Vissza
Ahol a madár se… 3. rész
2022.06.28. | Vargha Márk
„Nincs ott semmi különös, mégis visszamennék” – írja Moldováról a cikk szerzője, Vargha Márk, aki azért bolyongott a Cricova borászat 120 kilométeres pincerendszerében, és nem ez volt az egyetlen kalandja…
Minisorozatunk előző részeiben két, magyar turisták által szerintünk méltatlanul elhanyagolt tájegységet mutattunk be. A felvidéki bányavárosokhoz erős történelmi vagy akár lelki kapcsolódásunk van, Ó-Zéland pedig egy szinte szélsőségesen kényelmes és nyugodt hely, ahol tökéletesen kipihenhetjük magunkat. Most pedig Moldova következik, ahol nincs ugyan semmi különös, mégis visszamennék. Elmesélem, hogy miért!
Elárulom, nem turistaként vettem célba Európa legszegényebb országát májusban. Ha a hivatalos programom nem szólít Kisinyovba, valószínűleg mostanában nem léptem volna át a magyar–román határt Csengersimánál, hogy átszeljem szinte egész Észak- és Kelet-Romániát, majd átlépjem a román–moldáv határt Sculeni-nál.
Egy kis történelem
Moldovának a térképen elfoglalt helyéből következik, hogy bár alapvetően román ajkú nép lakta az idők során, és lakja ma is, az orosz hatás mindenféle értelemben erős, sőt a hajdani oszmán birodalom közelsége sem hagyta érintetlenül. Sokáig orosz kormányzóság volt, majd az első világháború után huszonkét éven át román uralom, további ötvenegy éven át pedig szovjet megszállás következett. Az addig Besszarábiaként létező állam két kisebb, északi és déli része az Ukrán, míg középső része a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság néven létezett az 1991. augusztus 27-én kikiáltott függetlenségig.
A határtól a főváros felé haladva három dolgot azonnal észreveszünk. Az egyik, hogy a táj nagyon egysíkú, az út szinte alig kanyarodik. Kihaltnak tűnik a térség, alig érintünk falvakat. A másik, hogy a falvak kicsik, szinte csak a főút mentén sorakoznak a – meglehetősen rossz állapotú – házak. A harmadik pedig a rossz útburkolat: kátyúk ugyan alig vannak, mégis 80 kilométeren át rázkódunk az autóban. A moldáv vidék tehát nem lopta be magát azonnal a szívembe, bár szerencsére nem rondítanak bele rozsdás ipari létesítmények sem a zöldbe.
Kisinyov
Sötétben értünk be Kisinyovba. Amennyire ki tudtam venni a végre jó minőségű úton haladva, a járműből ki-kitekintve, nem lehangolóbb hely, mint a romániai városok, csupán talán nagyobbaknak tűnnek a szocreál betonépületek, mint a Prut folyón innen. Szerencsére akadt egy remek hely, ahol meleg ételhez jutottunk a késői órán: a központi téren egy éjjel-nappal nyitva tartó, hatalmas étterembe ültünk be. Az étlap bőséges, mindent találunk rajta a pizzától a csirkenuggetsen át a borscsig. Helyi sörrel leöblítve a rendelésünket rendben is vagyunk, pincérünk sem téveszt, beszéli mindkét használt nyelvet, de az angollal sem lehet megfogni.
Az ott töltött idő alatt fényben és sötétben egyaránt barangoltam a belvárosnak nevezhető részekben, és a Budapest után (sajnos) szinte fel sem tűnő szeméthelyzetet leszámítva élhetőnek tetszett a hatszázezer lakosú központ. Van minden, ami itthon is: élettel teli parkok, csábító bárok és kávézók, élelmiszerboltok roskadásig tele nyugati és orosz importárukkal, rozoga autók, meg persze olyanok is, melyek árából lakást lehetne venni. No meg térkövezés, Kelet-Európa profi módon űzött sportja.
Az építészet igen változatos, a II. világháború előtt jó ízléssel épített neoklasszicista paloták váltakoznak a brutalista kockaformákkal vagy éppen a fantáziátlan kortárs üvegmonstrumokkal. Mégis jól érzi itt magát az ember, van a helynek egyfajta nyugodt atmoszférája. A helyi „Városliget” taván vízibiciklizők sokasága, a partján pedig olyan vendéglátóegységek, melyeket mintha Barcelonából teleportáltak volna oda. Lehet itt élni. Persze, külföldi szemmel mondom ezt, hiszen tudom, hogy harmincöt év alatt az ország lakossága közel a felére csökkent, hatalmas az elvándorlás, és a turizmust illetően sem készült olyan stratégia, amely azt szívós munkával fellendíthette volna. Ritka madár itt a külföldi.
Enni jót lehet itt, de inni is!
Moldáv konyháról botorság lenne beszélni, a román és az orosz fogásokat viszont jól készítik el. A zeama nevű savanykás, zöldfűszeres, zöldséges cérnametéltes csirkehúsleves túlzás nélkül isteni, de a bőség szarujából ömlik sok más jóság is az akvadellától (ropogós apróhal) a miccsen és a tejszínes nyúlon át a mézes csirkemájig. Enni tehát jót lehet, de inni is: ne feledkezzünk meg a híres moldáv borokról!
A Kánaán maga: az Invino Borbár
Sajnos nálunk inkább olcsó tömegborexportjáról híresült el az ország, de ha elmegyünk egy kóstolóra a Miniszterelnöki Hivatallal szemben, a Diadalívtől pár lépésre lévő, mindössze három asztallal és egy nagy bárpulttal rendelkező kicsiny Invino borbár-szaküzletbe, fantasztikus világ tárul fel előttünk. A polcokon szédítő választékot láthatunk, poharunkba pedig jóféle sajtok és felvágottak kíséretében Moldova fehér, vörös, rozé és erősített remekei kerülnek. Az athéni Cinque után tehát ismét egy erős versenyzőt köszönthetek a „legkedvesebb ivóhelyeim” cím birtoklásáért folyó versenyben.
A sor óriási aha-élmény, utam valódi fénypontja. Kezdésnek egy könnyed vioricát (Château Purcari pincészet, 2021) kapunk, aztán egy fetească regală (azaz királyleányka, Cricova pincészet, 2018, limited edition) ejt ámulatba. Fehér cuvée a harmadik tételünk: Sânzienele (Castel Mimi pincészet, 2021 – a bor a román mitológiában szereplő, Szent Iván éjjelén megjelenő jó tündérekről kapta a nevét). Rozé (Crama Mirceşti pincészet, 2021) képez átmenetet a vörösekhez: rara neagră (Carlevana pincészet, 2018) és fetească neagră (azaz fekete leányka, Ciotra pincészet, 2019). A különlegességekből hármat kapunk: egy félédes sauvignon blanc-t (Fantor pincészet, 2011), egy muskotály narancsbort (Carlevana pincészet, 2020), végül egy ialoveni romaniţa erősített bort (Ialoveni pincészet, 1988, exclusive collection). Összességében egy egészen lenyűgözően zamatgazdag kóstolóban volt részünk, ritkán tapasztalható, néha egyenesen meghökkentő íz- és illatjegyekkel, az ország mind a négy borvidékéről származó italokat felvonultatva.
Autóval a pincében: Cricova
Másnap a legközelebbi, 17 kilométerre lévő, leghíresebb pincészetbe el is látogatunk: az azonos nevű faluban a Cricova 120 kilométer hosszú (nem elírás, tényleg rekorder!) pincerendszerében autóval száguldottunk a felszínről egészen a moziteremig. Az idegenvezetés és a film nyelve is orosz volt (sajnos idő híján csak erre tudtam befizetni, és a kóstolóról is lemaradtam, mert elszólított a kötelező program), de láttam hatalmas termeket, tele degorzsálásra váró tradicionális pezsgővel, több kóstolótermet, melyek mintha egy közép-ázsiai diktátor tárgyalói lennének, és persze a hírneves és hatalmas trezor egy részét, benne a román királyi család, a román és az azeri elnök, számtalan keleti és nyugati üzletember, főpap és politikus borgyűjteményével. Igazi föld alatti gyár, valóban olyan nevezetesség, amit borrajongóknak tilos kihagyni.
Transznisztria, a bábállam
De az igazán izgalmas, sőt pikáns kirándulási célpont mégsem valamelyik borászat volt. Itt találjuk ugyanis a Magyarországhoz legközelebbi bábállamot! Vagyis úgy hagyjuk el Moldovát, hogy valójában nem hagyjuk el. Az egyharmadrészben oroszok, egyharmadrészben moldávok, egyharmad részben más népek által lakott, 460 ezres lakosságú Dnyeszter-menti Köztársaság, vagyis Transznisztria rövid és véres háborút követően harminc éve de facto önálló köztársaság. A Csongrád-Csanád megye nagyságú „sávot” egyetlen ENSZ-tagállam sem ismeri el, csupán más, szintén el nem ismert szakadár köztársaságok. Különleges státusát a rajta átfutó gázvezetékeknek, egy vízerőműnek, Európa egyik legnagyobb fegyverraktárának, valamint hétszáz „békefenntartó” orosz és fehérorosz katona folyamatos jelenlétének köszönheti.
Félórás útlevél-ellenőrzést és útdíjfizetést követően kevesebb mint negyedórás autózással értünk be a szakadárok fővárosába, Tiraszpolba. Minden út széles, minden épület hatalmas, és mellbevágó a tisztaság. Élére állított kirakatországban vagyunk, ahol ugyan tombol a kapitalizmus, óriási az árubőség (a kedvenceim persze a sörutántöltő pultok a szupermarketekben), mégis olyan, mint egy szovjet skanzen: sarló és kalapács, vörös zászló, búzakalász, Szent György-zászló, emlékművek, „Köszönjük a békét!” plakát a nagy orosz testvérnek. Saját zászló, címer, himnusz, rendszám, no meg saját rubel, amit váltanom kell, mert mással fizetni itt bizony esélytelen. Pénzem nagy részét a Vissza a Szovjetunióba nevű étteremben költöm el, a Hévízen nyaraló, de a nosztalgiából feltehetőleg szép vagyont felhalmozó tulaj széles mosolyával kísérve. A miliő a hely elnevezéséhez méltó, a toalett ajtajánál Marx, Engels, Lenin és Sztálin tekint le ránk, az étel pedig túlzás nélkül csodafinom, legyen szó sertésnyársról, marhaszeletről vagy halról. Életem egyik legjobb és legkülönlegesebb vendéglője.
Egy újabb nagy séta után beszereztem néhány szuvenírt, és nem mulasztottam el bevásárolni a helyi oligarcha, a Seriff egyik boltjában. Hogy a család nem csak az élelmiszer-kereskedelemben van jelen, azt bizonyítja, hogy a seriffcsillag minden benzinkúton és a tiraszpoli, hatalmas stadion bejáratánál is ott díszeleg. Hátborzongatóan megmosolyogtató ez, de tény: ami a famíliáé, az jól működik, a futballcsapatot is ideértve.
Ha az olvasó kevésnek érez ennyi élményt egy országban, megértem, de két dolgot muszáj leszögeznem. Az egyik, hogy tulajdonképpen Kisinyovot és Tiraszpolt láttam csak, és az országban vannak még turistáknak való helyek. Például az ortodox vallású türk népcsoport, a gagauzok autonóm területe a maga gazdag és különleges kultúrájával, Moldova déli részén. A másik, hogy ha mégis gyorsan „végeznénk” Moldovával, akkor is érdemes még néhány napig a Kárpátokon túl maradnunk, hiszen Románia keleti részei – Moldva és Dobrudzsa – számtalan kincset rejtenek, a bukovinai kolostoroktól (ebbe már belekóstoltam) a Duna-deltáig (ez évtizedes vágyam), és ezeket sem érdemes kívül hagyni látókörünkön.
Nyugatra menni kikapcsolódás, Keletre menni bekapcsolódás! Én biztosan tartom mindkét irányt ezután is. Sőt, a sorozat következő, befejező részében még keletebbre utazom…
Fotó:
Vargha Márk
