Vissza
A közös étkezés rítus
2024.10.05. | Upor László
Asztali igények összehangolásáról, családi hagyományról, könyvekről kérdezzük Sárdi Dórát, a gyerekirodalmat kiadó és forgalmazó Pagony egyik alapítóját, társtulajdonosát.
A négygyermekes anyával egy humuszbár teraszán ülünk – az asztalon humusztál, falafelgolyók –, ez a menü otthon is mindenkinek megfelelne.
Nem egyszerű feladat nálatok egy ebédet, vacsorát összehozni. Kis túlzással ahányan vagytok, annyiféle megszorítás és különleges igény. Hogy lehet ennek megfelelni? Az ebédlőasztalnál konszenzus van – azaz megkeresitek a legnagyobb közös osztót, ami mindenkinek jó –, vagy inkább egymás mellett élés, párhuzamos étrendek?
Tudatosan, „elvi síkon” egyik sem. A gyakorlatban pedig mindig van olyan, amit mindenki tud enni, az egyéni kívánságoknak, diétáknak megfelelően lehet változtatni az alapmenüt, lehet hozzátenni az asztalnál. Ha például valami tejföllel készülne, akkor abba vegán krémet teszek, de az egyik lányom, Hédi imádja a tejfölt, úgyhogy neki külön még kirakunk egy pohár tejfölt.
Nem fordul elő, hogy eleszitek egymás elől a speciálisan erre vagy arra az érzékenységre kidolgozott fogást, mert a másiké mindig jobban ízlik?
Néha van olyan érzésem, hogy a gyerekek félnek, hogy éhen halnak az asztalnál; úgy kapkodják ki az ételt, mintha soha nem ettek volna, vagy mintha valaha előfordult volna, hogy valaki éhesen állt föl az asztaltól. De soha nem úgy porciózom ki, hogy egy adag készül ebből vagy abból a „mentes” ételből, hanem igyekszem bőségesen csinálni; ha valaki azt akarná enni, jut neki is.
Vegyük sorra a rend kedvéért, mihez is kell igazodni!
A hat főből három egyáltalán nem fogyaszt tejterméket. Van egy on and off vegetáriánusunk, aki időnként felhagy a húsevéssel, de amikor „visszatér”, akkor is csak kétlábút vagy halat eszik, négylábút soha. Van egy, aki egyáltalán nem fogyaszt sertést és semmit, ami sertést tartalmazhat. És van egy, aki az egészséges étkezés megrögzött híve. Nála nagyon figyelni kell arra, hogy a különböző összetevőkből mennyi van, illetve, hogy legyen sok zöldség, legyen mindig az asztalon olyan, amiben kevés a cukor, a fehér liszt…
Mennyire vesznek részt a delikvensek a rájuk szabott speciális fogások előállításában?
Ha lenne türelmem kivárni, akkor szerintem sokkal több időt töltenének a konyhában, de sokszor nincs idő arra, hogy ők ott szöszöljenek, egyszerűbb megcsinálnom. A konyha alapvetően az én felségterületem, de rá tudok bízni mindenkire mindenfélét, megtanultak már sok mindent. A legnagyobb lányommal, Hédivel az érettségi évében volt egy megállapodásunk, hogy minden hétfőn azt főzzük együtt, amit ő meg akar tanulni. Megmondta, mi legyen a menü, én megírtam a bevásárlólistát, ő bevásárolt, és tulajdonképpen mindent ő csinált, én csak mondtam, mit hogyan kell. Így mire elköltözött otthonról, huszonvalahány ételt megtanult készíteni, azokat, amiket nagyon szeret. Most idén az eggyel kisebb lányommal, Lonkával folytatjuk ezt.
Élvezed, vagy ez komoly türelempróba?
Így nagyon jól működik. Ha tudom, hogy most van két óránk, hogy együtt főzzünk és együtt legyünk, az nagyon klassz. Vera lányom egy időben, olyan 10 éves kora körül azt mondta, hogy ha felnő, hentes lesz. Imádott a hússal foglalkozni, így kénytelen voltam minden húsos főzést olyankorra időzíteni, amikor otthon van, mert teljesen megsértődött, ha nem ő filézte a csirkemellet vagy kockázta a pulykacombot. Még mindig szívesen segít, ha épp otthon van, de azt hiszem, letett róla, hogy henteslány legyen, ha megnő. Azt viszont nem szeretem, amikor este hazaesünk, fél óra múlva vacsizni kéne, és akkor jön oda valamelyik, hogy mi lenne, ha ő vágná föl a hagymát. Ha türelmetlen vagyok, akkor ilyen helyzetekben vagyok az.
Abban a családban, ahol te nőttél föl, volt közös főzés? „Most megtanulom, hogyan kell”?
Anyukám nagyon szerette volna, de én eléggé elutasító voltam a konyhai dolgokkal kapcsolatban, ha jól emlékszem.
Nem akartál belenőni a sztereotip női szerepbe? Vagy lustaságból? Esetleg szimplán nem érdekelt?
Valahogy nem érdekelt az egész konyha. A bátyám nagy gourmand, a szakmája is a főzés lett, nálunk ő lett a főző a családban. Ez tipikus kishúg szerep, hogy ő „a”, és én mindenben csak a kislány, úgyhogy lehet, talán a főzéssel is úgy volt, hogy ha ő annyira szeret ott lenni meg csinálni, akkor jó, én inkább hátralépek. De nagyon hamar, rögtön az érettségi után elköltöztem otthonról, és akkor egyik percről a másikra háztartást vezettem. Főztem, vásároltam, valahogy mindent tudtam úgy, hogy nem volt internet, nem volt még a lakásban telefon, tehát ahhoz, hogy megkérdezzek valamit, le kellett menni a fülkébe, bedobni a tantuszt vagy bedugni a kártyát, és így kérni segítséget. Vagyis százszor meggondoltam, hogy inkább megoldom ezt a habarást, vagy telefonon kérek segítséget. Mély víz volt, és nagyon hamar kiderült, hogy ez nekem nem kihívás, csak jó értelemben.
Recept alapján főzöl vagy fejből?
Általában fejből főzök. A recepteket, különböző gasztroblogokat arra használom, hogy inspirálódjam, mit is készítsek. Nyilván rettentő közhelyes, de az egész főzési folyamatban nekem a legnagyobb probléma azt kitalálni, hogy milyen ételt készítsek.
Előbb kitalálod, és ahhoz vásárolsz, vagy lemész a piacra, és abból főzöl, ami megtetszik?
Változó. Komoly készleteink vannak otthon. Van egy méretes kamrám, ott rengetegféle alapanyag megtalálható, erre nagyon büszke vagyok. Könnyen tudok rögtönözni, minden vásárlás nélkül is készen állok vendégeket fogadni akár néhány órán belül. Nekem nagyon fontos, hogy ez így legyen, annak ellenére, hogy a belvárosban lakunk, és ötven méterre ott a piac meg különböző közértek. Nem volna indokolt, de mégiscsak így van – talán azért alakult így, mert Máté, a férjem sokat volt külföldön, és egy-két-három kisgyerekkel nekiindulni vásárolni olyan tortúra, hogy inkább arra rendezkedtem be, hogy jól elvagyunk otthon: ha nem megyünk boltba, akkor is minden elérhető.
Ha ennyire fontos a telespájz, akkor biztosan nagy befőző is vagy.
Idén hatféle lekvár készült: meggy, sárgabarack, áfonya, eper, szilva, őszibarack, azonkívül bodza- és eperszörp, pár üveg csalamádé...
Egy profi piacos is megirigyelhetné.
Tavalyig tíz éven át tagjai voltunk egy bevásárlóközösségnek. Minden héten hoztak egy láda valamit, és akkor az a láda valami szabta meg, hogy mit eszünk azon a héten. Ez is nagyon jól ment, sőt olyannyira jól, hogy egy időben megkértek, hogy írjak receptet ahhoz, amit hoznak, mondjam meg, mit csináltam belőle, mert mindig olyan kreatívan használtam fel az alapanyagokat.
És írtál?
Egy darabig segítettem a többieknek, hogy mit csináljanak a rengeteg zöldborsóval vagy cukkinivel vagy mángolddal. Hogy a levesen meg a főzeléken túl mire lehet még jó. Nekem a főzés abszolút a kreatív energiák felszabadítása.
Evés közben érdekelnek-e annyira az ízek, mint amikor főzöl?
Ezen még soha nem gondolkoztam, de szeretek jókat enni. Kifejezetten kíváncsi vagyok más ízekre. Szeretek behozni új ízeket, új fűszerekkel kísérletezni. Van ez az Ottolenghi nevű szakács, a rengeteg különleges fűszere közül beszereztem egy csomót, köztük legalább tíz olyat, aminek még a nevét se ismertem korábban. A megszokott ételeket bolondítottam meg velük – mondjuk szumákkal vagy baharattal–, és ebből mindig érdekes és új ízek jöttek ki.
Sokat utaztok. Ilyenkor mennyire fontosak az ételek?
Utazni nagyon szeretünk, de nem mindig áll rendelkezésre annyi pénz, hogy hatan beüljünk vacsorázni. Sokszor vagy én főzök – ráadásul ilyenkor a helyi alapanyagok nagyon klasszul működnek –, vagy keresünk valami olcsóbb megoldást, mondjuk egy jó street foodot. De azért valami helyi dolgot minden városban eszünk, az nem maradhat el. Kiválasztunk egy éttermet, és ott mindenki megkóstolhatja az ízlése szerinti lett, litván, észt, finn vagy lengyel ételt – hogy csak az idei nyár nagy kirándulásának állomásait említsem.
Ha a Szerencsejáték Zrt. kimeríthetetlen bankkártyája véletlenül az öledbe hull…
Akkor azonnal visszaadom nekik!
Természetesen, de addig is: utazáskor melyiket választanád: street food vagy egy Michelin-csillagos étterem?
Csillagos étteremben még sosem voltam. Degusztációs menüsort huszonöt egyedi falatkával még sosem kóstoltam végig, vagyis nem tudok erre válaszolni, mert lehet, hogy ez akkora élmény. Kipróbálnám.
Mi izgat jobban? Hogy mit esznek a helyiek a piacon…
Ez nem kérdés, az mindig izgat. Egy food courtba minden városban elmegyünk. Az faktum: piacra menni kell. Ettől függetlenül azt, hogy parányi falatkák füstölnek az ember száján kifele, azt egyszer kipróbálnám – mindegy, melyik országban.
Gyerekkorodban vagy a gyerekeid gyerekkorában volt-e az étel maga vagy egy bizonyos fogás bármilyen módon a jutalmazás eszköze? „Megfőzöm neked a kedvenc gombapaprikásodat, ha…”?
Így sosem, de vannak kitüntetett ételek. Például ha valamelyik gyerek táborban van, tudom, hogy ezzel kell várni, vagy ha külföldről hazajön, akkor neki ezt az ételt fogom csinálni. Számomra az etetés szeretetnyelv. Azt hiszem, afféle jiddise mame vagyok, aki imádja megölelni a gyerekeit, de még jobban szeret eléjük tenni valami nagyon finom ételt, és nézni, ahogy esznek.
Van valami tudatosság abban, ahogy fölépíted, fölépítitek az étkezést, eldöntitek, mi legyen az asztalon és hogyan? Kötődnek-e bármilyen rítusok az evéshez?
A mai napig, ha tehetjük, együtt eszünk. A közös étkezés maga rítus is. Ezen belül én szeretek rendesen megteríteni, nem szeretem, ha tányér nélkül esznek a gyerekek, csak bekapnak valamit. Szeretem, ha leülnek, szeretem kirakni a dolgokat, ha nem is feltétlenül az esztétika jegyében, de hogy látható legyen az asztalon, mi minden van. Nem úgy, hogy a tűzhelyről kiosztom a porciókat, hanem hogy mindenki választhasson, lássa, mik az opciók. Tulajdonképpen rém laza és rugalmas vagyok. Nem ragaszkodom semmihez, leginkább csak ahhoz, hogy együtt leüljünk. Van, hogy még hétköznap reggelire is sikerül leültetni őket mondjuk öt percre, de az, hogy együtt vacsizunk, az nagyon gyakori.
Jár-e az ételekhez történet?
Az este leültünk vacsorázni, most épp öten vagyunk. Tegnap volt az első nap az iskolában (az interjú szeptember elején készült). Senki nem kezdett most iskolát, de mégiscsak először mentek vissza a szünet után, és Máté is az új munkahelyére. És egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy másfél órája ülünk, és csak mindenki mondja, mondja, mondja, mondja a rengeteg aznapi sztorit – és veszik ki egymás szájából a szót meg az ételt. Céklaleves volt meg tészta, de az már rég elfogyott, én meg csak vettem elő az újabb gyümölcsöket. Már elfogyott egy kiló barack, már megettünk fél kiló áfonyát, már elfogyott a körte, de még mindig nyúlkáltak a gyerekek, hogy „gyümölcs”, és mondják, mondják, mondják.
(folytatjuk)
A folytatásért katt IDE!
Fotó:
Upor László
Sárdi Dóra
