Február furmint nélkül?!

Na, ez nem lesz túl hagyományos bejegyzés, mert mostanában semmi olyan nem történik velem, ami megszokott lenne. A kérdések, amikre választ kapsz, kedves napló: hol vagyok, és hogy jutottam el idáig.

A pihenés fontos – lenne

Aki ismer, tudja, hogy nem kenyerem a pihenés. Nem szeretem otthagyni Mádot, a munkát, állandóan dolgozom, teszek-veszek. Azt is sokan tudják, hogy mindez sokszor megakadályoz olyan alapvető dolgokban, mint például a nyaralás, a pihenés, a kikapcsolódás. És ez így megy több mint tíz éve. A barátaim már azt a mondatot is hallották tőlem az utóbbi időszakban, hogy felmondok – de nyilván nem ez a cél. Modern szóhasználattal élve azt éreztem, hogy kiégek, ami nem túl menő az ember 30-as éveiben. Rájöttem – bár elég lassan –, hogy ez így nem mehet tovább, néha muszáj lazulni egy kicsit, hogy aztán újabb lendületet vehess. Ennek köszönhető, hogy elmenekültem az ismert világom elől egy ismeretlenbe. De nagyon nehezen indultam neki.

A sors mindig segít

Egy éve tervezgettem, hogy egy kevésbé húzós időszak alatt elszököm kicsit, de állandóan azt éreztem, hogy ez nem a megfelelő pillanat, most éppen nem szabad elmennem, mert dolog van, nem hagyhatok itt csapot-papot. Mi lesz a többiekkel? Ki csinálja meg a feladataimat? Folyton csak akadályokat láttam. Aztán egyre több helyről kaptam meg, hogy tényleg meg kéne tennem, húzzak már el egy időre. Ezúton is nagyon hálás vagyok, hogy ilyen családom, kollégáim, barátaim vannak, akik látták, hogy kell egy jó nagy löket, és ezt meg is adták. Úgyhogy végül kábé két hét alatt összehoztunk egy nagy utazást. Ezért nem találkozhattok velem a februári furmintos rendezvényeken. Szóval most semmi borászoskodás nincs körülöttem, cserébe viszont megismerhetek egy számomra teljesen új kultúrát és helyet.

Az egész út tervezése sorsszerű volt, ráadásul azóta is rengeteg segítséget kaptunk, mióta itt vagyunk. Nem is értem, hogy lehet ez. Semmi más nem fix, csak a szállások és a hazaút. A többi random, csapódunk jobbra-balra, nagyon kaotikusak a napjaink. Az összes turistalátványosságot nagy ívben elkerüljük, és persze ilyenkor a leglehetetlenebb helyzetek is megtörténnek. Jelentem, még élünk, de ez tuti csak azért van, mert valaki imád minket ott fenn. Ma van az első nap, hogy nem kockáztatjuk az életünket. Holnaptól az esőerdőben nyomulunk, oda is tartogatni kellene pár szerencsekártyát, még a végén kijátsszuk az összeset az első héten.

Nem is nagyon tudnám elmondani röviden egy napomat, a hosszútól pedig megkímélek mindenkit. A lényeg az, hogy lesz mit mesélni az unokáknak, mert folyton a nehezebb utat választjuk. Nincs semmi megszokott, kiléptünk a komfortzónából, helló, Thaiföld! És most megünneplem, hogy ma nem kell azon stresszelnem, hogy visszajutok-e a szállásra. Viszlát!