az emberektől és a dottó vonattól. „De Ervint nem találta meg, és ifjúkori áhítatát sem tudták felidézni a franciskánus templomok, még a Santa Maria degli Angeli sem, amelynek belsejében áll a Portiuncula, ahol meghalt a szent. Nem maradt itt éjszakára, mert attól félt, hogy az ilyen idegenforgalmi középpontban inkább rátalálnak, akik keresik.” Ervinről majd a következő cikkben mesélek, itt csak gyorsan tisztáznom kell segítő szándékkal az Assisibe készülő olvasóinknak, hogy ezt a bizonyos Angyalok-templomot ne „fenn”, az óvárosban, a többi templom környékén, hanem „lenn”, az újvárosban keressék. 

Spoleto

„Továbbutazott, és estére Spoletóba ért. Itt megvacsorázott, de a bor sehogy sem ízlett, ezek az olasz vörösborok hajlamosak arra, hogy időnként spirituszízük legyen vagy hagymaszaguk, tudja Isten miért, mikor máskor éppolyan megokolatlanul egészen nagyszerűek. (…) Olcsó szobát bérelt egy olcsó albergóban – nagy választék ezen a kis helyen amúgy sem volt –, és vacsora előtt még egy kis sétára indult Spoleto sikátoraiban. A holdat felhők fedték, sötét volt, és a fekete város sikátorai fojtogatóan szűkültek össze körülötte, nem olyan ölelően, mint Velence rózsaszín utcácskái.” Főhősünk eluralkodó depressziója miatt „kénytelen” Spoletót így lefesteni az író. Nekünk viszont nagyon tetszett ez a város is (a borokról írtakat pedig műfelháborodva utasítjuk vissza), a többihez képest talán a legkevésbé középkorias, de nagyon jó hangulatú, és sajnáltuk, hogy nem jut elég időnk rá, ugyanis estére már Rómába kellett érnünk – egy ottani olcsó albergóba.

(A regényben Spoleto és Róma között van két fontos város, amiről a következő cikkben mesélek, azokat már korábban „letudtuk.”) Itt egyrészt be kell menni a dómba Filippo Lippi 1467 és 1469 között az apszisra festett, a Szűz Mária élete és mennybevétele című freskóciklusáért. Ezen kívül persze vannak itt más freskók is, amiket érdemes szemrevételezni – több egyeurós érmét vigyünk magunkkal, hogy ki tudjuk világíttatni. Másrészt pedig érdemes kiülni a dóm előtti térre egy pohár borral, és csak örülni, hogy ott lehetünk…

(folytatjuk)