Vissza
Délkelet-Franciaország múzeumai 1.
2024.01.14. | Vargha Márk
Dél-Rhône testes vörösei és Provence rozéi – egy borrajongó számára kötelezően ismerendő borféleségek. Őszi túrája során azonban Vargha Márk ezúttal nem a borbárok, hanem a múzeumok felé vette az irányt…
Avignon
A Magyar Katolikus Lexikont idézzük: „VIII. Bonifác szeretett volna egy újabb keresztes hadjáratot indítani a Szentföldre, ám a legfontosabb európai hatalmak, Franciaország és Anglia háborút viselt egymás ellen, így az ő segítségükre nem lehetett számítani. A pápa megkísérelte kibékíteni a feleket, ám ekkor ő maga lett egy újabb konfliktus okozója, hiszen tudomására jutott, hogy a háborús kiadásokat a francia király (IV. Fülöp) az egyházi jövedelmek és birtokok lefoglalásából származó összegekkel finanszírozza. Emiatt VIII. Bonifác kiadta a Clericis laicos kezdetű pápai bulláját, amelyben felszólította a világi uralkodókat, hogy hagyjanak fel az egyházi jövedelmek lefoglalásával, hiszen ehhez nincsen joguk. Erre válaszképpen (Szép) Fülöp rendeleti úton megtiltotta az országából a Pápai Állam felé irányuló nemesfém- és élelmiszer-kivitelt, emiatt a pápa kénytelen volt behódolni, hiszen szorult helyzetbe került. 1297-ben kibocsátott, Ineffabilis amor kezdetű bullájában magyarázkodik korábbi kirohanásai miatt, s nyilvánvalóvá teszi, hogy nem akar beleszólni a világi államok ügyeibe, ő csupán a saját jogos bevételét védi.” Közben Bonifác Itáliában is bajba került: a ghibellin (azaz az invesztitúraharcban császárpárti) Colonnákkal szemben a guelf (azaz pápapárti) Orsiniknak adott igazat egy birtokvitában, ezért Jacopo Colonna trónbitorlónak bélyegezte, és megtagadta tőle az engedelmességet. Itt ért össze az erős francia királyi és a gyenge pápai hatalom: Krisztus földi helytartói ezután franciák lettek, székhelyük a Rhône partjára került, mígnem a hetedik avignoni pápa, XI. Gergely 1377. január 17-én bevonult Rómába.
Azt hiszem, mindenki ilyen fogságot kíván magának: az utcáról feltekintve félelmet keltően magas és vastag falak mögött, pompás termekben, szédítő mennyiségű ételt felszolgáló lakomák (no meg saját birtokunkról származó borok, lásd: Châteauneuf-du-Pape) közepette irányítani az anyaszentegyházat. A közel 70 év után persze megindult a hanyatlás, és a történelem többször is „végiggyalogolt” a hatalmas épületegyüttesen. Nem nehéz elhinni például, hogy ha Napóleon katonái istállónak és kaszárnyának használták a büszke erődöt, akkor nemcsak a berendezés, hanem a freskók túlnyomó része is pusztulásra ítéltetett, s akkor még nem szóltunk a következő 150 évről...
Mindazonáltal feltétlenül érdemes nem csak – nappal, illetve esti kivilágításban – kívülről, de belülről is megnézni az 1908 óta francia állami múzeumként nyilvántartott épületet. A termeket ugyanis egy olyan tablettel látogathatjuk végig, amelyen egy QR-kódot beolvasva tökéletesen rekonstruált terembelsőt láthatunk. Ez azért is ritkaság, mert ugyan a reneszánsz korból sem maradt fenn túl sok hasonló Európában, a pápai fogság viszont az azt megelőző késő gótikus korban esett meg, ez pedig nálunk Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodásának ideje. Igazi kuriózum tehát, kár kihagyni.
Avignon egyébként – annak ellenére, hogy csupán a palota és a róla szóló dallal a frankofón világban híressé vált csonka híd az említésre méltó műemlékei – több nagy sétát is megér. Arra ugyanakkor nem számítottam, hogy – valószínűleg az épületek egymáshoz hasonló színe miatt – inkább komor hangulatú. Ha a környék más városait is fel akarjuk fedezni, akkor pedig csillagtúrák ideális kiindulópontjaként (is) kell rá tekintenünk. Mindez persze azoknak a – feltehetően többséget képező – Borsmenta-olvasóknak szól, akik nem beszélik felsőfokon a franciát, és nem megveszekedett rajongói a színházművészetnek, ugyanis a kisvárosnak 120-nál is több teátruma van, az ilyen témájú fesztiválja pedig egyedülálló és világraszóló.
Aix-en-Provence
Ha gyorsan ide szeretnénk jutni, akkor ahhoz nagysebességű vasút, azaz TGV kell. Ehhez például Avignon központi pályaudvarán fel kell szállni egy személyvonatra, amely megállás nélkül kivisz a város szélén lévő TGV-pályaudvarra. Onnan szinte repülve jutunk el Aix-en-Provence TGV-re, ahonnan 25 perces helyi busszal jutunk be az óváros szélén lévő buszpályaudvarra. Itt pedig attól függően, hogy melyik fontos képtárat szeretnénk megnézni, nyugatra vagy keletre is fordulhatunk.
Ha a nyugati irányt választjuk, akkor 25 perces sétával vagy 10 perces buszozással elérünk egy rétig, ahol egy nagy, kockákból „összeállított” épületet látunk egy kis kacsaúsztatóval. Ez a Vasarely Múzeum. Érdemes az emelettel kezdenünk az épület bejárását, ahol megismerkedhetünk a világhírű, Franciaországban befutott, de magyarságára mindvégig büszke op-art művész munkásságával, néhány rajzán, szobrán, festményén, tervrajzán keresztül. Bár itthon széles körben talán csak a legutolsó kiforrott korszakát ismerik, érdemes tudni például, hogy pályájának kezdetét, azaz 1930-tól 1947-ig művelt, figuratív festészetét később maga tév-utaknak nevezte el! Ezután jött a Belle Isle, a gömbölyded és elliptikus formák korszaka. A név („szép sziget”) tenger mosta kavicsokra utal. Majd két újabb periódus: a Fekete-fehér (1951–63) és a Vonal (1966–76). Végül az utolsó, a legismertebb: a Vega. Ekkor születtek a legkülönfélébb anyagokon azok a tervezett és „megépített” (!) művek, amelyeknek a perspektivitás a lényege, vagyis a síkból kidomborodás, illetve a sík mélyébe visszahúzódás. Ezt pedig – és erről a földszinten bárki meggyőződhet a hatalmas alkotások láttán – úgy érte el, hogy a színt és a formát azonos minőségként kezelte.
A buszpályaudvartól keletre fordulva Aix óvárosát találjuk. A homokszínű vagy épp színes házak teljesen más hangulatot sugároznak, mint Avignonban. Hatalmas platánok, macskakő és körülbelül száz szökőkút kölcsönöz festők ecsetjére való bájt Provence hajdani központjának. Nem csoda, hogy Cézanne is itt rendezte be műtermét, de ha a művek jobban vonzanak minket, mint a személyek, akkor a Granet Múzeumban a helyünk. Ennek két bemutatóhelye is van, én a Jean Planque Gyűjteményt ajánlom, itt látható a XX. századi kollekció.
Ezt 2010-ben a Bűnbánók kápolnájában (Chapelle de Pénitents Blancs), 700 négyzetméteren rendezték be Jean Planque (1910–1998) magángyűjteményéből. Ő egyébként Ernst Beyeler ma is jelentős bázeli gyűjteményének gyarapításáért volt felelős konzultánsi „főállásban,” így a XX. századi művészvilág jó részével személyes kapcsolatban állt, Picassóval egyben szoros barátságot is ápolt. (A bejáratnál kifüggesztett ismertető szöveg szerint élete nagy kudarcának tartotta, hogy a spanyol zsenit nem tudta rávenni arra, hogy az egyik nála lévő Cézanne-munkát adományozza a Beyeler Alapítványnak. Planque abban bízott, hogy e gesztus által a két mesterével örökké egybeforrhat a neve.) Elsősorban posztimpresszionisták nevét találjuk a festmények mellett, de jócskán vannak itt olyan alkotók is, akikről eddig nem hallottam, mint például Nicolas De Staël vagy Jean Dubuffet, úgyhogy – szokás szerint – a látókör szélesítésére is alkalmas volt a nagyon kellemes, nyugodt térben való haladás.
Minisorozatunk második részében Nîmes, Antibes és Cagnes-sur-Mer lesz a célpontunk.
Fotó:
Vargha Márk
