Korfu „Marbella-módra”
Mindenki ismeri azt az érzést, amikor ismeretlen környéken, idegen országban keresünk magunknak egy jó kis vendéglőt, és rém nehéz más és más szempontból vonzó helyek közül választani. Sokszor már a döntés pillanatában sajnáljuk, hogy le kell mondanunk a többi lehetőségről...
Mennyivel egyszerűbb (és persze rizikósabb), ha szűk a választék – vagy éppenséggel nincs is. Ha valahol „az isten háta mögött” foglaltunk magunknak szállást, amelynek közelében mindössze egy (esetleg két) étteremszerűség van. Elsülhet rosszul, közepesen vagy akár remekül is.
A mi esetünk az utóbbi. Nagyszerű vendéglátásban volt részünk a csodálatos Korfu egy nem túlzottan izgalmas pontján, a tengerparti országút mentén, két felkapottabb település, Benitses és Moraitika között.
Ájosz Joannisz Periszterón nagyjából 35 perc alatt érhető el busszal Korfu városból. A hozzá tartozó rövid partszakaszon nincs semmi, csak egy nagy, ötcsillagos szálloda, két-három panzió meg az elmaradhatatlan vegyesboltok. És két étterem: a főként tengeri ételekre és koktélokra specializálódott Taverna Kohyli Bay és a tradicionális helyi receptek bemutatását vállaló családi vállalkozás, a Taverna Marbella.
Taverna Kohyli Bay – ahol a fogások mellé élő zene és tánc is jár
Az első este kérdés nélkül eldőlt minden. A kavicsos part fölött álló étterem-teraszon két fiatal táncos turistacsalogatónak szánt, de csöppet sem giccses párosokat adott elő élő zene kíséretében. Egy életünk, egy halálunk – gondoltuk. Ráadásul a terasz tövében, a kavicson felállított asztalok egyikénél kaptunk helyet, a hullámok épp csak nem nyaldosták a lábunkat.
A romantikus körítéshez illőn rendkívül barátságosak voltak a felszolgálók: a múlt századból itt ragadt, vonzóan szertartásos modorú idős „főúr”, a kedves fiatal pincérnő, és barátja, az Írországból kisegítőnek ideimportált informatikus-közgazdász. Valahol a teraszon föl-föltűnt a testes – és igen kedélyes – tulaj is, első ránézésre simán jöhetett volna egy szelídebb maffiafilmből. (Pörgessük kicsit előbbre az időt: mindannyiukat – és a többi alkalmazottat – láttuk egy későbbi estén egyenként „beszállni” a táncosok műsorába, és előadni egy kisebb szólót. Egyik produkció éltettelibb és szívmelengetőbb volt, mint a másik).
Egy szó, mint száz, a hely azonnal megszerettette magát – és a szigeten töltött egy hét alatt ez a vonzalom nem lanyhult, akárhányszor tértünk vissza reggelizni, ebédelni, vagy csak egy ouzóra. Megfutottuk a kötelező köröket – dzadzíki, görög saláta, kardhal és tintahal roston stb. –, és mind minimum megütötte a mércét. Egyszóval jó szívvel gondolunk a helyre, bármikor visszamennénk.
Taverna Marbella – mindent a nagyi receptje szerint
Hanem az a másik! Ahol – nagyjából tíz méterrel odébb – ugyanazzal a tettetésmentes kedvességgel bántak velünk (és persze minden más vendéggel), mint a Kohyliben, csakhogy az étel itt nemhogy megütötte a mércét, hanem egyenesen felséges volt, méghozzá minden nagyzolás, mesterkéltség nélkül. A legegyszerűbb fogásokban is benne volt az az alig megmagyarázható plusz – az a gyengéd, hivalkodásmentes finesz –, ami csakis a legkiemelkedőbb háziasszonyok és kitűnő profik fogásait jellemzi.
A muszaka életünk legjobbja volt – ha lehet értelmesen ilyet mondani. De a feta sajttal fortyogó, különleges paradicsomos szószban felszolgált feketekagyló ugyanúgy magasan szárnyalt, mint a belül szaftos, omlós szuvlaki – vagy akár a sokzöldséges reggeli omlett. Az étkezés végén általában gyümölcsöt kértünk, de amikor véletlenül úgy döntöttünk, hogy nem rendelünk semmit a kávé mellé, a fiatal felszolgáló két csodálatos süteménnyel jelent meg, mondván, hogy a ház ajándéka. A tészta könnyű volt, tejszínhabos, nem túlzottan édes, viszont ellenállhatatlan.
Vissza-visszatérvén megszoktuk, hogy mindent kipróbálunk, ami nevében az étteremhez köthető: „Marbella-módra” készült bármelyik ételükre vevők vagyunk, és kész. Amikor a szintén helyi specialitásként feltüntetett hideg, olajos, fokhagymás padlizsánsalátát fogyasztottuk, magunkban örök hűséget esküdtünk a helynek a part fölé magasodó dúsan benövényezett teraszon. És mert korábban olvastuk a belső tér fekete táblájára írva, hogy a hagyományos korfui ételeket Eirini nagyi főzi, fizetéskor megkérdeztük, megkaphatnánk-e ennek a padlizsánsalátának a receptjét.
A felszolgáló kicsit elpirult, és szégyenkezve vallotta be: „már nem a nagyi főz, hanem az anyukám”. De azonnal hozzátette: „viszont a nagyi receptje alapján.” Azzal elindult a konyha felé, hogy kihívja a szakácsot. Egy perc múlva visszajött, és közölte: „anya most nem ér rá, sok a rendelés, de leírja majd kicsit később, nézzenek be érte”. Másnap kis, vonalas füzetben ott várt bennünket az egyszerű recept, gyöngybetűs kézírással, angolul. (Azóta állandó fogás itthon, és a Borsmenta olvasóival is megosztottuk. A receptért katt IDE!)
A Marbella nem egyszerűen szerencsés véletlen. A családi vállalkozásként működő taverna tényleg olyan, mintha egy család látna bennünket vendégül. Mindenre figyelnek, mindenre van gondjuk, kedvesek, lelkesek, és őszintén örülnek, ha dicsérjük a főztjüket. Ha még egyszer eljutunk a szigetre, ide biztosan visszatérünk.
Ájosz Joannisz Periszterón nem a világ közepe, de nagyon szép ott a napfelkelte és kellemes a tenger. Bárhová is kalandoztunk a szigeten, esténként mindig jó volt visszatérni, beülni még egy koktélra a Kohyli teraszára, hallgatni a zenét és nézni a táncosokat, vagy rábízni magunkat a Marbella Taverna szakácsára, aki mindig varázsolt valami újdonságot az asztalra Eirini nagyi cseppet sem titkos receptjeiből.
