Vissza
Brunellózás Montalcinóban
2021.08.02. | Vargha Márk
Barolo vagy brunello? Természetesen attól függ, hogy hová utazik az ember. Vargha Márk ezúttal Montalcinóban járt, és nem csak brunellót kortyolgatott, de néhány jó éttermet és titkos helyet is felfedezett…
Egy kis személyes előzmény
A Borsmenta oldalain a szerző ritkán szól ki a szövegből, de én ezúttal mégis megteszem, ugyanis jelen esetben fontosak az előzmények. Másfél évtizede egy zuglói egyetemi kollégiumban olvasgattam az akkor még igencsak kevés, de vitathatatlanul nagy jelentőségű magyar nyelvű internetes borblogok egyikét. A cikk témája: olasz vörösborok. Ekkor láttam először leírva a szót: brunello. A szó hangzása maga is tiszteletet parancsoló, van benne egyfajta „barnaság” (bruno), ráadásul az írásban a „komoly” volt e borfajta állandó jelzője. Nem sokat fogtam fel az egészből, talán csak azt, hogy ez bizonyára valami drága dolog, amit itthon úgyse lehet kapni. Másfél évtizeddel – no meg egy dicsérettel elvégzett WSET felsőfokú kurzussal – a hátam mögött ezért különös izgalommal kerestem fel idén júniusban a brunello hazáját, Toszkána talán legszebb részét.
A brunello-vidékről
Olaszország ezerarcú borvilágából két ikertorony emelkedik ki igencsak magasra és tekinthető túlzás nélkül a szakmában a legelismertebbnek: Piemont büszkesége, a fenséges látványt nyújtó Barolo – ahol a nebbiolo nevű szőlőfajtából készül a bor –, valamint cikkünk témája, a brunello-vidék, ahol sangiovese terem a tőkéken. Magunk sem gondoltuk volna, hogy amikor egy Toszkánáról szóló prospektuson látjuk a zöld vagy sárga dombokat, ciprusokkal a tetejükön, az maga a brunello-vidék, a 267 000 lakosú és 3 800 km2 területű Siena megye egyik kultúrtája a sok közül: az Orcia-völgy (Val d’Orcia).
Ebéd Bolognában – Sfoglia Rina
A repülőgép-menetrend és egyéb megfontolások miatt a Milánó–Bologna–Firenze útvonalon jutottunk el autóval Sienába. Vétek lenne nem megemlíteni ebédmegállónk helyszínét, egyébként is nagyon szeretett Bolognánk pastaszentélyét, a Sfoglia Rinát. Aki nem volt még e helyen, sürgősen pótolja! A klasszikus ajánlatok mellett (ez hatféle tésztaétel, egyik persze a tagliatelle al ragù) különlegességeket is kipróbálhatunk. Kihagyhatatlan, kívülről szinte észrevehetetlen hely a két toronytól kőhajításnyira, igényes és ötletes belső térrel.
Siena, majd Montalcino
Amikor nincsen járvány, Siena óvárosában júniusban minden bizonnyal egy gombostűt sem lehet leejteni. Második pihenőnket itt töltöttük, ezúttal szinte teljes nyugalomban, a Piazza del Campón kávézva. Majd egy utolsó nekirugaszkodás, s kisvártatva már az Orcia-völgyben autóztunk. Búzamezők, kisebb erdősávok, ciprusfák, villák… Következő két napunkat ez a látvány határozta meg, s mivel még nem jártunk itt, érteni véltük, miért rajong e tájért a világ. „Ha képen látnám, giccsnek titulálnám” – valahogy így hangzott egy magyar újságírónő mondata egy másik méltán híres olasz tájról, az Amalfi-partról több évtizede egy magazinban. Nos, nekünk is hasonló érzésünk támadt már aznap este is, mikor felkanyarodtunk az egyik nagyon magas dombra. A domb tetején Montalcino trónol, melynek két része van: a helységnévtáblánál egy új-, beljebb pedig egy kiterjedt óváros. Az óváros túlsó végében találjuk azt a kis parkot, ahonnan például a szürkületben is elképesztő kilátás nyílik az egész környékre, több tucat kilométerre ellátni. A látvány a nappali fényben még lélegzetelállítóbb, de nem muszáj csak a parkból élvezni, hiszen több kis utca végén bukkanhatunk kilátópontra.
No de vissza az első estéhez és a Taverna del Grappolo Bluhoz, mely egy Michelin-ajánlotta étterem, s csakúgy, mint a chioggiai El Gato esetében, ez egyáltalán nem egyenlő az elszállt árakkal. Itt költjük el mennyei vacsoránkat: hideg „kenyérlevest” és kézzel hengerelt pici (ejtsd: pícsi) nevű helyi tésztát, majd nyulat és marhát öblítünk le rossóval és brunellóval.
A rosso és a brunello
No de mi a különbség e kettő között? Mindkettő 100%-ban a toszkán kékszőlő-fajtából, a sangioveséből készül, melynek hazai termesztése sem tűnik egyébként ördögtől valónak. A brunellónál feltétel, hogy legalább 4 évig érleljék, s ebből legalább 3 évig palackban. Sűrű, mély, tanninos bor az eredmény, melynek palackonkénti ára a 100 eurót is elérheti, sőt egyes évjáratok esetében azt meg is haladhatja. A rossónál csupán 1 év érlelés a feltétel, így ezt inkább a hétköznapokra és a gasztronómiába szánják, ennek megfelelően már 20 euróért kapható.
A Covid kegyetlen következménye, hogy egy ilyen festői és emblematikus helyen nyár elején, jó időben, este 10 után nem lehetett már nyitva tartó borbárt találni, pedig volt belőle bőven, így a brunellokóstolásaink a két közeli kisváros bárjaiban és éttermeiben folytatódtak másnap.
Szép városok, titkos helyek
Mind San Quirico d’Orcia, mind Pienza megéri, hogy megálljunk, és nagy sétát tegyünk. Reneszánsz paloták és polgárházak, kertek, macskaköves utcák, kitűnő gasztronómia azokra az alapanyagokra építve, melyekből különösen sok van ezen a vidéken, elsősorban nyúl, vaddisznó, erdei gombák és olívaolaj.
Ne számítsunk kulturális látnivalókra itt, az Orcia-völgybe nem a képtárakért megy az ember, hanem az atmoszféráért, a kerékpározási és gyalogtúrázási lehetőségekért, s remélhetőleg nemsokára a sorra kinyitó pincészetekért. No és persze: a szabadtéri fürdőzés élményéért! Szívből ajánljuk a San Filippo melletti erdőben például a Bálnát (La Balena), azt a hatalmas mészkődombot, melyen át természetes medencékbe zúdul le a 30 fok körüli víz. Kiépített infrastruktúra az út széli parkolón kívül nincs, így a hely – bár mindenki a fák közé bújva öltözködik – tiszta. A víz és a talaj is, bátran merítkezhetünk, majd szárítkozhatunk. Jó élmény!
Az Orcia-völgyben hosszú heteket el lehet tölteni, az embert számtalan kis mellékút csábítja a felfedezésre. Nekünk most több időnk nem volt rá, már csak azért sem, mert hazautazásunk előtt látni szerettük volna a tengert. A római repülőtérre tartva ezért megálltunk a toszkán part kvázi ismeretlen, de nagyon kedves lagúnavárosában, a Grosseto megyei Orbetellóban. A déli harangszó mellett fogyasztott kagylós-tonhalikrás spagettink és a mellé kortyolt fantasztikus fehérbor közben csak az jutott az eszünkbe: lehet, hogy Montalcino a csúcs errefelé, de lejjebb is jól lehet azért élni…
Fotó:
Vargha Márk
