Vissza
Megmaradni
2024.10.12. | Szabó Edit
Túlélni vagy abbahagyni? Lehet-e, érdemes-e életben tartani egy borral és gasztronómiával foglalkozó tematikus lapot a 21. században? Szabó Edittel, a Borsmenta főszerkesztőjével Szabó Edit beszélget…
Számunkra örömhír, és velünk együtt talán az olvasó is örül: a Borsmenta magazin nem szűnik meg, sőt reményeink szerint fejlődik. Ennek záloga, hogy mostantól részben (bor)közösségi finanszírozással készül.
Lehetne ez a tulajdonos-főszerkesztő magánügye, de mert úgy véljük, hogy a sajtó állapotáról és a borágazat sajátosságairól is szó van, kivételesen hadd szóljunk a háttérről, illetve a borszakírásról és a lapkészítésről. Írhattam volna vezércikket, de mivel a borsmenta.hu legolvasottabb tartalmai az interjúk, saját magamnak tettem fel a kérdéseket. Ezt egyébként is eljátszom naponta, miért ne avathatnám be tépelődésimbe az olvasókat is, nem igaz?
Miért? Úgy volt, hogy megszűnik a Borsmenta?
Felmerült. A lap abszolút szívügyünk, de a fenntartása egyre nehezebb, létezése, működése ellentmond a köznapi (gazdasági) logikának. Nyolcadik éve tartjuk el (egyéb jövedelmünkből, illetve tartalékainkból) mi magunk a Borsmentát, más már rég feladta volna. A kemény mag a tulajdonos-főszerkesztő és néhány áldozatkész, részidőben dolgozó munkatárs. Hosszú ideje gondolkozunk azon, miként lehetne a megfelelő anyagi bázist előteremteni. Úgy tűnik, most sikerült egy fontos lépést tennünk.
Pénz nélkül nem működik?
Lapot csinálni időbe – és bizony pénzbe is – kerül. Aki ezt sosem próbálta, talán bele sem gondol, hogy még egy rövidebb cikk megírása, szerkesztése is jó néhány órát, olykor napokat vesz igénybe. Adjuk hozzá az előzetes felkészülést, majd a megszerkesztett írás és a fotók elhelyezését az online felületen, illetve a közösségimédia-profilokon. A magazinban átlagban heti öt új – olvasószerkesztő által ellenőrzött – cikket jelentetünk meg, a közösségi portálokon naponta – sőt, gyakran naponta többször – posztolunk. Mindenki láthatja: ez nem hobbitevékenység, teljes embert kíván (többet is). Márpedig az újságírónak is ki kell fizetnie a villanyszámlát. De az írásra szánt személyes idő- és energiabefektetéshez még bőven van mit hozzászámítani: egy beszámoló vagy helyszíni riport esetén például az utazás (néha szállás) költségét, spontán étteremteszteléskor a számlát – és a többi. A technikai hátteret pedig a honlap felépítése, kezelése, karbantartása, fejlesztése, a tárhely bővítése adja – szintén nem ingyen.
És akkor a többiek hogyan csinálják?
Egyre kevesebben maradnak talpon komoly hátszél nélkül. Ma a gasztrós-boros szakmában egy sajtótájékoztatóra lasszóval kell összefogdosni az újságírókat. Sok helyre én sem tudok elmenni, és munkatársat sem mindig küldhetek fizetség nélkül. Sokan hagyják abba, adják fel – mióta én ezzel foglalkozom, legalább tíz újságíró tűnt el a horizontunkról, ami egy ilyen pici területen nagyon nagy szám –, mások pedig kötnek egy sor olyan kompromisszumot, amelyek viszont a szakmai függetlenséget veszélyeztetik. Ezzel nemcsak gyérül a sajtó, de az általános színvonal is romlik.
Milyen kompromisszumokról van szó?
Nem kevés nyomtatott és online kiadvány, illetve podcast, rádiós vagy tévéműsor kizárólag azokkal foglalkozik, akik ezért fizetnek: megvásárolnak egy interjút, egy PR-cikket, egy címlapot, egy rádióinterjút. Ez még akkor is torzítja a kritikai tükröt, ha nem kötik ki, hogy csak „pozitívan” szerepeljenek. Önmagában a kiválasztás is kiemel, értéket sugall – és ha ezt a kiemelést nem a szerkesztő ízlése vagy szakmai belátása motiválja, hanem a fizetőképes „megrendelő” szándéka, akkor becsapjuk az olvasót. Egészen más területen is ugyanilyen dilemmával küzd a szakmai újságírás. Teremthetnének biztos pénzügyi hátteret az egyéni vagy vállalati – de a borágazatban nem érdekelt – szponzorok, de az ilyenek nem tolonganak.
Mi a Borsmenta csodamodellje? Véletlenül a padló alatt talált kincsesláda?
Majdnem. Kidolgoztam egy elképzelést arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne a Nemzeti Kulturális Alap mintájára pályázati forrásokat biztosítani a boros sajtó számára, és az ötletemet három éve átadtam a döntéshozóknak, de mostanra be kellett látnom, hogy hiába várok válaszra. Így aztán kénytelen voltam más megoldás után nézni. Megkerestünk jó néhány borászatot azzal, hogy havi minimális összeggel – nagyjából egy palack tisztességes bor árával – támogassák egy éven át a lapot. Bár sokan egyáltalán nem válaszoltak, és magas volt azok száma is, akik sajnálattal hozták tudomásunkra, hogy erre már nincs keret, többtucatnyian reagáltak pozitívan. Nem nagy vagyonról van szó, összesen egy minimálbérnyivel gazdálkodhatunk havonta, de ez éppen annyival több, mint a korábbi bevételünk volt. Nagyon reméljük, hogy a „próbaüzem” beválik, és jövő ilyenkor automatikusan meghosszabbíthatjuk velük a megállapodást, és talán még többen csatlakoznak.
Miért a borászok?
A Borsmenta profiljába vág a gasztronómia, az utazás, a sütés-főzés – és egyikkel sem bánunk mostohán. De úgy alakult, hogy a legkövetkezetesebben és legátfogóbban a magyar borról írunk, és mindarról, ami ehhez kötődik. Azt reméljük, hogy ennyi év után sem a Borsmenta elhivatottsága, sem a színvonala nem megkérdőjelezhető: a közösségi médiában jelenleg 150 ezres az elérésünk, és magára a lapra, a cikkekre – hirdetések nélkül, mert arra sajnos nem futja – évszaktól függően 12-18 ezer ember kattint havonta. Ezek a számok azt mutatják, hogy a videók, podcastok, képes üzenetek korában is van még helye komoly, írott tartalomnak. Én egyébként abban hiszek, hogy akit érdekel a minőségi borok világa, az nem vagy nem kizárólag TikTok-videók alapján tájékozódik.
Eszerint havonta egy palack jó bor áráért egyes borászok/borászatok reklámfelületet vettek a Borsmentán?
Nem. Ha reklámcikket rendelnének, az sokkal többe – négy-ötször ennyibe – kerülne, és persze feltüntetnénk, hogy fizetett tartalom. Ezzel a „támogatói díjjal” a borágazat szereplői együtt járulnak hozzá ahhoz, hogy egy, a borágazattal foglalkozó független lap fennmaradjon. Cserébe gesztusként az év során legalább egy alkalommal mindenképpen foglalkozunk az ő borukkal-borászatukkal – ezt egyébként valószínűleg enélkül is megtettük volna –, de nem szereznek semmiféle előjogot.
És ez nekik egyénileg miért éri meg?
A borászatok hosszú távú fejlődését – és nem utolsósorban az eladásaikat – is az segíti, ha regionális, illetve országos léptékben gondolkozunk, nem az egyéni világcsúcsra hajtunk. Egészségesebb úgy tekinteni, hogy a másik sikere, a régió sikere engem is előrevisz. A bor minőségén, becsületén, népszerűségén dolgozni közös érdek.
Nem az volna logikus, ha fizetőssé tennénk a lapot, és az olvasó tartaná el?
Szegény olvasónak annyi mindent és mindenkit kell eltartania, alig győzi. De az olvasó ebben az esetben célközönség, potenciális fogyasztó. Az utóbbi évek szomorú statisztikája szerint a borfogyasztás (egyébként nem csak nálunk) lejtmenetben van. A fiatalok körében talán még inkább. A jó bornak, az elhivatott borkészítőnek és a bor értő sajtójának együtt kell ráébresztenie az embereket arra, hogy tisztességes bort inni jó, és mértékletesen fogyasztva nem is ártalmas. A majdani vevőkhöz közel kell hozni azokat, akik a bort készítik, be kell nekik mutatni a borvidékeket, meg kell ismertetni a kóstolás, a kulturált borfogyasztás – nem a „vedelés” – örömét. Ez hosszú tanulási folyamat, komoly befektetés. Nem fair és nem is célravezető, ha ennek az edukációs munkának az árát a fogyasztó fizeti meg. De az is fontos, hogy ki adja át. Önjelölt, kizárólag a kattintásszámra hajtó influenszerek, vagy olyan szakemberek, akik a borhoz és a nyelvhez egyaránt értenek. És az utóbbi fogyóeszköz manapság.
