Vissza
Hétvége Szicíliában 2.
2016.02.16. | Szabó Edit
Taormina valahol félúton van a tenger és az ég között. Geográfiai-geometriai szempontból ugyan ez a kijelentés nagyjából értelmezhetetlen, de aki járt már ott, talán igazolhatja…
Catania központjától mindössze negyedórányi séta a vasúti pályaudvar és a szomszédos autóbusz-állomás, ahonnan könnyen eljutunk a környékbeli városokba. A tömegközlekedés megbízható és kényelmes, Taorminába például majd’ minden órában indul busz, a jegy oda-vissza nem több 15 eurónál, és a nagyrészt önmagában is csodaszép út mindössze másfél óra.
Taormina valahol félúton van a tenger és az ég között. Geográfiai-geometriai szempontból ugyan ez a kijelentés nagyjából értelmezhetetlen, de aki járt már ott, talán igazolhatja. Már az odavezető út egyes szakaszai is lélegzetelállítóak, de amint a kis településre megérkezik az ember, egyszerre szeretne lesiklani a partra (megtehetné: ott a helyi „libegő”) és fölkaptatni a még magasabb ormot elfoglaló kis ikerfaluhoz (egy pár erős láb vagy az e célra bérelt gépjármű egyaránt megteszi). De aki itt marad „középen”, az sem csalódik.
A várost Andromakhosz alapította időszámításunk előtt 358-ban, és a páratlan elhelyezkedésű település ettől a pillanattól hódító hadjáratok célpontjává vált. A történelem viharainak elcsendesültével ma szerencsére már csak turisták hadai ostromolják.
Nincs olyan művészetkedvelő kis hazánkban, aki ne ismerné Csontváry Kosztka Tivadar A taorminai görög színház romjai című festményét. A grandiózus, csaknem húsz négyzetméteres alkotás valóban lélegzetelállító; aki egyszer megcsodálta a festményt, nagyon vágyik rá, hogy élőben láthassa a „modellt”. A mi utunk is ide vezetett először.
Szicília második legnagyobb szabadtéri színházát eredetileg valóban a görögök építették, ám a római korban komoly átalakításon ment keresztül. A méltóságteljes rom, hátterében az Etnával és a tengerrel, költői hangulatba ringatja az embert. Nehéz elképzelni, hogy a meghatóan szép „díszlet” előtt hajdan gladiátorok küzdöttek az életükért, így szórakoztatván az izgalomra és vérre szomjazó közönséget. Az építmény ma színházi előadások, nyáresti hangversenyek helyszíne. Olyankor sokkal népesebb a város, özönlenek a turisták, hogy részük lehessen a ritka élményben, ezért a félkör alakú nézőtéren műanyag székek ezreit állítják fel a szervezők. Most szinte csend van, alig néhányan bóklásznak a falak között, nyugodtan le lehet telepedni valahová, élvezni a nyugalmat és a decemberi nap melegét.
Nehéz elszakadni a görög színház poétikus világától, de vár bennünket a város: itt az ideje, hogy megcsodáljuk a sétálóutca kirakatait, és válasszunk magunknak valami kellemes éttermet, ahol elkölthetjük az ebédet. Egy hagyományos kockás abroszosra szavazunk, a kilátás szép, a terasz kellemes. Az asztaloknál többnyire turisták ücsörögnek, így is van ez rendjén egy turistaközpont főutcáján, karnyújtásnyira a nevezetességektől. Tésztára vágyunk, rendelünk hát két klasszikus spagettit, aztán úgy döntünk, jöjjön még egy lasagne is, biztos, ami biztos. Különben mihez innánk a mai első pohár bort? Az ételek tökéletesek, mind a fokhagymás, mind a paradicsomos spagetti jó kezdésnek bizonyul, utána a „szokásos” kardhalszték, illetve a lasagne is jó választás a kései ebédidőben. A Paolini Pincészet könnyű, gyümölcsös Nero d’Avola bora könnyen csúszik. Nem különösebben szofisztikált tétel, de a lasagne mellé kifogástalan.
Taormina óvárosa kifejezetten hangulatos annak ellenére, hogy minden kapualjban vásárlásra csábítanak. Ajándékboltok, ruhaüzletek és galériák sora között sétálunk a kockakőre terített vörös szőnyegen. Először valami különleges eseményt gyanítunk, aztán arra jutunk, hogy a magyarázat ennél sokkal egyszerűbb lehet. Ha az Etna – amint most is – épp aktív kedvében van, az alig 70 km-re lévő tűzhányóból hulló vulkáni hamu finom porréteggel von be mindent, és rendkívül síkossá válik az utcakő. Jobb a bajt megelőzni, így mindenki biztonságosan közlekedhet a vörös szőnyegen. Okos megoldás – már ha valóban ez az igazság.
A sétálóutca végén vonzó terecskére érünk. Épp kezdjük úgy érezni, hogy elteltünk a látnivalókkal – meg hát mégiscsak Itáliában volnánk, ideje meginni egy kávét –, amikor szinte véletlenül egy hídszerű kis teraszon találjuk magunkat. Két világ határán állunk, két lenyűgöző látvány közül kell választanunk. A távolban az Etna kráteréből feltörő hatalmas füstgomoly fest látványos alakzatokat az égre – miközben tőlünk alig két méterre a Cioccolato e Gelato üvegpultjainak pazar változatossága csábít. Eszünk ágában sincs ellenállni a csábításnak. Azt sajnáljuk legfeljebb, hogy nem tucatnyian jöttünk – akkor talán együtt végigkóstolhatnánk az összes süteményt.
Üldögélünk a teraszon, ízlelgetjük a félgömb alakú, keserű csokis, málnás, fehér csokis, epres, krémes és ropogós desszerteket, aztán felfedezzük Szicília jellegzetes, cső alakú édességét, a cannolit, és hirtelen úgy érezzük, hogy megpecsételődött a sorsunk. A roppanó ostyába töltött, vaníliával és narancshéjjal ízesített, tejszínnel dúsított ricottakrém – némi pisztáciával megszórva – könnyű és ellenállhatatlan. Elmélyülten kóstolgatunk, miközben szemünk néha a háttérben füstölgő Etnára téved. Soha rosszabb helyszínt egy délutáni sütizéshez.
A naplemente gyorsan érkezik, a buszon Catania felé már ránk szakad az este, így szerencsére néha azt is látjuk, hogyan festi égővörösre az égbolt egy darabját a vulkán mélyéből feltörő, köveket égre hányó, izzó láva.
